Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Előszó
Előszó 1956 tavaszán Simon Józsefet, a fiatal teológiai tanárt, „politikai megbízhatatlansága” miatt eltávolították a Győri Hittudományi Főiskoláról. Mosonmagyaróvárra került káplánnak, és nem is sejtette, hogy történelmi események tanúja lesz a városban. Itt élte át ősszel a forradalom és szabadságharc eseményeit, jelen volt a tüntetésen, a sebesültek között a kórházban, és az áldozatok temetésén. Jelen volt, és fényképezett. Megörökítette a szabadság mámorító pillanatait, a borzalom és a tragédia elmondhatatlan szörnyűségét. Fényképeit évtizedeken át őrizte, rejtegette titokban. A három tekercs filmből az egyik sajnos el is veszett. S most, az 50. évfordulóra a Győri Egyházmegyei Levéltár rendelkezésére bocsátotta, ami megmaradt: hadd ismernék meg minél többen. Kötetünkben találkozhat a Kedves Olvasó először ezekkel a megrendítő dokumentumokkal. Levéltárunk igyekezett a fotókhoz olyan tudományos igényű, monografikus hátteret létrehozni, amely segít jobban megérteni az 1956-os mosonmagyaróvári eseményeket. Bank Barbara és Szabó Róbert tanulmánya felvázolja a város forradalmi történéseit. Szabó Csaba az osztrák sajtó tükrében követi soron, hogy hogyan és mit tudtak az emberek a forradalomról a vasfüggönyön túl. A mosonmagyaróvári sortűzper összefoglalása ugyancsak Bank Barbara tollából származik. A tanulmányokon kívül a kötetben számos interjút is olvashatunk a sortűz túlélőivel és sebesültjeivel, és természetesen Simon Józseffel, aki maga is visszaemlékezik azokra a napokra, és magyarázza fényképeit. így a tudományos alaposság, a személyes emlékek, és a forrásértékű dokumentumfotók olyan átfogó képet adnak a mosonmagyaróvári forradalomról, amely sokak érdeklődésére tarthat számot. Simon József fotográfiái fontos illusztrációi egy - reméljük örökre letűnt - kornak, amelyben az emberek elemi erővel feltörő szabadságvágyát fegyverek némították el brutálisan. Mosonmagyaróvár neve mindörökre összeforrott a véres sortűzzel, amelynek körülményeit még mindig homály fedi, s tárgyilagos megítélésére talán sohasem kerülhet sor. Hiszen lehetetlen hideg fővel, érzelmek nélkül emlékezni a felszabadultság eufóriájára, vagy a zsarnokság eszeveszett tébolyára. Az évtizedes hazugságok, tudatos deformálások és elfojtások, ugyanakkor az óhatatlanul bekövetkező legendaképződés is akadályozza éleslátásunkat. Ez a kötet, ezek a fotók talán segítséget tudnak nyújtani, hogy a mozaikszemekből egységes kép rajzolódjon ki. A különböző szövegek és dokumentumok egymást erősítik, árnyalják és hitelesítik: a nyugati publicista beszámol a fényképező papról, a sebesült a kórházban szentségi vigaszt nyújtó lekipásztorról, az emlékező megnevezi a fényképen szereplő személyt... A sok szubjektív nézőpontból az Olvasó talán összeállíthatja a maga objektív álláspontját. Az egész több, mint a részek összessége: reméljük, hogy a sok részletből minőségileg új egész keletkezik annak, aki kötetünket áttanulmányozza. Tertullianus, az ókori egyházatya azt írta, hogy a vértanúk vére vetőmag: minél többet ontanak ki belőle, annál többen sarjadnak a nyomukban. Az óvári vértanúk és az 1956-os áldozatok vére is vetőmagnak bizonyult: megtermetté a szabadságot, az idegen csapatok távozását, a szabad választásokat. 7
