Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Szabó Csaba: "Az emberiesség nyitott határa" Mosonmagyaróvár - Hegyeshalom - Nickelsdorf 1ö56 október végén
közlekedési út szabadon maradjon. A belügyminiszter egyúttal felszólította a lakosságot, hogy amenynyiben nem feltétlenül szükséges, ne utazzanak a határövezetbe.33 Szintén a Belügyminisztérium rendelete alapján került sor vasárnap a teljes határszakasz egyértelmű megjelölésére, láthatóvá tételére. A hadsereg és a csendőrség irányításával, a határmenti falvak tűzoltóinak számottevő segítségével messziről is jól látható piros-fehér-piros nemzetiszínű zászlócskákkal jelölték ki a korábban csak felületesen jelzett határt. Az akció egyrészt a várható menekülteknek kívánt segítséget nyújtani a zöld határon való tájékozódásban, másrészt a semleges Ausztria határát volt hivatott láthatóvá tenni a fegyveres alakulatok - a magyar szabadságharcosok, illetve különösképpen a megszálló szovjet csapatok egységei - előtt.34 Hiszen a semleges ország határának megsértése súlyos nemzetközi konfliktust is előidézhetett volna. A mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak október 28-i temetéséről az osztrák napilapok közül jónéhány helyszíni tudósításban számolt be. A Bild-Telegraf egész oldalas képriporttal jelentkezett október 29-i számának 3. oldalán. A képekkel, és a hozzájuk fűzött kísérőszöveggel a temetési előkészületekről, a szertartásról, illetve a kórházban ápolt sebesültek állapotáról informált: „A nyomorúság és a gyász központja: Hegyeshalomban és Mosonmagyaróváron eltemették a szabadságért vívott véres harc áldozatait. Olyan katonák ássák ki az elesett szabadságharcosok sírjait, akik néhány napja még a budapesti kommunista rezsim kényszeruralma alatt álltak (a jobboldali képen jobbra fent). Az egész város a virágokkal borított koporsók előtt állt (balra középen). A kórházakban eközben az orvosok kétségbeesetten küzdenek minden életért. Egy gyereknek, az öldöklés ártatlan áldozatának, le kellett amputálni a lábát. A borzalmas végzet ellenére az anya arcán boldog mosoly: Legalább életben van! (balra lent). Időközben a városháza kapuja előtt tolakodnak az emberek, hogy a halotti listákon rokonokat és barátokat keressenek.35 (jobbra lent) Az Arbeiter-Zeitung különtudósítója „Den Toten von Magyarovar” (A magyaróvári halottak emlékére) címmel háromhasábos cikkben számolt be a temetésen történtekről: „Magyaróváron a parancsnokság leszállít minket a járműről, én azonban az embertömeghez csatlakozom, amely a temető felé tolong: azon véres mészárlás áldozatait temetik, amelynek során a kommunista rendőrség géppisztolysorozatokkal és kézigránátokkal öt perc alatt nyolcvanhárom embert megölt és százakat megsebesített. A koporsók nem férnek el a ravatalozóban, egy közelben lévő kisebb épület is tele van piros-fehér-zöld koporsókkal, amelyeken kezdetlegesen felragasztott cédulák jelzik a halott nevét. [...] Aztán a szabadban, szemerkélő esőben egy vég nélküli, komor sorban ravatalozzák fel a koporsókat, és kezdetét veszi minden szertartások legmegrázóbbja. Nők tépik fel a koporsókat, ki akarják rángatni hozzátartozóikat, aztán jajgatva dobolnak a háromszínű fán, mintha kopogásukkal fel akarnák ébreszteni a halottakat. Kísérteties epizód: a papok egyike az ima kellős közepén egy fényképezőgépet húz elő, és hirtelen mint egy nevetés hangzik fel, mintha 34
