Soós Viktor Attila: Apor Vilmos naplói I. 1915-1917 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 2. (Győr, 2005)
Apor Vilmos rövid életútja
nyezetében levők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem aludt, mondván: „Ha valami történik, ébren kell, hogy legyek”. Az oroszok magatartása nagyon különböző volt. Volt eset, hogy letérdeltek előtte és megcsókolták gyűrűjét, de előfordult az is, hogy le akarták azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve. Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a németek a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat - így a Püspökvár közelében levő Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön, a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvő kármelita templom tornyát is. Az égő templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta. Nagy csütörtökön a pincében mondta a püspök utolsó miséjét. Az ott jelenlévők közül senki sem tudta palástolni mély meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt nem visszagondolni az őskeresztények idejére és a katakombákban megtartott istentiszteletekre. Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor. A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök fölismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot egy szlovákul gyengén beszélő orvos végezte. A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan fölszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta, „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett. Az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak. Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: „Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség!” Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és „Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!” - kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor46 - a püspök unokaöccse, aki akkor 17 46 Pálffy Sándor Ferenc Mária József János Vilmos (Gyula, 1926. december 22. - Bécs, 1985. április 19.), felesége Schreiner Mária Anna (Budapest, 1937. március 28. - ?), akivel Bécsben kötött házasságot 1963. május 10-én. 24
