Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-10-22 / 43. szám
16. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday. Oct. 22, 1970 A SZEKRÉNY TITKA (Egy detektív naplójából) Nem nagyon beszélt ilyenkor sem. Munkája volt rendesen, szükséget nem szenvedett, saját házukban laktak, amelyhez 800 négyszögöles gyümölcsös is tartozott. Jakab sokszor mondta a feleségének, hogy liagyja abba a cselédeskedést, nincsen rá szükség, maradjon otthon, lássa el a ház körüli tennivalókat, tartson — a baromfiak mellett — sertést, az is hoz annyit, mint amennyit az öreg Bonthától kap. Azt mondotta, hogy sajnálná a szegény öreget, akinek uj asszonyt kellene megszoknia. Nem könnyű tisztességes házvezetőnőt találni manapság. Az első dolgunk Jakab asztalossal az volt, hogy megtudjuk, mit csinált szombat déltől vasárnap reggelig. A rendőrorvosi szakvélemény szerint Bonthát a bűntett felfedezése előtt legalább nyolc órán belül gyilkolták meg. Jakab nagyon egyszerű alibit igazolt. Szombaton délelőtt a műhelyében dolgozott, délben a vendéglőben ebédelt, mert az aszszony már előző nap vidékre utazott, és igy nem főzött neki. Majd visszament a műhelyébe, dolgozott háromig, aztán megint a vendéglőbe ment, ismét evett valamit, s elüldögélt egy darabig magában. Úgy este hét óra felé haza akart menni, de akkor ismerősei jöttek, leültek hozzá és késő estig együtt iddogáltak. Mivel a felesége nem völt otthon, jobban bele mert nézni az üvegbe és egy kicsit be is csiccsentett. Az eddigieket bizonyítani is tudta. Arra azonban, hogy este tizenegy után, mikor a vendéglőből hazament-e már, nem volt bizonyítéka De a társa és a kocsmáros vallomásából valószinüsithettük, hogy Jakab már nem volt annyira beszámítható állapotban, ahogy ezt a bűncselekményt végrehajtották, elkövethette volna. Sorra vettük Bontha rokonait. Az áldozatnak közvetlen leszármazottai nem voltak., a házasságából gyermeke nem született, igy a rokonságát csak két élő és egy - régebben elhunyt testvérének gyermekei és unokái tették. Három családot alkottak. Értesítettük őket. Mielőtt azonban a rokonságot kihallgattuk volna, Jakabnéval átvizsgáltattuk a lakás, állapítsa meg, szerinte mi hiányzik. — Megjegyzem, amikor Jakabnét bevezettük a szobába, ahol a volt gazdája széthasított ujjakkal a földön hevert, először elájult, aztán olyan sirógörcsöt kapott, hogy csak orvosi segítséggel tudott magához térni. Nagyon sajnáltam ezt az idős, szegény aszszonyt, de nem volt más választásunk, ott kellett tartani, meg kellett vele is nézetni a holttestet, a ruházatát, a feldúlt szobát, a szétszórt ágyneműt, a takarókat, térítőkét, majd pedig a lakás egész berendezését, minden értéktárgyát, sőt ezen felül is minden egyebet, amiről csak tudomása lehetett. Jakabné meglehetősen pontosan ismert mindent, elvégre másfél évtizede állt már Bontha szolgálatában, és — a dolgok természetéből adódik —, még arról is tudomása volt, amiről a gazdája tán nem is akarta. Valóban, az asszony, ha nem is azonnal, de lassanként a szétszórt holmikról sorban meg tudta mondani, hogy eredetileg hol volt a helyük, s azt is, hogy egy-egy helyen hol és mi hiányzik. Olyanféle lassú munka volt ez, amilyen egy apró darabokra zúzott cserépedény összeillesztése. Kiderült, hogy a lakásból alig hiányzik valami, már ami a lakás berendezésének, felszerelésének, gazdaságához mérhető. Ruhaneműt nem vittek el. (Ez tehát egy bizonyos fajta bűnözőt kizár.) Hiányzott azonban egy szinarany foglalatú, Patek gyártmányú, rendkívül értékes zsebóra, a széles, vastag, súlyos aranylánc, amelyen az óra függőt s néhány ugyancsak nagy értéket képviselő, többségében drágaköves gyűrű, amelyeket Bontha az ujjain viselt. A felnyitott kazettáról Jakabné elmondta, hogy abban Bontha a készpénzét szokta tartani. Hogy utoljára mennyi lehetett benne, arról neki fogalma sincs. A kazettát a kulcsával nyitotta ki a gyilkos, melyet Bontha a mellényzsebében hordott. Csak Ízelítőül mondom annak érzékeltetésére, hogy a lakás milyen értékes bútorokkal volt berendezve. Abban a szobában, amelyben a gyilkosság történt, vagyis Bontha szalonjában, állt egy háromajtós, cseresznyefából készített, művészi igénnyel faragott szekrény, mintegy hárommázsás. Az értéke a hatósági becslés szerint, az uj forint bevezetése után közvetlenül 30,000 forint. Ennek a szekrénynek az ajtajai és alsó fiókjai az ajtók alatt mind fel voltak feszítve, a benne levő fehérneműt feltúrva, nagyrészt kiszórva. Ebből is arra lehetett következtetni, hogy a gyilkos egy meghatározott valamit keresett. Jakabnéval éppen ezért, többszörös ismétléssel folytathattuk a lakás berendezésének rekonstrukcióját: minden egyes, bármennyire is jelentéktelennek ható, apró részletnek, darabnak a felidézését, megkeresését, helyreillesztését. Ennek során aztán meg tudtuk állapítani, hogy hiányzik egy gyapjutakaró (ezt a felfedezést egyelőre nem tudtuk beilleszteni semmiféle kombinációba), s hogy a cseresznyefa-szekrény középső fiókjából eltűnt egy nagy, kék irattartó mappa. Jakabné nem tudta pontosan, mit tartalmazott, csak annyit, hogy hivatalos iratokat, leveleket. A lakást most már ismételten átkutattuk a kék irattartó után, de nem került elő. Eközben azonban megérkeztek a rokonok. Először a meggyilkolt hatvankét éves öccse, Bontha Zoltán, egy detektív kíséretében. A nyomozótól már tudta, hogy a bátyját szerencsétlenség érte, de csak itt értesült a valóságos helyzetről. Nem volt szükségünk pszichoanalízisre, hogy megállapítsuk: a rémülete, majd a kétségbeesése nem színlelt, hanem igazi, ö tehát — egyetlen szó elhangzása nélkül is világossá vált előttem — nem lehetett a tettes. Először is a vagyoni-társadalmi helyzetét tudakoltam meg. Valamikor megyei főtisztviselő volt, utána egy kereskedelmi vállalat igazgatóságának tagja, majd a háború alatt minisztériumi főtanácsos. Háromszáz hold földje is volt, ezt a földosztáskor ’’elvesztette“. Most a vagyonából él, együtt lakik a fiával, a menyével és azok két gyermekével. A fia, Sándor, villamosmérnök, az egyik nagyvállalat üzemvezetője. (Intézkedtem, hogy hozzák be hamar a fiát és a menyét is.) Ezután megkérdeztem Bontha Zoltánt, szerinte ki követhette el ezt a szörnyű gyilkosságot, és mi lehetett az oka. Azt felelte, hogy fogalma sincsen, ki követhette el, de a cél a bátyja nagy vagyonának elrablása lehetett. — Mekkora vagyona volt a bátyjának? — kérdeztem. — Pontosan senki sem tudja—felelte. — Ezekre az értékekre gondol, amelyek a lakásban láthatók? A festményekre, az aranyholmikra, a szőnyegekre, bútorokra, órákra, könyvekre? — Igen. De még másra is . . . — Mire? ! — Nem tudom. — Pénzre ? — Feltehetően arra is. — Szóval pontosan nem tudja, milyen értékformában volt a bátyja vagyona. — Nem. — Mekkora lehetett a vagyon? — Nem tudom, de ahogy ismertük, elég nagynak kellett lennie. — Megmagyarázná pontosabban? — A családnak mindig az volt a véleménye, hogy a bátyám sokkal gazdagabb, mint ahogyan mutatja. — Titkolta a vagyonát? — Titkolta is, meg sejtetni is engedte. Ez főleg a beszélgetések során derült ki. Gyakran beszéltünk erről a család más tagjaival. . — A bátyja kire hagyta volna vagy hagyta a vagyonát? < — Erről pontos tudomásom van. A bátyám végrendelkezett, s végrendeletében három testvérére, illetve a harmadik elhalt testvérünk gyermekére hagyta minden vagyonát. I — Eszerint önre is. És milyen arányban?) (Folytatjuk) i ‘‘Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek..,”
