Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-10-15 / 42. szám
8. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, Oct. 15, 1970 FELSZÁLLOTT A PÁVA... Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Régi, elsárgult noteszlapok között kotorászok, amikor igen érdekes jegyzetre bukkantam, mégpedig arra a bejegyzésemre, illetve inter jura* amelyet Ady Endre édesapjával, Ady Lőrinccel folytattam, közvetlenül a halála előtt. Az Adyházaspár akkor Debrecenben, a “maradandóság városában” látogatott el másik fiukhoz, aki ott tanfelügyelő volt. Ady Lőrinc 77 esztendős volt, de alig látszott többnek ötvennél. Sötétszürke ruha és fekete rámás csizma volt rajta. Kerek tatár koponya, pirospozsgás arc, tizsta kék szemek, akaratos, erős áll. Hullámos sötétbarna haja kissé a szemébe lógott, csak a kék szeme nem volt a fiáé, egyébként az egész arc, a haj: Ady Endre. Középtermetű, zömök ember, akinek a szervezete száz évre való. Nem is panaszkodott, csak az asztmára, amely — mint mondta —, az Ady-család betegsége. Az köhögtette meg olykor, mellette ült fia, Ady Lajos, s ahogy kettőjükre néztem, a fia hajában több volt a szürkülő szál, mint Ady Lőrincében. Az öregur észrevette az összehasonlító pillantást és meg is jegyezte: • i — Városi ember hamarabb őszül, mint a falusi. Ady Lőrinc izmos balkéz-gyürüs ujjún egy hatalmas, különös alakú karikagyűrűn akadt meg a szemem, melyet domborművű babérág ölelt körül. Lehúzta a gyűrűt az ujjúról és látható örömmel mondta: -—- Ez a nagyváradiak ajándéka az aranylakodalmunk alkalmából. A tömör nagy aranygyűrűn belül ez volt bevésve : “A vér és az arany városa diósadi Ady Lőrincnek aranylakodalmára, 1924. junius 21-én.” — Eladtuk az otthoni birtokunkat — tért rá a tárgyra Ady Lőrinc. Házat akarok venni Debrecenben, hogy végre átjöjjünk ide. Itt van már a mi helyünk, egyetlen fiunknál, otthon a hires “Bence-tagot” a száz magyar holdas birtokot, mely a Szilágyság legszebb kis-birtoka, hét székely családnak eladtam. Ezután már nem fog emlékezni Érdmmdszenten más Adyra, mint a Koós Károly átal tervezett művészi emléktábla, amely házunk utcai falán van. Ez nagyon szép, s nékem nagy örömöm telt benne. Sajnálom is nagyon ezt a táblát otthagyni, rajta van ez a felírás: “Itt született 1877. november 22-én Ady Endre, a magyar költészet uj korszakának teremtő géniusza, útmutató, világitó fárosza, a régi magyar balvégzetnek halhatatlan énekese. Meghalt Budapesten, 1919. január 27-én. Ezt az emléktáblát édes szüleinek, Diósadi Ady Lőrincnek és Pásztor Máriának aranylakodalmi ünnepére emelték az erdélyi magyarok Érdmindszenten, 1924. junius 21-én.” Ezután egy meghívót mutatott Ady Lőrinc, mellyel, a helybeli Ady-társaság meginvitálta az Angol Királynő szálloda egyik helyiségében, a “Bundában” ahol valamikor sokat tanyázott Ady Endre, debreceni újságíró korában. Később, megkérdeztem Ady Lőrincet, igaz-e, hogy jobban szerette volna, ha Endre fia főszolgabíró lett volna, nem pedig költő? A hangulat elkomolyodott. Ady Lőrinc hoszszan nézett rám, s valami halálos komolysággal a szavában igy válaszolt: — Bizony öcsém, én jobban szerettem volna, mert akkor ma is élne. A hajszás élet, a redakciós munka, a sok küzdelem ölte meg. Mit ér nekünk a világhír, ha nincs meg a fiunk? Az öregurat elővette az asztmája. — Semmi ez ! — legyintett mosolyogva —, egy Ssékeiy-Molnáx Imre kis köhögés, ez volt a baja Bandinak is. Ady Endréről kérdeztem. — Az anyjával együtt olvasgatjuk mi öregek, Bandi könyveit. Nekem legjobban a “Vér és arany” kötete tetszik . . . Az öregur egészen elérzékenyedett. A tiszta, szép kék szemeket a könny fátyola redőzte be. — Nagyon szerettem szegény Bandi fiamat — folytatta később — előre láttam, hogy az irói pályán nem élhet a maga örömére. Jó fiú volt, nagyon szeretett minket, szülőket és váltig mondta, hogy csak nálunk pihen meg igazán. Akkor esak a mienk volt, újra a régi kisgyerek ... Búcsúzóul még ezeket mondta: — Bizony, nagyon nehezen váltunk meg a hi-FELESÉG JELIGE — Kedves Miss Homoki, nem rólam van szó, de szeretném tudni, hogy el tudja-e ön képzelni, hogy egy férfi, akinek szép, müveit elegáns felesége van, megcsalja a feleségét egy olyan nővel, aki műveletlen és nem szép. VÁLASZ — Ismerek férjet, aki minden nap finom, szaftos sztéket ehet otthon, de egyszer mégis száraz hamburgert eszik valami kis étkezdében. * * * N-s. — Kedves Mrs. Homoki, elnézést kérek, hogy ilyen csúnyán Írok, azonban kórházban vagyok, ágyban fekve Írok, nagyon nehéz igy írni, de remélem, hogy el tudja olvasni a levelem és válaszol rá. Magyarországon nősültem, házasságunk harmadik évében a feleségem egy kislányt szült. Rajongásig szerettem a gyereket. 5 év múlva a feleségem méhrákban meghalt. Halála előtt pontosan négy nappal sírva bevallotta, hogy bűnt követett el ellenem, nem én vagyok a kislány apja. A kislány addigra már úgy a szivemhez nőtt, hogy nem törődtem azzal, ami történt, apja akartam maradni, csak borzasztó helyzetben voltam, mit csináljak anya nélkül egy 5 éves gyerekkel. Egy évig a nővérem gondozta, akkor elvettem egy fiatal özvegyasszonyt. Hogy mennyire szerettem a kicsikét, legjobban azzal tudom jellemezni, hogy három évi házasság után elváltam második feleségemtől, mert nem bánt jól a lánykával. 9 éves volt, amikor kijöttem vele Kanadába, itt neveltem fel. Vagyonom nincs, de jól kerestem és mindent megtettem neki, amit csak lehetett. Amikor az anyjáról kérdezett, csak jót mondtam neki róla, pedig nem tudtam elfelejteni, amit ellenem elkövetett. Hat évvel ezelőtt Montreálban megismerkedett egy francia fiatalmberrel, megesküdtek és Franciaországba költöztek, már két gyerekük van. Karácsonykor az egész család itt volt nálam látogatóban. A kicsik úgy szerettek, hogy nem is törődtek a szülőkkel, mindig velem akartak lenni, nagyapa ez, nagyapa az. Mikor hazautaztak, a kisebbik fiú nem akart menni, sirt, hogy ő a nagyapával akar maradni. Én már akkor tudtam, hogy beteg vagyok és már azt is tudom, hogy nincs segítség, már csak rövid időm van itt a Földön. Arra gondolok, hogy meg kellene imom a “lányomnak”, hogy én nem vagyok az apja. Mindent meg kellene imom, mert úgy érzem, hogy nem szabad rés Bence-tagtól, mely valóságcs Kánaán volt. Csak az vigasztal bennünket, hogy a mi földünk ezentúl negyven lelket fog eltartani, és hét székely családnak ad majd kenyeret . . . Ady Endréről még egy érdekes feljegyzésre bukkantam. 17 éves korában háromszor volt legátus Érkáváson, ahol abban az időben Diószeghy Mór volt a református lelkész. Valami atyafiságban is volt ez a família az Adyakkal. Diószeghy kérésére egy alkalommal vallásos esten is szerepelt és aíkkor ott felolvasta a “Felszállott a páva” cimü versét. Ott, Érkáváson is felvetődött az a gondolat, sőt biztatták is rá Ady Endrét, hogy az édesapja kedvéért végezze el a jogot, és vállaljon állást a megyénél. Ady Endre ezt válaszolta: “Úgysem érnének el célt velem, mert én a mesgyén állok, se ur, se paraszt nem vagyok, csak amolyan kurta nemes . . . Bölöni szerint bocskorcs nemes . . . A királyi talárt az olvasók és a kritika—az egyetemes magyar nép tette a vállára . . . eltitkolni előtte, ami történt cs nem szabad hazugságban meghalnom. VÁLASZ — Nem minden férfi tette volna meg, amit maga tett. Lehet, hogy akad, aki emiatt gyengének tartja. Én erősnek tartom. Hitben, lélekben, szivben erős volt, hogy nem vetette oda a sors játékának a gyermeket, aki ártatlan az anyja vétkében. Ha most mindent feltár előtte, összetöri benne az anyjához fűződő kegyeletes emléket. Ne fossza meg őt az apjától sem, hiszen édesapját látja és szereti magában. Önmagát se fossza meg a nagypapát szerető kis unokáktól. Hallgasson. Hallgatása nem hazugság. Vagy gondoljon a költőre, aki a “szép hazugságról” irt. Ha hallgat, ennél szebb, emberiesebb hazugságot nem is lehet elképzelni. * * * ÖZVEGY — Kedves Erzsébet, nagy gondban fordulok kedves Erzsébethez tanácsért. A férjem egy hónappal ezelőtt meghalt. Mi mind a ketten sokat dolgoztunk, takarékosan éltünk, szép házat vettünk, nincs rá adósság, szépen berendeztük.~A férjem nyugdijából éltünk és a kamatból, amit a banktól kaptunk, mert pénzünk is van. Nekem nincs anyagi gondom, szerényen meg tudok élni, de mióta a drága férjem meghalt, üres a ház, nem találom benne a helyemet. Azt gondoltam, hogy eladom a házat és a fiamhoz költözök, aki szivesen látná az édesanyját. Adjam el a házat és menjek a fiamhoz? VÁLASZ — Tulom, az özvegyen maradt aszszony úgy érzi, hogy kicsúszott a lába alól a talaj és a házban, ahol a férjével együtt élt, üresség veszi körül. A tapasztalat szerint azonban gyakran követnek el hibát az özvegyek, amikor első elkeseredésükben feladják az otthonukat, amelyben olyan egyedül, elhagyatva érzik magukat, hogy azt hiszik, nem bírják ki. Sokan, akik a gyász hangulatában gyors elhatározással rokonhoz vagy gyermekükhöz költöznek, hogy ne legyenek egyedül, később megbánják. Eszemágában sincs kételkedni abban, hogy a fia szivesen látná. De vajon maga bele tud-e illeszkedni az uj környezetbe? Hosszú ideig a maga asszonya volt a saját házában. Tud-e majd alkalmazkodni a fiatalok életmódjához, háztartási rendjéhez? Mert ha hozzájuk költözik, akárhogyan is vesszük, megszűnik a teljes önállósága. Lehet, hogy nagyon kellemesen élhetne velük, lehet, hogy csalódna. Mindezt alaposan meg kell gondolnia. Az átmeneti idő nehéz, de várjon még, meglátja, hogy a gyász, az egyedüllét kínzó fájdalma idővel lassacskán enyhül. Ha megnyugszik egy kicsit, akkor már mindent tisztábban lát, s helyesebben tud megítélni. Addig várjon az elhatározásával. Egyelőre még ne döntsön véglegesen a ház eladásáról, a költözésről. Ne hirtelenkedje el a dolgot, mert ha rosszul sikerül, nehéz lesz viszszacsinálni. HOMOKI ERZSÉBET [TIKI KLINIKÁJA
