Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-09-24 / 39. szám
Thursday, Sept. ?A, 1970 FÜGGÉfLÉftSÉ'G If. oldat ] Oiószirei if hippüriai... Irta: IVÁNI ZOLTÁN Lépdelek a Second Avenuen. Késő esti sétámban. Mint hontalan magyar. Aki mégis, itt otthon van. Merthát: egy darab élet szorult bele e negyedbe. Ahol azon lehetett inkább csodálkozni, ha valaki nem magyarul beszélt, tegnap, tegnapelőtt. De e nyelvi jelenségtől ellentétben, az az igazság, hogy idővel, a cigányzenés helyeket átveszi valami ‘Grimics Villedzsi’ bohém szellem. Üzletekben, járókelőkben, a zenében. Rongyok-gi tárok, szakának darálva angolul. A frisseség hat reám e pillanatban. Mert mindig azt vallottam: hagyjuk el a múltból a rosszat és mentsük a jót és fogadjuk örvendetesen azt, ami a jövő. E különben becsületesnek mondható szándék veszedelmes. Úgy érzem, sokszor —, ha az emlékezés fog el —, mintha osonni kellene errefelé. Valakik, valami elől . . . Amikor pedig az újat keresés. a mában élés feltétlenül igaz parancsa tör rám, s felemelném a fejem, merész mozdulattal, arra gondolok, vajon kit érdekelnének szavaim ? S lám, aki jószándékkal jár e szeptemberi hangulatban, a Second Avenuen, nem téveszt célt, A gyümölcsárus előtt állök. Van mindene! Eper, barack, áfonya, szőlő és igy tovább. De én csak válogatok. Hogy még sincs ami kell. — Mi volna az? — feleli magyarul zöldséges barátom. — Papirhéju dió, E'sztelnekről, Idi néni kertjéből. Bevallom, ezt a gondolatot az őszbe siető szeptember s a vele járó otthoni diőszüret adta nekem. S egyáltalán nem csodálkozom, hogy a mindenre kész árus, csak egyet intett. Valami olyanfélét, hogy a szerkesztő ur megint transzban van, honvágy alapon. S lám, mit ad isten, mellém torlódik a papirstanicli és mérleg-forgatagában egy Kossuth-szakállas hippi. S vele egy nő, maxi-ruhaszoknyában. Mint olyanok, akik figyelik, kutatják mindazt, ami a szokottól eltérő. És már védelmükbe is vesznek. Rátörnek szegény Same-bácsira, Aki inas éveit a budapesti vásárcsarnokban is kipróbálgatta. Hogy miért nincs az, amit én kérek. A papirhéju dió, s az ‘íesztenék és idi” . . . Mindez, természetesen angolul folyt. S angolul a többi is. Amikor a nagyszakállas és társnője beinvitáltak a legközelebbi báréba. Azt hittem, ezen túl aligha lesz több mondanivalóm. Még szabadkoztam is. Hogy mehetnék velük, hiszen, normális, múltbeli hajviseletem és ruhám van. De amint kitört a szokott pánik, hangzavar, tökmag, nyivitó-sivitó zeneeszközök — mint Illyés Iváni Zoliéra Gyula költő mondaná —, s amint bekapcsolódva táncoltam - ittam velük, a nagy “tohuva bohu” után elkezdtek kérlelni. Hogy meséljem el, mi volt a gyümölcsárusnál a baj azzal a papirhéju dióval, “idi, eszti”-vel ? És amint körülültek pártfogóim és többi hippi-barátaim, elkezdtem a mesét.-—- Hát igen, ilyenkor őszszel, egy esztelneki székely községben Idi néni diót szokott szüretelni. — Éppen olyan régi módi ruhában járt, mint te most — szóltam a maxikabátos nők egyikére. És ők együttesen tekintettek rám. — Érdekes, mondd tovább. — Idi néni fösvény volt. Szerette a pénzt. És zsarnok férje mellett nem volt alkalma más keresetre, csak úgy ősz táján a diófáiból. Amit átengedett neki. — Éshát, hallgassatok meg, kedveseim, ti, kik most Manhattan koktéllal koccintotok velem —, azt a bizonyos papirhéju diót valakinek le is kellett szedni a fáról, mégpedig úgy, hogy az erre alkalmazott szolgálóknak még véletlenül se csússzon le egy szem a torkán. — Ezért volt, hogy Idi néni csak olyanokat alkalmazott erre a munkára, akik szerettem énekelni. Hogy ne ehessenek közben. — Ő pedig a kertben, egy karosszékben elhelyezkedve, amint útjára bocsátotta dolgozóit, hogy “nosza iziben, fel a fára”, elkezdte tulajdonosi mivoltából a kiáltozásokat: — Te, Gizi ide, te Mári oda, nos, szedjétek, de folyton énekeljetek. Egyik, a hippik közül, talán a Széchenyi-szakállas, belevágott : — Ez jór ez érthető! . . . A másik, a Kosuth-szakállas, aki idehozott, kiáltotta:-— Disznóság! S aztán megint, összehajolva, kérték, hogy folytassam. Mert úgy se húzzák fel újra a zenegépet, amig be nem fejezem. — Bizony, barátaim, el tudjátok képzelni annak az aszszonynak a szén védésit? . . . Hogy becsapják? . . . Hogy kifosztják? Ha történetesen mégse énekelt a dolgozó lányok közül valaki? S ha közben be-bekapott egy szemet. Általános felhördülés. Kiáltozás. S már valaki ordította volna : inkább a zenegép . . . csak ne gondolkozzunk. Egy másik szavába tromfolt: hagyd ezt az idi-nénit! Nem érdekel. A harmadik pedig mégis megkérdezte: — S mi lett vele? Hogyan védte meg igazát? A soknak tűnő kérdésre nem adtam választ azonnal. Hogy a múltat és a jelent, a kiéleződésekben elkerülj ük. Azt ajánlottam, hogy közben szólna tán a gitár. És táncolnánk egyet. A lépteink alatt ropogó tökmaghéjakon. S igy történt. Megint kavarogtunk. Megint táncoltunk. S kinek volt, a szakállát simogatta. De a zene végén, bár mindenki szuszogott, érdeklődéssel kisértek tovább is. Mintha az elkezdett mese jobban érdekelte volna őket, mint a közbe eső tánc. Amikor befejezésül, újra rákezdtem a mesére, s elárultam, hogy Idi néni segített magán, mert a helybeli mérnök feleségétől látcsövet kért kölcsön a diószüret idejére — hiszen, süketségén, rövidlátásán csak ez segíthet — s vizsgálta lentről a diószüretelő lányok ajkát, — egyszerre olyan sikeres hahota tört fel hippibarátaim köréből, amelyet — úgy régi ábrándokkal terhelten, a Second Ave. éjszakájában — el sem mertem volna képzelni. Igen, az a szeptembervégi séta, a negyedünkben, itt New Yorkban, álmodozás a múlt és jelen között, a bárba betöréssel együtt, talán azért sikerült, mert a nagy kacagás nyomán, hippi barátaim kissé önmagukra találón is lelkes ováció közben kisértek haza, egészen lakásom ajtajáig. K)tiuet><*o«>aiutjuuuu' NEGYEDI SZABÓ MARGIT A kill® sorsa Dalos madár mig énekét Gyönyört keltve zengi, Elhallgatják ... de ővele Nem törődik senki. Itt a földön a költőnek Szintén ez a sorsa, Amikor már észre veszik, Pihen koporsóba . . . Kinek szive, mig megszakad, Milliókért vérez. Nemde gyászos e jutalom És keserű bér ez? . . . KODÁLY AMERIKAI TANÍTVÁNYAI ÉNEKTANÍTÁS magyar módra BUDAPEST — Magyar lapok hasábjain is nagyvilág got látott már a hir, hogy Kodály módszerével tartanak zenét Amerikában. Két esztendeje, hogy Denise Bacon amerikai zenetanár Budapesten, a Zeneakadémián megismerte a Kodály-féle énektanítás szakszerű mód* szereit. Azzal a céllal, hogy ismereteit a tengeren túl is terjessze. Magyar szakemberrel, a Zeneművészeti Főiskolán frissen végzett Erdei Péterrel utazott haza az Egyesült Államokba, a Boston melletti Wellesleybe. A fiatal magyar zenepedagógus feleségével, Szeles Idával, a szegedi zeneiskola egykori növendékével ez évben hazalátogatott, elhozta kórusát, a Dana Hall énekkart is, mellyel Esztergomban és Kecskeméten, a Nemzetközi Kodály Szeminárium megnyitó hangversenyén méltán aratott nagy sikert. És most Szegeden töltött pihenőjében kerestük föl, hogy amerikai élményeiről érdeklődjünk. — Kiutazásomat követő évben — mondja Erdei Péter — a Ford Alapítvány segítségével sikerült életrehivni Wellesleyben a Kodály Zoltán Nevelési Központot, ahol amérikai zenepedagógusokat tanítunk a világhírű magyar mester zenei nevelési elveire. Az intézet — mondhatni — már oly népszerű, hogy az Egyesült Államok szinte minden részéből jelentkeztek érdeklődők. Terv szerint évente 10—15 tanárt képezünk ki, akik mintegy 12 hónapot Magyarországon is eltöltenek a Zeneakadémia hallgatóiként. — Hallhatnánk véleményét az amerikai zeneoktatásról? — Kétéves kinntartózkodásom alatt számos városba — New York, Washington, Chicag'O — hívtak meg előadást tartani, s ily módon alkalmam volt megismerkedni Amerika zenei életével. Bár sok és igen színvonalas hangverseny van az iskolákban, rendkívül kevés idő jut zenére, énekre. — Kodály énekkutatásának zenei alapját minden nép saját népzenéje adja. Hogyan egyeztethető össze a kodályi elgondolás az amerikai népzenével ? — Úgy érzem, hogy a huszonegynéhány hónapos munkánk után is csak a kezdő lépéseket tettük meg az amerikai népzene pedagógiai rendszerezésében. Ennek oka elsősorban az, hogy egységes amerikai népzenéről aligha beszélhetünk. Népegységenként változnak ugyanis a népzenei hagyományok, angol, spanyol, francia, portorikói, afrikai népcsoportoknak megfelelően. És természetesen —egyszerre csak egy népcsoport zenei hagyományait dolgozhatjuk fel: Pár nap múlva Erdei Péter ismét visszatér az Egyesült Államokba, ahol magyar szakemberek csatlakoznak mellé. Az amerikai Kodály Intézet és a magyar zenepedagógus közösség kapcsolata erősödik és a tengeren túli uj intézet továbbra is hü marad Kodály gondolataihoz. Lévay Ede TERJESSZE LAPUNKAT!
