Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-09-24 / 39. szám
8. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, Sept. 24, 1970 Túl az Ópereneián Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Múlik a nyár, az elsárgult levelek kezdik beteríteni a kerteket, néha már vihar tördösi le a fák ágait. Végetértek a szabadságolások, ilyenkor ősszel csak a sápadarcu melankolikusok, az óvatos rajongók gyönyörködnek a gyümölcsérlelő, édes musttal traktáló szép szeptemberben. Kedélyállapot kérdése ez, hogy ki, mikor megy el világot nézni. S különösen szép most az otthon, az ősz színei felélénkítik az embereket, meg is vidámodnak, de nem ronda amerikai vinkótól, hanem balatoni nedűt csorgatnak a poharakba... Bizony nem megvetnivaló a nagykőrösi kövidinka, vagy a kecskeméti mézes rizling . . . hogy a tokaji aszúról ne is beszéljek. Azt hiszem, nem rontom senkinek az üzletét, ha megállapítom: az idén nyáron olyan sokan látogattak haza Magyarországra, mint még eddig soha. Még azok közül is hazamentek jópáran, akik a legjobban agitáltak ellene. Igaz, nem a turistákat szállító gépeken repültek és nem is Bécsig váltottak jegyet, igyekeztek elkerülni a feltűnést, vagy a gyanúsítást, mindössze Frankfurt, Luxemburg, Páris, Amszterdam, München és London volt az utolsó állomásuk. Onnan viszont észrevétlenül mentek tovább hazafelé, bérelt autókon. A hosszú utón pedig azzal vigasztalódtak, hogy világot is látnak. Két viccre gondolok most, irás közben. Az egyik a kitűnő iró, Vaszary Gábortól származik, itt mondta el Torontóban előadó-kőrútja során; 1956-ban a hősök meghaltak, a gyávák elszöktek, otthon csak az “itt élned és halnod kell” rögeszmései maradtak . . . S ahogy múltak az évek, elindult a sok pro- és kontra hangból egy kis magyar harmónia, őszinte közeledési vágy, amelynek mozgató rugója egyik részről a leküzdhetetlen honvágy, (ebbe beleesett Rákóczi, Kossuth, Mikes Kelemen, mi magunk is, nem is említve a régiek közt Dante-t és Ovidius-t) másik részről az elfogulatlan és tiszta értelem, amely eddig is és már nem egyszer felvetette a párt legbelsőbb berkeiben irók és politikusok között is azt a félelmetes problémát, hogy egy kis tízmilliós nép számára végzetes lehet, ha az élő és vérző testből kiszakadnak kéthárommilliós részek! . . . Hát a honvágy ... — a gyerekkori emlékek vonzásában évről-évre többen, egyre többen mennek el haza. Aki megkapja a vízumot, az nyugodt lehet affelől, hogy nem lesz semmi bántódása, s ha ez nem mindig igy történt, annak meg voltak a súlyos okai. Az emigráció tartson egy kis önvizsgálatot és a józanak igazat adnak nekem, mert én személyesen láttam, tapasztaltam, hogy bizony voltak, akik visszaéltek az otthoniak vendéglátásával, és az egy népből kiszakadtakra kötelező tisztelettel. Csak egy példát húzok ki emléktáram fiókjából. Egy kis középszerű valaki (nem akarom rá alkalmazni a sokkal találóbb jelzőt: Senki) hónapogik koplalt, spórolt, hogy otthon megjátszva a nagyfiút. Hazavitte öreg Rolls Roys autóját, felfogadott egy fiatal szerecsenfiut, akit beöltöztetett az inasok divatjamúlt uniformisába. Megszállt a Gellért szállodában, — akkor még 10 dollárért teljes ellátást adtak, ebben a tatarozás alatt álló, egykor világhíres fogadóban. — S mint egy rossz bohózat főjeleneteként összecsavart százforintosokkal gyújtott rá a pipájára, és a félig égett fidibuszokat elhajigálta. A káveházakban, vagy az éttermekben az asztalát körülállták a lebzeelők, s egymást tiporva ugrottak felszedni a százforintosokat, mert azokat a bank beváltotta. Ez a magyar igy akart imponálni, de csak utálatot váltott ki az elszegényedett, mostoha viszonyok között élő, de azért önérzetes honfitársakban. Mig ezeket a sorokat irom, lelkileg elpirulok . . . És ahogy múltak az évek, úgy változott át jobbra az otthoniak élete. A külföldi turistáknak az addig kijárt megkülönböztetést felváltotta a megszokottság, sokszor már a közömbösség és bizony ma már ráérnek észrevenni a hibákat és az összehasonlitás bírálata élesebbé teszi a kritikát. Bizony meglátják már a hibát, a gyarlóságot bennünk, és visszautasítják a kiárusításokon centekért vett ócskaságokat. Lenézik, aki ilyenekkel állít haza. Elérkezve idáig idéznem kell az otthoniakra jellemző viccet, amit a nemrég idelátogató Kubányi Endre, a Rókus kórház sebészprofesszora mondott el nekem: három dolgot nem szabad megkérdezni az emberektől: a férfiaktól azt, hogy honnan van pénzük, a nők megsértődnek, ha valaki a korukat kérdezi, a gyerek pedig zokon veszi a bizonyítványa felőli érdeklődést . . . És hogy ez mennyire igy van, az idő múlása MESÉL A MÚLT: HAT ÉVSZÁZAD SZERELMESEI Ó, bár elnyerném a kegyet, hogy a te halovány, hószinü, tejfehér karjaid között időzhessem . . . Valahogy igy lehetne fordítani latin szavait annak a szerelmes levélnek, amely nernérg bukkant elő egy müncheni kódex sárgult lapjai közé kötve. A hosszu-hosszu oldalakon át lángoló szerelmes üzenetet valamikor 600 esztendővel ezelőtt írták, amikor nálunk Nagy Lajos uralkodott. A levélíró oly sikerültnek találta müvét, hogy mint mások számára is felhasználható mintát, kódexbe kötve, az utókorra hagyta, s igy maradt ránk az európai örökség egyik legrégibb szerelmes levele. A véletlen, a feledékenység, vagy éppen a gondosság sok érdekes szerelmes üzenetet átmentett számunkra. Magyar nyelven talán a legrégibbet 1485-ből, Mátyás király korából. E'gy latin nyelvű levél végén üdvözölte leendő nejét a magyar történelemből, és az Egri csillagokból jól ismert Török Bálintnak atyja: Török Imre köszön Krisztinának, legyen könnyebb szivének, száz jó napot, kétszáz jó éjt hozzája. Tulajdonképpen vers ez, dal személytelenségébe bujtatott vágy, hogy bár minden nappalnak két éjszakája lenne. Fél századdal később sokkal merészebben vetette papírra ugyanezt a vágyat az angol történelem “édes szörnyetege”, VIII. Henrik, feleségének egyik udvarhölgyéhez irt levelében: “Szivem egyetlen szerelme . . . kívánom magam (kiváltképpen este) az én szerelmem karjaiba, kinek szép melleit remélem, hamarosan csókolhatom... Történelmi grimaszként hat ez az 1533 táján kelt levél, ha megnézzük címzettjét: Boleyn Anna. Miatta VIII. Henrik elvált nejétől, hogy aztán ezt a másodikat — majd az utána következő négy feleség közül még egyet — vérpadon tegyen el utjából. Történelem a szerelmes levelekben . . . Ahogyan nálunk is tükröződik a történelem például Barkóczi Krisztina leveléből, amelyet “Az én kedves uramnak, Tekintetes és Nagyságos Károlyi Sándor uramnak ő kegyelmének irt 1698. október 3-án: “Semmi uj hirt nem irhatok kegyelmednek, szivem, hanem Ugocsába s Beregbe is nagy bujfc*#Jr.el 7 - Molnár lmr* kedvezőbb légkört alakított ki odahaza, példa erre egy szavahihető ismerősöm beszámolója, aki júliusban otthon nyaralt. — Annyi az autó — mondotta, hogy már nehéz Budapesten kocsit vezetni, alig akad parkolóhely. A Balaton mellett minden talpalatnyi helyen építkeznek, de nem akárhogyan ám! Modern, kényelmes, különböző stilusu villák szinesitik a vízpartot, a szállodák zsúfoltsága szembetűnő, én csak úgy jutottam a feleségemmel szobához, hogy a portást leborravalóztam . . . Tudom ,egyesek most azt hiszik, hogy mesélek. Elfelejtik, hogy a mesék is többnyire igaz történetek. Befejezésül hadd mondjak még el egy meseszerű történetet. Édes anyanyelvűnk őre, megszállott apostola dr. Lőrincze Lajos az egyik nagy amerikai városban találkozott azzal a mesemondó íróval, akit Hegyeshalomnál nem eresztettek be az országba. Azt hihetné ebből mindenki, hogy szemrehányással teli lélekkel közeledett a profeszszorhoz. Pedig korántsem. Igen alázatosan mutatkozott be és közelhajolvá ezt súgta a fülébe: — Nem is tudod, hogy milyen messziről jöttem el hozzád, hogy megölelhesselek — és átnyújtotta neki legújabb mesekönyvét, amelynek a cime: “Túl az ópereneián” . . . A Ielkiületeket igy megváltoztatja a honvágy. Hát igen, igy élünk mi itt, az emigráció jármiban, messzire az otthontól. — Túl az Óperencián . . . II. Rákóczi Ferenc felkelését megelőző kárpátaljai elégedetlenség a feleség soraiból, amelyek családjáról, egészségéről, anyagi és peres ügyekről szólnak, hogy aztán az utóiratban villanjon fel a szerelmes asszony: “Értem, édes szivem, kegyelmed leveléből, hogy micsoda szállása vagyon s dámák is bőven vannak. Én pedig azt bánom, hogy a gavallérok igen erre járnak s néha udvaroskodnak is . . . Harmincéves volt ekkor Károlyi Sándor, a későbbi kuruc generális, majd a kuruc szabadságharcot befejező szatmári béke egyik aláírója. De döntő-e a szerelmes levélnél az életkor? Amadé László költő hatvanadik éve felé járt, mikor ezt a levelet irta titkos szerelméhez, Miticzky Juliannához: “Édes Pitzinyem! Mivel látom, hogy a sok irás és sok firkálás nem tészen annyit, mint egy óráig való beszéd. Azért alkalmatosnak ítélem, hogy véled beszélhessek és a többi. Küldöm ezért Dallost titkosan, hogy holnapután fogaggy egy könnyű szekeret, de födeleset, és jöjj hozzám ebédre Horváth Kémlye nevű helységbe, hogy a Pitzinyemmel szembe lehessek . . . Ha gondolod, hozd el az anyádat is, ha nem, maradjon otthon. Minden költséget megfizetek, eszedre bizom a dolgot és szívesen elvárlak!” Szegény öreg poéta. Mosolygunk rajta, pedig sajnálni kellene. “Ollyan vagyok, mint a remete kuttya, vagy a barátok szamara”- — írja magáról ugyancsak Pitzinek, majd ismét egy másik levelében arról tudósítja, hogy pénzt küld neki “az anyáddal edgyütt.” Két rosszul sikerült házasság és futó kalandok között elfutó élet . . . őriz viszont a magyar irodalomtörténet más leveleket is. Az egyiket színpaddal, színházzal kacérkodó Katona József irta fiatal, húszéves jogász korában Széppataki Rózának, a pesti Hallerszála ünnepelt primadonnájának: Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta lőször színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblemre doklással laknak a nemesek . . .” — igy üzen a (Folytatás a 9-ik oldalon.)
