Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-09-03 / 36. szám

Thursday, Sepl. 3, 1970.

függetlenség

11. oldal ’

Tücsökzene közben...

A találkozás Rózsa lányommal, olyan helyen történt, amelynél vadr sgényesebbet

el sem lehet képzelni. Igen, a Catsünll-hegyekben. Egy müut és egy fürdőhely kereszteződésénél. A platánfák alatt. Amint vártam, hogy e megbeszélt helyen lefékez kocsijával. Kísérője társaságában. Hiszen egy 13 éves lánykának még nem szabad kocsit vezetnie.

Rózsa, az ide kiérkezésem okainak, az 56-os eseményeknek gyermeke. Hiszen az apja. október 24-i születésű. S az akkor negyvenen túli férfi, aki amerikai “misz”-t vett feleségül, úgy frissiben, amint a forradalmi dalait magával hozta, ma már hatvan felé jár. S az eltel hosszú évek alatt, a hamarosan válással végződött házasság utón, apa s leánya kétszer ha találkoztak. Az amerikai nagymama nevelte fel gyermekét.

Várom őt, látszólag nyugodtan, s mégis nagy belső felindulássá].

Végre, ügyvédek, rokonok tárgyalásiának eredményeként. Hogy elengedik, kísérőjével . . .Hogy pár órára láthassam.

Temérdek pénzt jelent az ilyesmi, egy szegény költőnek. Aki, ha magyarul ir, a becsületét se tudja megvédeni erre felé. Mert ez igy van. S ezen nem szabad csodálkozni.

De eszembe jut, amint ott a platánfák alatt, az ut mellett ülök, hogy még egy angol betseller iró is “Mike I lóve You” regényében megírta, hogyan vesztette el fiát. Mivel egy autószerencsétlenség miatt, amelyben felesége és kislánya meghaltak, az egyedül megmaradt Mikeet nehéz helyzetéiben ideigóráig egy más államban lakó nagyszülői gondozásra bízta. S akit aztán visszapereini soha nem tudott. Olyan ‘Kidnap”-szerü dolog ez. Amit Európaiak soha nem tudnának megérteni.

És eszembe jut a könyv, amit tegnapesti magányomban olvastam Rousseau “Vallomásai”-ból. Éppen idevágón. Akkor régen. De lám, a szellem mesterei vagy csak hivői is milyen kapcsolatosan gondolkozhatnak. Rousseau rábízta az államra. Én, a nagymamára! . . . Úgy érzem szavait . . . ‘ Ha Épinaynére vagy Luxemburg grófnére hagyom, meggyülöltették volna szüleit” ... Ez tör-Iría: IVÁNI ZOLTÁN

télit anyósem esetében is. Ezért tudtam, hogy minden perlekedés hiába való. Az ilyesmi ellen. Mint rágalmazás esetében is. Mindent meg lehet nyerni. S mégis, mindent elveszteni.

Nos, ezek után. kedves olvasóim elképzelhetik, hogy i én, úgy egyedül, irásos-erober, idegenbeni szárnyszegettj ségében, gépkocsi nélkül,

! ház és egyéb ingó és ingatlanbirtokosság fölénye, s az ezekhez kapcsolódó “kedves tár' saság” hangos fölénye hiányában miként várhattam őt?

ivani Zoltán

| Őt, aki végre 14 éves lett. (S a sek hivatalos tárgyalás se vezethetett volna eredményre. Csak az a körül, mény, hogy egy amerikai Imisznek nem lehet megtilta- I ni semmit. Hogy hová menjen? Hogy mit csináljon? . . . S igy azt is, ha most eme | furcsa ‘‘ ki is tulajdonképpen j az én apám” kérdést most a 'napi programjába vette. Végre megérkezett.

Én felálltam a fűből. Már ez is hátrányos helyzetet jelent. Hiszen csak csavargók' szegények ülnek fűbe. Vagy 'járnak gyalogosan.

Az őszt hirdető tücsökzenétől hangos, késő délután jelezte az én nagy hibámat.

! Hogy elmúlt az idő felettem. De végreis, itt apa lennék. S ezen túl már pillanatra vil! lógtak szemeim. Rousseau könyvét, mélyebb réteget fe| lejtve. S azt kérdeztem tőle: — Mond Rózsa, nem ha-I ’

! ragszol, hogy elraboltam időidet? Talán most egy óceáni hancúrozástól . . . Mert remélem tudsz vizisielni? . . . Ne

I

j feledd, a te apád az első mü- I korcsolyázó volt arra felé, ahol ifjúságát élte . . . S mert igy van, az ilyesmit elvárom | tőled is . . . Bizony, ha ma, a I te korodban lennék, csak ezt j a sportot művelném! . . . Mert j reszketek, ha a partról látom

a habzó vizhullámokban a síelőket . . . Ó hányszor láttalak téged is, képzeletben magam előtt.

I Azt hiszem' nyertem. Egy csapásra faloldódott a feszültség, az egymást figyelés-mérlegelés megtorpanása.

Könnyedén szólt kísérőjéhez:

j Várj meg Joe a “Carusóban”. Amig apámmal leszek.

És mi ketten, elindultunk osjnze-vissza kóvályogni. Az erdőben, ahol régi, gombátkeresés közbeni kislányokról beszélgettem, hogy ez otthon is igy volt.

Apád is nagy tücsök. — Nem törődik a téllel, még erre felé se próbáltam megjegyezni. De megértette és nevetett.

Lementünk a patakhoz. Mondtam neki: ez a kedvenc helyem. Alig párcentis viz, de hegyi patak, friss, álomba ringató. — S lám, nem szólt csalódva: Úszni sem lehet

benne . . . Hiszen, mindegyre jobban átfogott kezével-karjával, s úgy léptünk együtt, nagy egyetértésben. Amikor már csak valaki harmadikra, kívülállóra tartozna olyan kérdés, mint amit kérdezhe, tett volna tőlem:

— Miért nincs gépkocsid?

| miért nincs házad, miért nincs I mindaz ami kell erre felé, hogy embernek ítéljék az embert?

Bevallom, térdem-lábam, j kezem, reszketett s sikerem láttán.

j r 1

A végén még én fékeztem j őt, én az apa, a lányát.

— Otthoni őseidnek volt j ebben része elég. S lám, mi. végre?

A te nagyszüleid pedig el- i szegényedett diplomások voltak. Ezek után gondolhatod, hogy engem már mindez nem “ambicionált”. Én az igazság, i a holnapi szépségek híveséért i vetettem el magamtól mindezt.

í E percben mintha túl sok | lehettem volna számára.

| Amit csak akkor értene, ha írásaimból olvasna. Az ő angol nyelvén.

De lám, mégis megvolt a

. bizalom. Amely nyelvkü-i iömbségeket elsöpör.

Visszatért a műúton történt találkozásunkra: ^--- Csakugyan szépen korcsolyáztál? . . .

— Miazhogy! ... Az a sport, és a tánc, a balett, az |irás mind rokon . . , Nos, a muzsika is! Gyere csak be

í Fenékhez, majd eljátszok

egy-kéi dalt. A modernekből is.

Be is mentünk.

Az ott töltött idő életem legnagyobb sikere volt. Meg-NEGYEDI SZABÓ MARGIT

FECSKE - FÉSZEK

Kiskertemben egy fecske-pár fészket rakott, Érzik, senki sem zavarja éket meg ott. Naphosszában oív édesen csicseregnek,

Egész balzsam az én Fájó, bus szivemnek.

Kis fecskéim megszántatok, ugye engem,

Hogy életem, úgy bujdókol kietlenben? Atérzitek, bogy a sziveim olyan árva,

Mint a déli földnek Puszta óceánja? ...

Kis fecskéim, ugye, ti is- oda vágytok,

Hol virulnak, illatoznak még virágok?

S ha látjátok, virág, levél már lehulltak, Szárnyra kelve, mentek Szebb hazába útnak?

hódítottam saját lányomat. Hiszen ő is a hartfordi gyermekkórus televíziójában, az első énekes.

Be kár, hogy nem hallottam.

Megérezte mit gondoltam. Azt felelte: annál jobban szeretlek, apám. Mert látom, az életszeretésben nincs Időd rám.

Mikor kijöttünk, bizonyos, számára szokatlon vidám hangulatban — hiszen amint mondja a nagymama mindig csak azért óvja, hogy pedantériájában kiölje belőle az igazi érzéseket — elmentünk egy fabódé előtt. Benne az öreg Joe fagylaltot árult.

— Akarsz egyet? — kérdeztem.

—- Igen, miért ne?

És a tölcsérszopogatás közben világosítom fel, hogy ez a Joe itt milliomos. Az egész környék, rét, erdő az övé, csak kedvtelésből árulja a fagylaltot, cukorkát. De otthon az ilyesmi lét és nemlét kérdése volt egy szegény árusnak

A gépkocsijához, kísérőjéhez visszatérőben, Rózsa csókol-ölel, alig tud elválni tőlem.

Kiszakadt belőle a legszebb szó, ami érthető e pillanatban egy apót, itt Amerikában:

— Öreg tücsköm, miért nem szólsz, hívjál telefonon, jövök amikor akarod.

—- Nem lesz kidnap? — kérdezem tőle. Gondolva arra, amikor kétéves korában a new-yorki 5-ik emeleti lakásomból vitte el nagyanyja.

— Ne bolondozz, most már tudom ki vagy! — Majd önmagára:

—S azt is, hogy én ki vagyok!

Es az elsuhanó kocsi reflektorfénye után rámborul a legszebb, a legragyogóbb sötétség.

S én kiáltom a hegyeknek, a mezőknek, a közelgő ősz elé:

— Ó élet-élet, . . . tücskeim csak muzsikáljatok!

NEVESSÜNK

Egy férfi látja, hogy egy üres kocsi gurulni kezd. Beugrik az autóba és lefékezi. Megelégedéssel száll ki és szembetalálkozik egy izzadó férfialakkal a kocsi tulajdonosával.

— Én állítottam meg a kocsiját.

I — Tudom. Én nyomtam

hátulról, hogy meginduljon.

* * *

Két barát a Louvreban a Mona Lisa képe előtt áll.

— Menjünk, nem bírom

nézni ezt a mosolyt.

— De miért?

— A feleségem mosolyog

igy, amikor hazudik.

* * *

Férj: Úgy beszélsz, mint egy idióta.

Feleség: Azt akarom, hogy

megértsd, ami mondok.

* * *

Két bakfis beszélget:

— Mondd, mi történik azzal a lánnyal, aki csókolódzás

! közben elveszti az eszét?

— Mi történne? Ész nélkül I tovább csókolódzik.

TERJESSZE LAPUNKAT!