Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-09-03 / 36. szám
8. oldal. FÜGGETLENSÉG Thursday, Sept. 3, 197®. ANGYALKA Irta: VÁRKONYI ANDOR Aprócska korában gyönyörű kis fiúcska volt az öcsém. Selymes, szőke haja, amelyet lányosán hosszúra növesztettek szüleim, óriási, ibolyakék szeme, kissé sápadt arca, muzsikáló hangocskája, valami égi jelenséghez tették hasonlóvá. Nem is csodálható, hogy szüleim ebben az időben Angyalkának hívták; tudat alatt nyilván az is közrejátszott ebben a névben, hogy második gyermekként, lányt akartak. A sors másként határozott, de amig lehetett, úgy kezelték és nevelték, mintha vágyuk valóra vált volna. Lacikának, aki a világot még ragyogó tündérkertnek látta, alkalmasint nem esett nehezére ez a szerep. Kis háromkerekű biciklijén vidáman utaztatta a babákat, amelyek éppen olyan édesen mosolyogtak, mint ő, nagy gonddal rendezte be házaikat, cserélgette ruháikat. Barátai is főleg a kislányok köréből kerültek ki, akik szívesen fogadták be maguk közé. Velük játszott naphosszat, kis, egyemeletes házunk kertjében. Ám egy idő múlva “fiusabb” játékok kezdték érdekelni. Csakhamar rájött a labdarúgás izére, a hintázásban is vakmerőbb volt, mint leányka-társai. A babák már nem nagyon érdekelték, és azokat lassan elcserélte színes üveggolyókért, labdákért, léggömbökért. Amikor a Nap az ég közepére hágott, anyám kihajolt az emeleti ablakon és harsány hangon kiáltott le a kertben hancurozó gyermekekre: — Angyalka! Gyere ebédelni! Az egyik tömzsi pirospozsgásképü, nála két évvel idősebb kisfiú jóizü kacagásra fakadt: — Angyalka! Nem hallod? Hívnak! Angyalka! Angyalka! A többiek is megtorpantak, és aztán kórusban kiáltozták: — Angyalka! Angyalka! Lacika zavarodottan nézett rájuk. Neki akart rontani a tömzsinek, de meggondolta magát és könnyekkel a szemében, elfutott. Ettől kezdve anyám csak otthon — zárt körben —hívta Lacikát Angyalkának. Am a pajtások között megradat a név, mint légy az enyvespapiron. Hiába mondta nekik öcsikém, hogy őt Lacikának hívják, és azt, aki őt “Angyalkának” meri nevezni ,a földre teríti, — nem használt. A szót úgy forgatták szájukban, mint édes gyümölcsöt, amelynek izétől nem akarnak megválni. Ha néha meg is feledkeztek róla, egy-egy váratlan helyzet ismét emlékezetükbe idézte. Egy alkalommal fára-mászást játszottak, és Lacika, aki egy magas ágra kúszott fel, sehogysem tudott levergődni onnan. A fa alatt gyülekező rosszcsontok kárörvendően kiáltoztak fel neki: — Repülj le Angyalka. Egy angyal repülni is tud! Apám hozta le őt a fáról s a pajtásokat kitiltotta a kertből. Egy darabig nem is volt baj, — a lassan visszaszivárgó gyerekek kerülték e megszólítást. Csak a kis tömzsi, aki a legerősebb volt anindannyiok között, csak ő nem tudott megbékélni a változott helyzettel. Ha a kertben nem is, de az utcán ha meglátta öcsémet, vigyorogva üdvözölte : — Szerbusz Angyalka, mit hoztál az égből? Csodálatosképpen Lacika ezt a fiút szerette legjobban pajtásai közül. Talán azért, mert ö volt a legötletesebb a játékok kitalálásában, talán erejét tisztelte, talán a fantáziája ragadta meg gyermeki képzeletét. Igen, a fantáziája, mert Pista — ez volt a kis tömzsi neve — érdekes történeteket tudott. Csodálatos országokról mesélt, ahol álmaiban járt, beszélő állatokról, libegő tündérekről és kiterjesztett-szárnyu angyalokról, akik énekelve repültek a Hold felé. Lacika ámulva hallgatta ezeket a meséket; kis szive megtelt gyönyörűséggel. A valóságos világ lassan elsüllyedt körülötte, és egy uj, színes álombirodalom kapuja nyílt meg előtte. Szüleim és én — aki öt évvel voltam idősebb nála és szabadidőmet más fiuk társaságában töltöttem — nem vettünk észre semmit. Az sem tűnt fel, hogy a többi játszótársak idővel elmaradoztak tőle és csak Pista tartott ki rendületlenül mellette. Egy álmos, halkan zümmögő nyári délutánon Lacika Pistával játszott a kertben. Apám az egyik lefüggönyözött szobában aludt, én zongoraleckét vettem az utca túlsó végében, anyám valamiért átszaladt a szomszédhoz. A két gyermek egyedül maradt. Később Lacika felszaladt az emeletre valamelyik játékáért és Pista követte őt. A tártablaku szobában kisideig szöszmötöltek, majd az ablakra könyökölve nézték a kert izzó, nyári pompáját. A virágok aléltan esdekeltek egy kis esőért ,szellők borzolták fel a nagy diófa leveleit. Távolról egy-egy elzugó villamos zaja rezzentette meg a szoba sürü levegőjét. Pista halkan mesélni kezdett. Suttogó szavai nyomán újra felébredt a szendergő álomvilág, amelyet tündérek, beszélő állatok és angyalok népesítettek be. Beszélt a repülés gyönyöréről, a magasság édes szédületéről, a magasságiul, amely gyakran ragadta őt fel a földről álmaibn. “Te Angyalka vagy — lihegte — és az angyalok repülni tudnak. Te is tudsz repülni, csak meg kell próbálnod egyszer . . . Majd meglátod, milyen jó lebegni a levegőben, tárt karokkal ( úgy, ahogy a madarak repülnek ... S az angyalok értik a madarak beszédét is . . . — Én ... én még sohasem repültem — dadogta Lacika remegő szájjal. — Egyszer meg kellene próbálnod . . . Csak egy kicsikét . . . Csak egy icipicikét . . . Csak innen repülj le a kertbe . . . majd meglátod, milyen jó az . . . Csak egyszer . . . most . . . most...! Nem lesz semmi baj ... én tudom . én már sokszor repültem . . . kitárod karjaidat és . . . huss! . . . repülsz, repülsz, mint az a madár, ott, látod, ott a kert végiben . . . Apám találta meg Lacikát az ablak alatt. Szőke angyalhaj beborította arcát és ő . . . ő . . . mosolygott. Igen, mosolygott, mert egy kis zuzodáson kívül, nem történt komolybb baja. De Pista nem tehette be többé lábát a házunkba. Lacika a második világháborúban esett el. De én álmaimban gyakran látom őt, amint kiterjesztett karokkal, mosolyogva repül a liliomkék ég alatt a békésen úszó nyájas bárányfelhők BEKÉPZELT FÉRFIAK “Hány tyúkhoz kell egy kakast tartanom, hogy rendesen tojjanak?” — fordult nemrég tanácsért egy angol mezőgazdasági szaklaphoz az egyik olvasó. “Elég, ha tiz tyúkra jut egy” — válaszolta a szerkesztőség. Posta fordultával újabb levél érkezett a fiatalasszony olvasótól: “Egyetlen szavukat sem hiszem el. Válaszuk férfiakra jellemző nagyképűség!” Várkon yi Andoi A KENYÉR ÜNNEPE Irta: MIKES MARGIT Vetésből kalász, kalászból kenyér, itt is mint otthon, a búza beér. A Bőséget most csépli az ínség s fölcsillan a fény, az uj reménység. Gabonaszemek táncos hullása a manna-csoda megújulása. Ünnepe van a népnek, kenyérnek, ünnepe van a teljesülésnek. Régenfe kalászkoszorut fontak otthon, frissensült kenyeret hoztak, mint éltetőjét a nagyvilágnak, mint kenyértestét a Messiásnak. KICSODA IGAZÁN NAGY? — Aki tud bocsánatot kérni. — Aki szívből igazán megbocsát és elfelejt. — Aki kerüli a vitákat. — Akit nem lehet belevonni a veszekedésbe. — Aki nem pereskedik, inkább szenvedi a kárt. — Aki nem keresi a maga igazságát. — Aki nem kicsinyes, hanem tágszivü. — Aki nem dicsekszik. — Aki ura a testének és akaratának. — Aki életét ehhez igazit ja: Mit tenne Jézus? I MAGIAM NÉPSZOKÁSOK § ÉS HIEDELMEK o September havában 1. Egyed napja, amikor is a télen leölésre kerülő disznót hízóba kell fogni. 5. Lőrincnek két nevenapja is van, ezért talán sokan össze is tévesztik őket. Pedig nem az augusztus 10-i, hanem ez a Lőrinc az, aki a dinnyébe belecsinál, amitől lucskos, íztelen és túlérett lesz. Azt mondják, ez az utolsó szabadban fürdési nap, de az utóbbi évek időjárása azt bizonyítja, hogy a vénasszonyok nyara sokszor jobban kedvez a nyaralásnak, mint a júliusi fő-szezon. 17. Szentkereszt felmagasztalásának nevezett bucsus nap. Baranyában ekkor tartották a leányvásárt, amelynek hagyományát ma is őrzik. A lányok csinosan felöltözve sétálgattak a vásár meg a búcsú sátrai között. A fiatalok után a családok is megismerkedtek egymással, informálódtak és ha megfelelőnek találták egymást, megejtették a háztüznézést. 29. Mihály napján kezdődik a közép-európai őszi évnegyed. Befejeződik a pásztorolás, a gazdák átveszik juhaiikat, természetesen bő áldomás kíséretében. Gondolatok Sose panaszkodj valakinek, hogy fúrnak téged, mert még ő is kedvet kap hozzá. * * * A szél irigylésre méltó, mindig tudja magától is, merre kell fújni. * * * Mindig ő áll az érdeklődés középpontjában. Ö a leghangosabb.
