Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-08-27 / 35. szám
8. oldal rítGGETLETCSEG Thursday, August 27, 1970 Juhász Gyulára emlékezem Irta: VASVÁRY ÖDÖN Vasváry Ödön A' fiatal Reményi Józsefről készült cikkem Írása közben jutott eszembe Juhász Gyula, a nagy költő is, aki közeli barátja, halálig hü fegyvertársa volt a mi Reményi Jószefünknek. Juhász Gyuláról sokat Írtak már és fognak is Írni. Hadd álljon itt ez a pár sor is, mint szerény adalék egy nagy ember életéhez. Székely Molnár Imre kedves barátom, kiváló munkatársunk, sokkal többet tud róla, mint én, hiszen Szegeden kortársa és barátja volt a költőnek, lapjaink régebbi száljai sok értékes cikkét tartalmazzák. Az én ismeretségem Juhász Gyulával a gimnáziumban kezdődött, ahová három esztendeig mind a ketten jártunk. Juhász a szegedi piarista gimnázuimban 1902-ben érettségizett, “jó” eredménnyel, amikor én a harmadik osztályt végeztem ugyanott. A fiatal költőt (mert már az iskola padjain is az volt) — csak látásból ismertem. Mint a régi diákok jól tudják, a felső nagy diákok és az alsó osztályosok között legalább akkora volt a különbség, mint az ég és föld között. Mi is csak halványan remélni mertük, hogy valamikor, öt esztendő múlva, szintén nyolcadikosok, érettségizők leszünk. Ezt a dicsőséget el is értük 1907-ben, amikor mi is éppen annyit törődtünk az alsó osztályosokkal, mint dicső elődeink, köztük Juhász Gyula is. Érettségiznünk kellett, hogy az akkor már ismertté válni kezdő poétát közelebbről megismerhessük. Ez pedig úgy történt, hogy érettségi után, régi vakációs szokásunkat követve, vasárnap délelőttönkint volt osztálytársainkkal a belvárosi korzón, a Városháza terén jöttünk össze. Juhász Gyula, akinek volt is, nem is, segédtanári állása, ott csatlakozott hozzánk minden vasárnap, mint az ő Alma Materének volt növendékeihez és ott diskurált, nevetgélt velünk órákhoszszat, valószínűleg anélkül, hogy egyikünknek a nevét is tudta volna. E találkozások alkalmával természetesen halálos bűn lett volna kezünkben nem tartani az “érett” diákok szent szimbólumát a sétapálcát, amelynek alapján a vak is láthatta, hogy “érett” emberhez van szerencséje. Ezek a vasárnapi korzózások arról voltak nevezetesek, hogy a városház tehét (Széchényi tér) olyankor ezernyi tömeg lepte el. A korzónak két oldala volt: a Városháza előtti, ahol katonák, polgárleányok, iparos segédek, szabadságos cselédek sétáltak hangos kedélyeskedések közepette és a másik oldal, ahol a város lakosságának magasabb “színvonala” volt képviselve. Vasszékeken való üldögélés, fel és alá sétálgatásból állt a korzózás, mig a Városháza előtt a két helybeli katona banda egyike “térzenézett.” Történt egy vasárnap délelőtt, hogy véletlenül éti egymagám darvadoztam az egyik széken. A cimborák mind elmaradtak. Jön Juhász Gyula, akinek meg kellett elégednie az én társaságommal. Ülünk egy darabig, majd sétálni kezdtünk. A| költő a karomba kapaszkodott és úgy beszélt. Mondanom sem kell, hogy a társalgás egyoldalú volt, mert én bizony a nagy tisztelettől megnémultam és talán egy szót sem szóltam az egész séta alatt, amelynek folyamán jó egynéhányszor végig mértük a korzó egész hosszát. Közbevetve, meg kell említenem egy dolgot. A század első évtizede úgyszólván teljes egészében rendkívül elkeseredett politikai harcok időszaka volt az országban. A politikusok egymással is, Ausztriával is, állandóan marakodtak. Ezen a szép vasárnapon éppen az volt az országos szenzáció, hogy egy német lap, a Münchenben megjelenő “Simplicissimus” véresen, halálosan megsértette Magyarországot. Azt irta, hogy Ausztria legjobban tenné, ha Magyarországot egyszerűen kirúgná a birodalmi közösségből, mint egy közönséges utcai nőt. Az otromba támadást szörnyű politikai vihar követte magában az országházban is. Hogy a vége mi lett, arra már nem emlékszem. A “Simplicissimus”-t mindnyájan ismertük, mert az volt a németek legszínvonalasabb lapja, a szintén Münchenben megjelenő “Jugend”-del együtt. A németek legkiválóbb grafikus művészeinek rajzait közölte ez a két lap, legtöbbször egy-egy vicc kíséretében, amelyet azonban majdnem mindig valamelyik rettenetes német táj szólás fonetikájával közöltek, amit mi magyar fiuk, bár hat esztendőn át tanultunk németül, képtelenek voltunk megérteni. De a remek rajzokat, Thomas Theodor Heine, Hans Thoma, Freiherr von Reznicek, Olaf Gulbransson és mások müveit a viccek szövege nélkül is élvezni tudtuk. Nos, ezen a vasárnapon ez az eset volt Juhász Gyula beszélgetési témája. Taglalta a magyar parlament állásfoglalását az ügyben, amivel nem értett egyet. Szerinte okosabb lett volna másképpen intézni el a kínos ügyet. El is mondta, hogy a parlament helyében mit és hogyan cselekedett volna, — de hogy ez a juhászi megoldás mi lett légyen, arra bizony már nem emlékszem. Azóta, ha Juhász verseket olvasok, mindig eszembe jut ez a kis jelentéktelen epizód. Azon a nyáron még többször is- együtt voltunk Juhász Gyulával és a volt osztálytársakkal, de bizony a következő nyáron a költő már nem mutatkozott. Ezután még harminc év kellett hozzá, hogy tömérdek lelki és testi szenvedés után eldobja magától az életet. A BOKOR Irta: MIKES MARGIT Ó megújulhat ami roncs lett, a tört ág kihajthat-e még? a nap majd átömleszti fényét s az isteni transzfuzióval újra kezdheti életét? vagy a vihar úgy megtépázta, hogy érzi halálos végzetét s a földre hajtja bus fejét. Gyenge bimbói lekonyulnak, remegő, tépett szirmai búcsúzva, haldokolva hullnak. De valami van még belőle, egy-két megrezzenő levél, zizzenő lelkének a hangja. Szelíd és megadó fájdalma a néma szenvedést példázza, ó nézzetek rá emberek! Tanuljátok panasz nélkül vállalni a zord életet és várni mártír elszántsággal az utolsó küzdelmeket. Gondolatok A pénz nem boldogít. Ez valószínűleg igaz, olvasom. De lehetővé teszi az embernek, hogy megszabja a maga szerénységét. * * * Titkárnő csak akkor remeghet életkora miatt, ha már nem féltékeny rá a főnök felesége. EMBEREK ÉS ESETEK SZAKÉRTŐ Éjjel cseng a telefon. A férj veszi fel a kagylót. Nyugodt ember. — Tessék. Izgatott hang hadarja: — Doktor ur, azt hiszem, a feleségemnél itt az idő. Szülni fog. — Várjon. Milyen időközönként jelentkeznek a fájások? Rendben van. A felesége holmiját becsomagolta már? Igen . . . Taxit hivott? Helyes. Akkor azt hiszem, most már a legjobb az lesz, ha telefonál az orvosnak. Most ugyanis tévesen tárcsázott. Leteszi a kagylót, és felesége, aki megkövültén hallgatta végig a beszélgetést, csak nézi. — Mit csodálkozol? A szegény fickó rettenetesen fel volt dúlva. Egy kicsit meg kellett nyugtatnom. Á, ti asszonyok, nem értetek hozzá, hogyan kell viselkedni ilyenkor! IGAZSÁGTALANSÁG Uj, csinos titkárnő első munkanapja. Eleinte fel is veszi a szüntelenül csengő telefont; aztán már rá sem hederit. Főnöke felbőszültén rohan ki: — Mancika! Nem hallja, hogy ordít a telefon? Miért nem veszi fel a kagylót?! — Ó, tessék elhinni, már elegem van belőle. Hozzá sem nyúlok többé. Mindig önt, csak önt keresik. DIVAT A New York—Chicago repülőjáraton egy revolveres ember tör be a pilótafülkébe. Nekiszegezi a revolvert a pilótának, és zord hangon ezt mondja: — Azonnal vegye az irányt Chicagóba, különben baj lesz! A pilóta csodálkozik: — De uram, a gép Chicagóba repül. — Ostobának néznek engem ? Már kétszer repültem Chicagóba és Havannában szálltunk le. Nevessünk ÉRTÉKES AJÁNDÉK — Ez a trombita legértékesebb ajándék, amelyet valaha is kaptam. — Ennyire szereted a zenét? — Dehogy! De a papa minden alkalommal száz lírát ad, hogy abbahagyjam a trombitálást! * * * A SZÉLHÁÁMOS Két ismerős beszélget : — Maga beleegyezik abba, hogy a lánya férjhez menjen ehhez az alakhoz? Ötévi börtön vár rá. — Micsoda szélhámos! Nekem csak három évet mondott. * * * ÓVATOSSÁG ■ Mark Twain egyszer egy' temető mellett haladt el és látta, hogy néhány városi előkelőség hevesen vitatkozik valamiről. — Miről van szó? — Azon vitatkozunk, körülvegyük-e fallal a temetőt. — Minek? — Hogy megóvjuk a temető területét! — De hiszen azok, akik a területen belül vannak, ném jöhetnek ki, akik pedig kívül vannak, azoknak semmi kedvük, hogy bemenjenek.
