Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-08-20 / 34. szám
16. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, August 20. 1970 I “Emlékezetes tragédiák, | | kalandok, bűnügyek és szerelmek..§ A CIÁNKÁLIS GYILKOS (Folytatás) Az 1909 októberében történt előléptetések után is sokan érezték magukat mellőzöttnek. Ezért természetes volt a feltételezés, hogy közöttük kell keresni a ciánkális gyilkost. Egész Bécs lázasan részt vett a nyomozásban, mert a király utasítására a hadügyminiszter kétezer korona jutalmat tűzött ki a nyomravezetőknek. Jelentkezett a rendőrségen Antonia Posselt, a mittelglassei postahivatal egyik alkalmazottja. Elmondta, hogy november 14-én, vasárnap, reggel hat órakor kezdte meg szolgálatát az ajánlott levelek felvételénél. Nyolc óra felé egy fiatalember nyolc levelet akart neki átadni. Mivel nem ajánlott, hanem közönséges küldemények voltak, a postáskisasszony nem vette át őket, hanem azt mondta az ügyfélnek, hogy dobja a levélszekrénybe. Az idegen azt felelete hogy a levelek nehezek és.nagyok, nem férnek be a levélszekrény nyílásán. A postáskisasszony erre letétette vele a küldeményeket a levélrendező asztalára. Az altiszt — megpillantva a boritékokat — a postáskisasszony szerint meg is jegyezte: — Micsoda különös levelek lehetnek ezek, hogy valamennyi vezérkari tisztnek szól! Antonia Posseltnek felmutatták a boritékokat, amelyekben a vezérkari tisztek a ciánkálit kapták, és ő azonnal kijelentette: — Ezek azok a borítékok! Megismerem őket! A postáskisasszony részletes személyleirást is adott a levelek feladójáról, szerinte karcsú, középtermetű, kék szemű, szőke fiatal ember volt, aki felfelé pödört hegyű bajuszt viselt. Vallomásának értékét azonban kétségessé tette Born postai altiszt vallomása, aki állitása szerint nem látott semmiféle fiatalembert a szóban forgó időpontban. Sőt mi több, azon a bizonyos vasárnapon egyáltalán nem vett át a felektől közvetlenül leveleket. A postafelügyelőség is azt állapította meg, hogy a mérgezett pirulákat rejtő leveleket postaszekrénybe dobták be, vasárnap fél nyolc és nyolc óra között, valahol Bécs belvárosában. Mindjárt a nyomozás kezdetén jelentkezett egy másik tanú, az Operngassén levő Szentlélek gyógyszertár segédje. Elmondta, hogy körülbelül egy hónappal azelőtt egy katona jelent meg a gyógyszertárban, és felmutatott egy levelet, amelynek Írója arra kérte a gyógyszerészt, hogy tisztiszolgájának adjon el nagyobb adag ciánkálit. A gyógyszerész-segéd megtagadta a kérés teljesítését, és megmagyarázta a katonának, hogy mérget recept nélkül kiadni nem szabad. Ezután a katona szó nélkül távozott. A tanú már nem emlékezett rá, hogy milyen parolit viselt, milyen fegyvernemhez tartozott. A nyomozást vezető bécsi rendőrfőnök mindenesetre nagy jelentőséget tulajdonított ennek a nyomnak, mivel a Szentlélek patika a hadiiskola közelében volt. Ekkor már folyt a hadiiskolából összegyűjtött, 1905-ből származó dolgozatok, és a ciánkálihoz mellékelt kisérő levelek Írásának öszszehasonlitása. Az írásszakértők egyelőre nem jutottak eredményre. Dolphine Poppé kisasszony, a kor hires grafológusa, aki kézírásból készített jellemrajzokkal szerezte hírnevét, igy jellemezte a levelek íróját: “A kisérő levélben látható írás egy rokonszenves külsejű, fiatal, egészséges, erőteljes, alacsony és testes férfi írása. Valószínűleg szerény vagyoni viszonyok között él, otthon takarékos, de igyekszik reprezentálni. Magabiztos és öntudatos. A tudományok iránt feltűnően érdeklődik. Úgy tűnik, kitűnő rajzoló, és a műszaki tudományokban nagyon járatos. A beküldött levél arról tanúskodik, hogy írását elferdítette. A levél Írója, szerintem, naiv ember és nagyon szenvedélyes, amit azonban igyekszik leplezni.” Poppé kisasszony leírása sehogyan sem i.1- elt rá arra az emberre, aki Zimonyban jelentkezett a katonai parancsnokságon, és kijelentette: ő a ciánkális pirulák szétküldője. Az illető nem alacsony, hanem magas volt, egyébként pedig ritka, barna, hegyes szakállt viselt — és Kaufmann Titisz budapesti lakosnak nevezte magát. A nyomozás megállapította hogy Kaufmann elmebeteg, aki így akart hírnévre szert tenni, és a gyilkossághoz nincs semmi köze. Néhány napon belül azonban megtalálták az igazi tettest. Adolf Hofrichter linzi főhadnagyot. A bécsi helyőrségi katonai törvényszék bizottságot küldött ki Linzbe. Hofrichter bűnösségét több gyanús momentum látszott alátámasztani. A hadiiskolát elvégzett tisztek közül rangban a negyedik megkapta a méregküldeményt, az ötödik azonban már nem. így már kezdetben gyanús volt az ötödik tiszt: Hofrichter. Az írásszakértők, ha teljes bizonyossággal nem is merték kimondani, olyan szakvéleményt adtak, hogy Hofrichter főhadnagy kézírása hasonlóságot mutat a ciánkális pirulákhoz mellékelt Charles Francis aláírással ellátott levelekhez. Hofrichtert gyanússá tette az is, hogy barátja, egy Linzben szolgálatot teljesítő katonatiszt jelentkezett a vizsgáló bizottságnál, és átadott egy ugyanolyan borítékot, amilyenekben a ciánkáli érkezett a címzettekhez. A tiszt elmondta, hogy mintegy két héttel előbb neve napjára ebben a kis borítékban kapott tréfás ajándékot barátjától. Ezek után kinyomozták, hogy Hofrichter a borítékot Ploj papirkereskedőnél vásárolta. Felismerte őt egy gyógyszerész is, akitől az ostyákat vette. Nem sikerült azonban megállapítani, hogy honnan származott a ciánkáli, és a házkutatás is teljesen eredménytelennek bizonyult. A főhadnagy tagadott, és amikor Íróasztalára töltött revolvert helyeztek, és néhány percre magára hagyták, nem élt a felkínált lehetőséggel. Abban az időben ugyanis az volt a szokás, hogy a becsületüket eljátszott tiszteknek módot adtak az öngyilkosságra, és ezzel rendszerint a bűnösök éltek is. Hofrichter ártatlanságát bizonyította, hogy a főhadnagy nem lett öngiylkos. Délután háromtól este tizenegyig hallgatták ki Hofrichtert a lakásán. Nem tagadta, hogy nevember 14-én Bécsben volt, családi okokkal indokolta utazását. Lakásán egy olyan hektográfot találtak, amilyennel a kisérő leveleket sokszorosították, de a lemezt nem sikerült meglelni. Hofrichter azzal védekezett, hogy a készüléket még nem is használta, és csupán azért vette, mert olcsón jutott hozzá. A nyomozók mindezek ellenére letartóztatták Hofrichtert. A főhadnagy harmincéves volt ekkor: 1898-ban végezte el a bécsi kadétiskolát. 1903 szeptemberétől 1905 augusztusáig tanult a hadiiskclán, amelynek elvégzése után csapatszolgálatra osztották be. Ez nagy csalódás volt számára. A hadiiskola legkiválóbb növendékei közé tartozott, és biztosra vette, hogy előléptetik vezérkari századossá. Ezt remélve adták hozzá egy dúsgazdag bútorkereskedő lányát is. Amikor az előléptetés elmaradt, felesége és apósa szemrehányásokat tett neki. A bécsi helyőrségi fogházba szállított Hofrichter ügyével Kunz százados kezdett foglalkozni. A főhadnagy tagadott. Kunz pedig hallatlan szorgalommal és aprólékossággal gyűjtötte a bizonyítékokat. A gyógyszerészek égés sorát hallgatta ki, de mégsem sikerült megállapítani, miként juthatott Hofrichter a ciánkálihoz. Tisztiszolgálj át is újra kihallgatták, — eredménytelenül. Hofrichter a vizsgálati fogságban szinte vidáman viselkedett. A legjobb vendéglőkből hozatta kosztját: a szükséges összeget sógora helyezte letétbe a helyőrségi fogházba. A felesége is meglátogathatta. Egy bécsi lapnak adott interjújában Frau Hofrichter a leghatározottabban kiállt férje ártatlansága mellett. — A házkutatás közben — mondta az asszony — a férjem vigasztalt. Ha bűnösnek érezte volna magát, bizonyára a revolver után nyúlt volna. Szívesen haltam volna meg vele. Az én férjem nem gyáva. Ezt már ismételten bebizonyította. Ha az egész világ azt is hiszi, hogy ő a tettes, én sohasem fogom elhinni, mert ő nem lehet az. És senki sem fogja ezt gondolni, aki őt ismeri. Az én férjem nagyon jó ember. A szolgálaton, a tanulmányain és az otthonán kívül nem törődik semmivel. Stréberséget vetnek a férjem szemére és esztelen nagyravágyást, és azt mondják, ez vitte rá arra a cselekedetre. Vajon házasodik-e ilyen nagyravágyó ember szerelemből? Százezer koronát is kaphatott volna hozományul, velem csak negyvenezer koronát kapott, ebből is harminchatezer a kaucióra kellett (Folytatjuk) J
