Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-30 / 31. szám
16. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, July 30. 197« “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. Ártatlanul elítélve (Folytatás I Önhöz fordulok, Elnök Ur, ezzel az igazsággal, Önhöz kiáltok egy becsületes ember felháborodásának minden erejével. Becsületére legyen mondva, meggyőződésem, hogy Önnek nincsen tudomása, milyen szörnyű bűnt követett el. S vajon kinek panaszoljam be az igazi bűnösök elvetemült söpredékét, ha nem Önnek, országunk legmagasabb rangú tisztviselőjének? ... A vezérkar akarta a pert, a vezérkar akarta az Ítéletet ... A hadsereg becsületéről szavalnak nekünk, zt akarják, hogy szeressük, hogy tiszteljük a hadsereget. Szeretnők, tisztelríők, hogyne — azt a hadsereget, amely a veszély első jelére fegyvert fogna Franciaország határainak védelmére, azt a hadsereget, amely valóban azonos az egész néppel, s amelyet csak gyöngédség és tisztelet övezhet. Most azonban a páncélozott ököl, az elnyomó melletti állásfoglalásra akarnak kényszeríteni bennünket. Vajon alázatosan megcsókolhatjuk-e ezt az öklöt? — Istenemre nem! Dreyfusnak csak úgy szolgáltatható igazság, ha a vádlottak padjára ültetik az egész vezérkart . . . Micsoda nagytakarítást kellene rendeznie a köztársaság kormányának ebben a jezsuita fészekben, hogy magának Billot tábornoknak a szavaival éljünk! . . . Micsoda undorító eszközökhöz nyúltak ebben a balfogásoktól és ostobaságoktól hemzsegő ügyben, micsoda alantas politikai praktikákhoz folyamodtak — mintha csak !a spanyol inkvizíció nyomasztó lidércnyomásának lennénk tanúi! Sok embert ismerek, aki félve reszket a háború lehetőségétől, mert tudja, hogy milyen kezekben van a haza védelme . . . Vádolom du Paty alezredest, hogy — remélem, nem tudatosan — e justismord ördögi eszköze volt, s hogy az elmúlt három esztendőben a legváratlanabb és legbünöselbb mesterkedéssel védelmezte ártalmas müvét. Vádolom Mercier tábornokot, hogy valószínűleg szellemi gyengeségből, a század egyik legszörnyübb bűntényének részesévé vált. Vádolom Billot tábornokot, hogy noha kezében volt Dreyfus ártatlanságának döntő bizonyítéka, eltitkolta ezt és politikai indítékból, a vezérkar presztízsének mentésére maga is vétkessé vált az emberiségellenes és igazságellenes bűntény elkövetésében. Vádolom Pellieux tábornokot és Ravay őrnagyot, hogy gazemberek módjára folytattak vizsgálatot; e vizsgálat során felháborító elfogultságról tettek tanúságot, s a teljes jegyzőkönyv elolvasása után mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a logikátlan arcátlanság örök szobra áll előttünk. Vádolom a három írásszakértőt: Belhomme-ot, Variard-t és Couard-t, hogy hazug, csaláson alapuló jelentéseket terjesztettek elő — hacsak orvosi vizsgálat nem állapítja meg vakságukat és beszámithatatlanságukat. Vádolom a hadügyminisztériumot, hogy aljas sajtókampányt folytatott, elsősorban a L’Echo de Paris és a L’Eclair hasábjain, a közvélemény félrevezetésére és saját büneileplezésére. Végül vádolom az első per hadbíróságát, hogy megsértett minden emberi jogot, amikor a vádlottat előre titokban tartott tanúvallomás alapján Ítélte el. Továbbá vádolom a második per hadbíróságát, hogy parancsra fedezte e törvényszegést és hogy maga is elkövette azt a jogi törvénytiprást, hogy felmentette a bűnöst, noha tisztán látta bűnösségét.” Zola klasszikus sorokban fejtette ki, miként lett egy egyszerű tévedésből presztízskérdés : “Úgy folytatták le a vizsgálatot, akárcsak egy 15-ik századi történetben, a titokzatosság, a durva szemfényvesztés és fondorlatok légkörében; az egész vád egyetlen semmitmondó gyanúsításon, ama bizonyos ostoba bordereau-n alapult . . . hiszen hamarosan kitűnt, hogy a sokat emlegetett elárult titkok szinte teljesen ártatlanok voltak, s újra hangsúlyozom, ez az egész ügy ugrópontja; itt veszi kezdetét az igazi bűntény, az igazságszolgáltatás döbbenetes csődje, amibe belebetegedett Franciaország ... A kezdet kezdetén csupán felületességről és ostobaságról volt szó. De máris ott áll Dreyfus a hadbíróság előtt. A tárgyalást a legnagyobb titokzatosság övezi. Ha egy áruló megnyitotta volna a határokat az ellenségnek és a német császárt egyenesen a Notre Dame katedrális elé vezette volna, még akkor sem foganatosíthattak volna szigorúbb és titokzatosabb intézkedésedet. A nemzet dermedt rémülettel figyel, iszonyú részleteket adnak tovább suttogva a történelemben példátlanul álló árulásról. Nyilvánvaló, hogy egy nemzet nem tiltakozhat. A legsúlyosabb Ítélet sem elég szigorú e bűnöző számára ; az ország ujjong a nyilvános lefokozás láttán, követeli, hogy a bűnöst életfogytiglan pellengérre állítsák sziklaszigetén, hogy gyötörje ott a lelkiismeret. Vajon azok az elmondhatatlan, suttogva terjesztett vádak tartalmaznak-e valamennyi igazságot, vajon valóban lángra lobbanthatnák egész Európát, hogy feltétlenül a zárt tárgyalás leple mögé kell rejteni őket? Nem! E zárt ajtók mögött csupán romantikus, őrült agyszülemények, du Paty de Clam őrnagy fantazmagóriái hangzottak el! Ó, milyen üres e vádirat! Már egymaga az is az aljasság diadala, hogy valakit egy ilyen vád alapján elitélhetttek. Felszólítok minden becsületes embert, olvassa el a vádiratot, és vajon megállja-e azután, hogy ne háborodjék fel, hogy ne kiáltsa világgá undorát az ördögsziget foglyának emberfeletti kínlódása láttán. ... A vádirat tizennégy vádpontot sorol fel — végül azonban csupán egyetlenegy, a bordereau marad. S ráadásul még azt is megtudjuk, hogy ebben sem jutottak az írásszakértők egyértelmű véleményre; hogy egyiküket, egy bizonyos Gobert urat, katonai megtorlással fenyegették, mert nem vonta le a kívánt következtetést . . . Családias tárgyalás folyik, egymás közt marad minden, s ne feledjük végül azt sem, hogy a vezérkar rendezte az egész tárgyalást, az az ítélkezett, majd egyszerűen megerősítette saját ítéletét. . . . Mondják, hogy a bírósági tanácsteremben a bírák természetesen a felmentési-e hajlottak. S éppen ezért érthető, hogy ítéletük igazolására milyen elkeseredett makacssággal hajtogatják, hogy létezik valamiféle titkos irat, valami perdöntő, soha nyilvánosságra nem hozható bizonyíték, ami minden lépést törvényesít, s mely előtt ennélfogva meg kell hajolnunk, mint a mindenható és kiismerhetetlen Isten akarata előtt! Ezek tehát, Elnök Ur, azok a tények, amelyek fényében világossá válik, hogyan követték el a bírói tévedést. Az erkölcsi bizonyítékok, Dreyfus anyagi helyzete, az indítékok hiánya, ártatlanságának szüntelen hangoztatása — mindez arra utal, hogy Dreyfus du Paty de Clam rendkívül élénk fantáziájának és azon klerikális miliőnek áldozata, amelybe du Paty de Clam belekeveredett, az üldözés atmoszférájának, röviden a “büdös zsidó” atmoszférájának, korunk egyik szégyenfoltjának az áldozata.” Zola nyílt levelében leszögezte: tudja, hogy írásáért bíróság elé állíthatják, de éppen ez a cé.ja: “Azért szántam rá magam erre a forradalmi lépésre, hogy siettessem az igazság és az igazságosság napvilágra jutását. Egyetlen szenvedélyes vágy vezérelt: világosságot akarok az emberiség nevében, amely már annyit szenvedett, s amelynek joga van a boldogságra. Heves tiltakozásom lelkiismeretem parancsa. Állítsanak esküdtbiróság elé, ha mernek, folytassák le a vizsgálatot a napvilág könyörtelen fényében ! Várok.” Amit Zola akart, elérte. Bíróság elé állították. A Zola-per 1898. ftbruár 7-én kezdődött, az irót sajtó utján elkövetett rágalmazással vádolták. Zola azonban nem önmagát védte, hanem Dreyfus igazságát bizonygatta s Esterhazyt és a tábornokokat vádolta. (Folytatjuk) ú
