Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-23 / 30. szám
12. oldal függetlenség Thursday, July 23, 1970 Amikor 1921-ben Vas és Zala megyék Ausztriához csatolt részét, mint Ausztria kilencedik tartományát Burgenlandnak nevezték el, nyilván a hosszúkás területsávon található sor vár adta az ötletet az elnevezéshez; Várak országa. Akkor az volt a jellemző az elsősorban agrár területre, ma az ipari telepítésre büszkék a tartomány vezetői és az idegenforgalomra, mely ezen a területen főként belső vendégforgalmat jelent. Az elmúlt héten az osztrák Szövetségi Műemléki Hivatal és a burgenlandi kormányzat meghívására magyar műemléki szakemberekből álló népes küldöttség járta be Ausztria e részét, hogy a történeti és művészeti értékeket és védelmük módját tanulmányozza. Előre kell bocsátani, hogy az osztrák műemlékvédelem,1 7 | melyből idestova száz éve a magyar is kisarjadt, ma is európai hirnévnek örvend. A j helyreállítások módszerét il-1 letően aligha lehet a kettőj között jelentős különbséget felfedezni, s ha van, az sem a szándékból és a törekvésekből fakad, hanem abból a társadalmi és politikai különbségből, amely eltérő lehetőségeket ad az egyiknek vagy a másiknak. Az osztrák műemlékek legnagyobb része magántulajdonban van. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a tartomány egész területének összefoglaló nevet adó várak védelme bennünket közelebbről érdekel, hiszen szerepük a magyar történelemben sem volt jelentéktelen. A török nem járta e vidéket, legalábbis tartósan nem tudta itt megvetni a lábát, fontosabb, hogy az osztrák haditanács sem robbantotta fel, mint a magyar várakat, mert biztos, császárhü kezekben látta, ahová a kurucok nem tudták befészkelni magukat. A várak igy nagyrészt nem romokban, hanem lakottan vészelték át a második világháborút, s mert már nem voltak hadi célpontok, inkább az elemi károk rombolták őket. E'gy részük ma is régi tulajdonosuk kezén van. Várában lakhatna Esterházy herceg (Fraknó), Batthyány (Németujvár), de nem ritka, hogy nevetséges vételárért (de igen súlyos helyreállítási kötelezettséggel) uj tulajdonosok kezére került. Kabold (Kobersdorf) pompás reneszánsz vizivára egy építésznő tulajdona lett. Lékát (Lockenhaus) egy neves iró szerezte meg néhányezer schillingért é3 félmilliót költött eddig rá. Városszalónak vára egy volt miniszteré lett, aki maga mutogatta pompás mügyüjteményét — például a munkácsi vasgyárból származó, Magyarországon meg sem őrzött szobrokat, tányérokat. — Ebből a körülményből két következményeiben megszívlelendő tanulságot vonhatunk le. Az osztrák szakhatóság természetesen örömmel látja a müemléktulajdonosok aktiv részvételét a várak renoválásában s nehezen tehet észrevételt, ha az építkezések meghaladják az általuk hitelesnek tartható lépéseket. A legtöbb várat ugyanis idegenforgalmi célra állították helyre. A belépődíjak mellett penziók vagy igényes szállodák működnek bennük, mint például Borostyánkő várában (Bernstein), ahol a lovagterem pazar strukkóit nem nézhettük meg, mert a minden kényelmet kielégítő vár vendégei éppen vacsoráztak. De az egyszerűbbek is, mint már az említett Szalonak várában hideg-melegvizes turistaszállás működik. A várak egykori gyűjteményeinek sorsa is elsősorban a tulajdonosok jó szándékától függ. Németujvár (Güssing) birtokosa, Batthyány-Strattmann herceg itt állította ki azokat a műtárgyakat, amelyeket körmendi kastélyából áthozott. Fraknó ura, Esterházy Pál herceg Európai viszonylatban ' is páratlan fegyvergyűjteménye, regimentjének teljes felszerelése, ruházata, zászlói viszont restaurálatlanul lassan pusztulnak. (Az osztrák Presse éppen ezen a héten hozott négyoldalas mellékletet Burgenlandról, nem győzve j dicsérni a herceg kulturális ! tevékenységét.) Magyarországon a műemlékek a nép tulajdonában van! nak, a művészi értékű, törté! neti jelentőségüknek megfelelő helyreállításukról az illetékes szakhatóság gondoskodik. Megközelítően sem | szervezik meg azonban gyakorlati és kultúrpolitikai felhasználásukat, mint azt Burgenlandban láthattuk. Az osztrák műemléki szervezet a nyugati szférában a legjobb magyar partner. Walter Frodl professzor úgyszólván évente elviszi tanítványait Magyarországra, hogy bemutassa nekik Sopron, Esztergom, Visegrád, Buda helyreállításait, mint amiből tanulni lehet. Két eltérő társadalmi rendben élő szomszéd ország együttműködésének még olyan kisebb jelentőségű területen is, mint a műemlékvédelem, egyik szép példája. Dr. Dercsényi Dezső TAMÁS MENYHÉRT: GYERMEKKORI NYÁR Mint meggyulladt levél, sodródik a kiszáradt nyár, sóskát eszem, majd forrásvízért kutatom át a rétet, lábam alatt irgalomért könyörög a lankadó fü, szédül a papsajtos árokpart, de rájuk se figyelek — tekintetem bizonyosságot keres a távolban, talán a tornyosuló felhőket, s az égzengést várom, hogy r.e halljam a meddő virágok sóvárgását. Mióta élnek Kecskeméten cigányok? — ezt kérdeztem Lévai József cigány vajdától, a település vezetőjétől még évekkel ezelőtt, amikor még volt “Cigányváros” Kecskemét határában. A hetven év körüli, napbarnított, mosolygós Lévai József elgondolkozik. Aztán megfontoltan válaszol: — Hát írásunk nincs róla, és csak az apámtól tudom, az meg a nagyapámtól és igy visszafelé a hosszú időbe; hogy körülbelül ötszáz éve élünk itt. Kérdéseimre lassan megered a nyelve és elmondja a “cigányváros” történetét — úgy, ahogy apáról-fiura szállva — a szájhagyomány megőrizte mind a mai napig. — Valamikor régen nagy erdőségek voltak itt, amelyeket csak vándorcigány-karavánok kerestek fel nyaranként. Ősszel felszedték a sátorfájukat és kiürült a környék. — A cigányok településiét Coburg hercegnek köszönhetjük. — No, ez érdekes, hogy történt ? — Egyszer a herceg, akinek óriási birtokai voltak Kecskemét határában, sétalovagláson járt itt valami hölgyismerősével. Az erdő szélén haladtak el, amikor három táborozó vándorcigány családot pillantottak meg. A cigányok éppen ebédet főz. tek. A herceg orrát kellemesen csiklandozta a töltöttkáposzta finom illata. Kísérője társaságában odalovagolt a sátrakhoz és kérte az asszonyokat, kínálják meg őket főztükből. Ezek ijedten szabadkoztak, hogy ilyen előkelő uraságok vendéglátására se helyük, se edényük, se evőeszközük nincs, szegényes eszközük csupán fatányérokból és fakanalakból állt. — Mégis ettek a hercegék? — Ettek ám, még pedig olyan jóízűen, hogy mikor az utolsó falat is lecsúszott, a herceg még nótát is rendelt: — El tudnátok-e játszani édesapámnak, az öreg fenséges urnák a nótáját? — kérdezte a férfiaktól, Az öreg cigányok nem először jártak már erre, ismerték a “dörgést”, s az ütöttkopott szerszámokon felcsendült az öreg fenség nótája. Coburg herceg nagyon meg volt elégedve, magához intette a legöregebb cigányt és igy szólt hozzá: — Ezért a szives vendéglátásért, ezért a szép muzsikáért fejedelmi módon jutalmazlak meg benneteket. Állj fel ide a nyeregbe, és ameddig ellátsz, azt a területet nektek ajándékozom örökre. Települjetek le ide, és műveljétek földjeiteket. — írást is adott róla? — kérdeztem a vajdát. — Tessék csak várni! — folytatja a vajda. — Az öreg vándorcigány nem akart hinni a fülének és zavarodottan hebegte: — Gyengék már az én vén szemeim, nem látnak azok már semennyire sem. Erre a herceg Koháriszentlőrinc és Szentkirály határáig maga jelölte ki a területet és adományát adománylevéllel erősítette meg. — Megvan az irás most is? — teszem fel a kérdést. — Meg kell -neki lenni! — jelenti ki a vajda határozottan és önérzetesen. — Mink úgy tudjuk, hogy az adománylevél a piarista rend őrizetében van. Le van raikva az iratok közé, a herceg ur pecsétjével. — És birtokba is vették valaha ezt a saját tulajdonukat? — Hát tetszik tudni, erről mi már nem tudunk semmi biztosat mondani. Az idők folyamán sokszor volt azóta is cigányösszeirás. Legtöbbször az adóztatás végett. Ilyenkor, persze, mindig kis parcellákat vallottak magukénak. Aztán meg hát nem ismerték a törvényt sem, és az elhaltak után évszázadokon keresztül a telekönyvbe se vezették be a birtok tulajdonjogát. A birtokok egyre fogytak, zsugorodtak, gazdátlanná váltak. És lassan rájuk tette kezét a város, az állam. Szép, kerek, jó hangzású történet ez és szemmel láthatóan büszke is rá a vajda, hogyan adta át a hatalmas nagy ur a cigányősöknek fele királyságát egy fatányér töltött káposztáért. De hát mit mond az irás? Nézzük meg azt is! A piaristák rendházában nagyot néznek, amikor a cigányok adománylevele után érdeklődöm. Ilyen bizony nincsen, nem is tudnak róla, hogy lett volna. De nincs nyoma a városi levéltárban sem, ahol pedig szobaszámra sorakoznak egymás mögött a régi, megsárgult hivatalos iratok, okmányok. Ezek után most már — ahogy mondani szokták —, két eset van. Ez egyik, hogy az erdő szélén táborozó hajdani öreg cigányok egyszer valami felemelően szépet álmodtak arról, hogy vendégül látták a mesebeli herceget Tündér Ilonkájával. És az álom évszázadokon át utódról utódra szállt, legenda lett belőle. A másik pedig az, hogy a labanc generális Coburg-Kohári nemcsak a kurucokat csapta be, hanem a cigányokat is. Nem adta a birtokot, hanem csak ígérte. Ingyen ette meg a cigányok töltöttkáposztáját és ebéd után potyán még nótáját is eLhuzatta velük. Hegedűs László BURGENLANDI KÉPESLA P: LEGENDA VAGY VALÓSÁG? Akecskeméti “cippáros”
