Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-09 / 28. szám
Thursday, July &, l&TO' FÜGGETLENSÉG 11. oldal ÜTIJEGYZETEK: I ÓHAZAI ÁRVÍZI RIPORT BUHARA, Ä MECSETEK Buhara feltűnően más, mint az Üzbegisztánban eddig látott városok. Jangij erben csupa uj ház áll. Taskentnak széles utcái, impozáns középületei és modern áruházai vannak. Szamarkandnak is már régebben megkezdték a tervszerű továbbépítését. S kétségtelen, hogy Buharában is épültek uj lakótelepek, nekem az első pillantásra mégis úgy tűnt, mintha ott az idő jobban megmerevedett volna, mint az említett városokban. Lehet, hogy Buharában a műemlékek sokasága jobban emlékeztet arra, hogy 1920- ig az Emirátus fővárosa volt, ahol alkonyaikor mindig bezárták a kapukat; ahol még egy emberöltővel ezelőtt is az emir föld alatti tömlöcébe vetették a városba merészkedő európaiakat, a város karavánszerájaiban pedig élénken alkudoztak a rabszolgákra (Buharában még 1868-ban is kb. 50,000 rabszolgát tartottak nyilván. A rabszolgák száma ükkor, éppúgy, mint a feleségeké, mutatta az előkelőségek gazdagságát.) A TÜZIMÁDÓK MECSETJE ÉS A “HALÁLTORONY” A 2600 esztendős Buhara az egyetlen olyan város Kö?ép-Ázsiában, amely fennállása óta nem változtatta helyét, 3 igy annak szintje mintegy 12 métert emelkedett az évszázadok során. Ez a “növekedés” jól lemérhető a város központjában a “tüzimádók mecsetjén”, melynek már csak a kupolája látszik a járda fölött. Ez a 9-ilk században épült mecset a muzulmán-kor előtti időket idézi éppen úgy, mint a Kirov parkban álló Szamanid Iszmail-mauzóleum, amely az egyik legrégibb épület Buharában. Sétánk során végigmentünk Buhara árkádjai alatt, ahol a szövetkezetbe tömörült kisiparosok és népművészek munkáival ismerkedtünk. A buharai árkádok igen bonyolult építmények. Száj idő Naszafi kétszáz éve ólt költő müveiben több mint 200 városi mesterségről találunk említést. SZINPOMPÁS UTCAKÉP Buhara abban is különbözik más városoktól, hogy utcái színesebbek. Szinpompáj ukat egyszerűen nehéz leirni. Hogy milyen mégis ez az utcakép? A város egykori 600 mecsetjéből és medresziéből még mindig vagy száz van. épség• ben. -Rágyogó kupolák, égre futó, karcsú minaretjeik magasan az alacsony házak fölé emelkednek és ezzel hamisítatlan keleti külsőt kölcsönöznek az egész városnak. Az aszfaltozott főutcáról poros mellékutcák nyílnak, melyekben a teher- és személyautók a nehezen mozgó autóbuszok és a felmálházott szamarak nagy-nagy békességgel kerülgetik egymást. Az asszonyok messzire virító tarka szoknyában, a férfiak rövid szárú, puha talpú csizmában lépkednek hangtalanul. ÉLŐ MUZEUM A medreszé egyik tanárától hallottuk, hogy oda azok az üzbég és kazah fiatalok mennek tanulni, akik múllak (mohamedán papok) akarnak lenni. Az élénk életritmu3u Buharában olyannak tűnt ez a medresze, mint egy élő múzeum. Az udvaron körbe kétszemélyes hálófülkék sorakoznak. Az egyikbe bekopogtunk. Figyelmesen megnéztem azt az ingujjra vetkezett, fekete bajuszos fiatalembert, aki megengedte, hogy a küszöbről betekintsünk a csinosan berendezett, de sötéten ásító cellájába, ahonnan halk zeneszó szűrődött kifelé. Külsőleg semmiben sem különbözött azoktól az üzbég fiataloktól, akik a köztársaság más intézményeiben tanulnak. Viselkedésben sem ütött el a többitől, csak akkor jött egy kissé zavarba, amikor arról beszélt: ötször imádkoznak naponta, vasszorgalommal magolják a Korán magyarázatait és rendszeresen böjtéinek. Ezek után nekem már hiába bizonygatta, hogy azért az élet már hozzájuk is betört, mert hiszen ma az orosz, a perzsa és az arab nyelv mellett már természettudományt és történelmet is tanulnak. Beszélhetett már arról, hogy kosárlabda csapatuk van és színházba, moziba járnak. Hiába hallatszott táskarádiójából a tánczene, rajtam mégis eluralkodott a szomorúság, amikor az udvaron átvonulni láttam a hallgatók egy csoportját. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy ezek a fiatalok a múlthoz kötötték életüket. FEJLŐDŐ IPAR Az egykori emirátus kézműves fővárosa fejlett ipari központtá növekedett. A helyi sajátosságoknak megfelelő üzemék, épületek. Asztrahánprém-f el dolgozójából, selyemszövő gyárából kikerülő termékek már messze földön híresek. Édes hazám Makó, de; gyászba borultál! Számtalan károkat viz alatt vallottál. —! Imigyen kesergett Gilitze István 1821-ben “Makó városának viz által való pusztulásáról.” Kis híja, hogy e pusztulás most meg nem ismétlődött. A makóiak szerint az a nóta, hogy “Maros vize folyik csendesen”, nagyon téves: a Maros folyása ritkán csöndes. Május 21-én este meg éppen úgy zúgott át a vasúti hid talpfáin, hogy az egész városba elhallatszott. Makót ezen az estén ürítették ki. Autóbuszok, teherautók, vonatok néhány óra alatt tizenhétezer asszonyt, gyereket, öreget meg beteget vittek át Hódmezővásárhelyre és Szentesre. Zuhogó eső és csattogó villámok gondoskodtak drámai háttérről, mig az utcákon cirkáló autók hangszórói újra meg újra elismételték a kormánybiztos rendelkezését és kis batyukkal vagy bőrig ázott csecsemőkkel a karjukén asszonyok várakoztak a házaik előtt. Egyetlen jaj szó nem hangzott fel. Akitől hallom, hogy igy történt — Hamvas István, a szabadság téri plébános — maga is a töltésen dolgozott. Minden szaván érzem, hogy nyitva volt a szeme és helyén a szive. Szemerkélő esőben bicikliztünk a négy kilométerre le-A régi világban a buharaiaknák mindössze egy százaléka tudott csak irni-olvasni. Ma viszont a húsz középiskolája mellett több technikuma, tanítóképzője és egy pedagógiai főiskolája is van. És azt is hozzátehetjük, hogy a paloták, a mecsetek és medreszéik szomszédságában létesült egy nagyobb könyvtár is. Többek között ott őrzik Avicenna “Az orvoslás művészetének kánonja” c. világhírű müvének kéziratát. A gyárak, az iskolák, az uj lakótelepek tehát éppúgy hozzátartoznak a városhoz, mint a tüzimádók mecsetje, Dzsingisz kán 800 éves gőzfürdője, vagy a haláltorony, a minaretek az emir téli és nyári palotája, az elmaradhatatlan csajhanák és a tübeejkák. A rosszemlékű buharai kánok és emirek neve már a feledés homályába vész, ám a város évszázados épületei — melyek értéke sokszorosan felülmúlja a csengő aranyakét — még sokáig őrzik majd a múlt emlékeit, a korabeli építőművészek hírnevét. Kókai Imre vő “hadári” buzgár irányába, miközben mesélt: — Egy Hadár nevű komának van tanyája erre. Az most, hogy róla nevezték el a hazai árvízvédelem legvadabb buzgárját, bevonult a történelembe. Leginkább ez a buzgár fenyegette Makót. A szétázott gátakon 23-án éjjel már olyan reménytelennek látszott a védekezés, hogy a védők menekülésével is számoltak. Ekkor már csak munkaképes férfiak voltak a városban. Helikopter körözött a nagy buzgár fölött, hogy rádión azonnal jelentse, ha átszakad a gát. Az utcákban katonai és polgári jármüvek pilótái meleg motorral lesték a kiürítést jelző szirénák sikolyát. És ezen a napon kézzel Írott plakátok jelentek meg néhány makói ház falán: “Ma este bál a Korona szálló nagytermében. Megjelenés csak férfiaknak! Gumicsizma és viharkabát viselése kötelező- Finom ételek-, italok: 2.80- as kolbász és tiszta Maros-viz buzgárral”. Makó nem vesztette el a humorát. A hires buzgár most csöndes. Ahol nemrég ölnyi vastag sugárban fakadt föl a viz, ott most békés tavacska nyugszik egy homokzsákokból épült roppant bástya gyűrűjében. De körülötte küzdelem nyomai, pihegő gépek és kimerült férfiak. Valóságos várrendszer létesült itt homokzsákokból. Azt a háromszáz méteres kövesutat, amelyen most fölbiciklizünk a töltésre, néhány óra alatt építették az ide vezényelt katonák, hogy a vízbetöréshez köveket, homokzsákokat hordó téherautók el ne süllyedjenek a sárban. A veszély hírére annyi erőt összpontosítottak itt, hogy egy csomó makóinak már egyszerűen nem jutott munka. De egyetlen egy se ment haza: ott feküdtek le a vizes fűben és várták, mikor lesz szükség rájuk. Másnap egyikük — gumicsizmásán, viharkabátosan — benyitott a Szabadság téri plébániára. Egy csokor vad margarétát hozott. Kérte, hadd tegye az oltárra, hogy ott legyen legalább egy napig.-í* A Maros túlsó partján levő — s még Makóhoz tartozó — Szuholy szőlőit és tanyáit nem, védte a gát : két méteres viz árasztotta el. Itt laktak az evangélikus presbiterek is, akiket aztán a szentesi orthodox parókiára menekítettek. Visszatérésük óta meg a ka' tolikus plébánossal merik egy tálból a levest. A Szuholyban még két napja is csak csónakkal közlekedtek, hirtelen apadt le a Maros. Mintha, folyómederben járnánk. A presbitereik háza áll, de siralmas sorsra jutott. Arasznyi sárréteg borit mindent, a bútorok levedlik funérjukat, a padló meg-megroggyan és a levegőt bűzös párolgás tölti be. Akkora a pusztulás, hogy az ember nem is tudja, hogy kellene hozzáfogni a helyreállításhoz. De máris jönnek a szomszéd gazdák. Brigádot szerveznek, közösen, kölcsönös segítséggel kezdik majd. a munkát. Közben előkerül a1 sárból egy bütykös pálinka is, s miután egyetértésre jutunk abban, hogy a pálinkába nem üt az árvíz, sokkal jobban megy a beszélgetés is. Az emberek többsége önmaga fölé nőtt a bajban. Ahogy házigazdám is mondja, most elgondolkozhatunk azon, hogy ez a keménynyaku hagymanevelő nép, amely a templomjárásra mindeddig elég restnek mutatkozott, miképp volt képes ilyen erkölcsi helytállásra. Talán mégsem maga a kereszténység az, amire nem fogékonyak, hanem csak azok a külsőségek, amelyekhez mi a “jó katolikus” fogalmát sokszor oktalanul kötjük. — Mert, hogy most legtöbbjük keresztény módján viselkedett, az biztos. S nemcsakmakóiak jeleskedtek. Szegedről minden városi autóbusz Makóra jött a kitelepítés végett. A sofőrök kicsit szorongva szállították le Szegeden a riasztáskor a munkából haza igyekvő utasokat — de egyetlen zokszó sem hangzott. A szegediek tudták, mi a tét és aznap gyalog mentek haza. Hódmezővásárhely a m a r o s 1 e lei menekültekkel együtt közel húszezer embert fogadott be. Erre a középületek nem voltak elegendők. A vásárhelyiek kiálltak a házuk kapujába és úgy hívták be a menekülteket: — itt van hely négy embernek! Ketten jöhetnek hozzánk! Elindultunk ki a Szuholyból. Bent a városban egyforma mozdulatokkal kezdjük pucolgatni a sarat ruháinkról. Az ember — nevetnek össze a makóiak — lassan megint elkezd kínosan ügyelni a holmijára. Pedig a veszedelmes napokban kiderült, hogy mindennek valójában milyen csekély a jelentősége. Somogyi György
