Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-07-09 / 28. szám

Thursday, July &, l&TO' FÜGGETLENSÉG 11. oldal ÜTIJEGYZETEK: I ÓHAZAI ÁRVÍZI RIPORT BUHARA, Ä MECSETEK Buhara feltűnően más, mint az Üzbegisztánban eddig látott városok. Jangij erben csupa uj ház áll. Taskentnak széles utcái, impozáns közé­pületei és modern áruházai vannak. Szamarkandnak is már régebben megkezdték a tervszerű továbbépítését. S kétségtelen, hogy Buharában is épültek uj lakótelepek, ne­kem az első pillantásra még­is úgy tűnt, mintha ott az idő jobban megmerevedett volna, mint az említett városokban. Lehet, hogy Buharában a műemlékek sokasága jobban emlékeztet arra, hogy 1920- ig az Emirátus fővárosa volt, ahol alkonyaikor mindig be­zárták a kapukat; ahol még egy emberöltővel ezelőtt is az emir föld alatti tömlöcébe ve­tették a városba merészkedő európaiakat, a város karaván­­szerájaiban pedig élénken al­kudoztak a rabszolgákra (Bu­harában még 1868-ban is kb. 50,000 rabszolgát tartottak nyilván. A rabszolgák száma ükkor, éppúgy, mint a felesé­geké, mutatta az előkelőségek gazdagságát.) A TÜZIMÁDÓK MECSETJE ÉS A “HALÁLTORONY” A 2600 esztendős Buhara az egyetlen olyan város Kö­­?ép-Ázsiában, amely fennállá­sa óta nem változtatta helyét, 3 igy annak szintje mintegy 12 métert emelkedett az év­századok során. Ez a “növe­kedés” jól lemérhető a város központjában a “tüzimádók mecsetjén”, melynek már csak a kupolája látszik a jár­da fölött. Ez a 9-ilk század­ban épült mecset a muzul­mán-kor előtti időket idézi éppen úgy, mint a Kirov parkban álló Szamanid Isz­­mail-mauzóleum, amely az egyik legrégibb épület Buha­rában. Sétánk során végigmen­tünk Buhara árkádjai alatt, ahol a szövetkezetbe tömörült kisiparosok és népművészek munkáival ismerkedtünk. A buharai árkádok igen bonyo­lult építmények. Száj idő Na­­szafi kétszáz éve ólt költő mü­veiben több mint 200 városi mesterségről találunk emlí­tést. SZINPOMPÁS UTCAKÉP Buhara abban is különbözik más városoktól, hogy utcái színesebbek. Szinpompáj ukat egyszerűen nehéz leirni. Hogy milyen mégis ez az utcakép? A város egykori 600 me­csetjéből és medresziéből még mindig vagy száz van. épség­­• ben. -Rágyogó kupolák, égre futó, karcsú minaretjeik ma­gasan az alacsony házak fölé emelkednek és ezzel hamisí­tatlan keleti külsőt kölcsönöz­nek az egész városnak. Az aszfaltozott főutcáról poros mellékutcák nyílnak, melyek­ben a teher- és személyautók a nehezen mozgó autóbuszok és a felmálházott szamarak nagy-nagy békességgel kerül­getik egymást. Az asszonyok messzire virító tarka szok­nyában, a férfiak rövid szá­rú, puha talpú csizmában lép­kednek hangtalanul. ÉLŐ MUZEUM A medreszé egyik tanárától hallottuk, hogy oda azok az üzbég és kazah fiatalok men­nek tanulni, akik múllak (mo­hamedán papok) akarnak len­ni. Az élénk életritmu3u Buha­rában olyannak tűnt ez a medresze, mint egy élő múze­um. Az udvaron körbe kétsze­mélyes hálófülkék sorakoz­nak. Az egyikbe bekopogtunk. Figyelmesen megnéztem azt az ingujjra vetkezett, fekete bajuszos fiatalembert, aki megengedte, hogy a küszöb­ről betekintsünk a csinosan berendezett, de sötéten ásító cellájába, ahonnan halk zene­szó szűrődött kifelé. Külsőleg semmiben sem kü­lönbözött azoktól az üzbég fia­taloktól, akik a köztársaság más intézményeiben tanulnak. Viselkedésben sem ütött el a többitől, csak akkor jött egy kissé zavarba, amikor arról beszélt: ötször imádkoznak naponta, vasszorgalommal magolják a Korán magyará­zatait és rendszeresen böjtéi­nek. Ezek után nekem már hi­ába bizonygatta, hogy azért az élet már hozzájuk is be­tört, mert hiszen ma az orosz, a perzsa és az arab nyelv mel­lett már természettudományt és történelmet is tanulnak. Beszélhetett már arról, hogy kosárlabda csapatuk van és színházba, moziba járnak. Hi­ába hallatszott táskarádiójá­ból a tánczene, rajtam még­is eluralkodott a szomorúság, amikor az udvaron átvonulni láttam a hallgatók egy cso­portját. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy ezek a fiatalok a múlthoz kötötték életüket. FEJLŐDŐ IPAR Az egykori emirátus kéz­műves fővárosa fejlett ipari központtá növekedett. A helyi sajátosságoknak megfelelő üzemék, épületek. Asztrahán­­prém-f el dolgozójából, selyem­szövő gyárából kikerülő ter­mékek már messze földön hí­resek. Édes hazám Makó, de; gyászba borultál! Számtalan károkat viz alatt vallottál. —! Imigyen kesergett Gilitze Ist­ván 1821-ben “Makó városá­nak viz által való pusztulásá­ról.” Kis híja, hogy e pusztu­lás most meg nem ismétlődött. A makóiak szerint az a nóta, hogy “Maros vize folyik csen­desen”, nagyon téves: a Ma­ros folyása ritkán csöndes. Május 21-én este meg éppen úgy zúgott át a vasúti hid talpfáin, hogy az egész város­ba elhallatszott. Makót ezen az estén ürítet­ték ki. Autóbuszok, teherau­tók, vonatok néhány óra alatt tizenhétezer asszonyt, gyere­ket, öreget meg beteget vittek át Hódmezővásárhelyre és Szentesre. Zuhogó eső és csat­togó villámok gondoskodtak drámai háttérről, mig az ut­cákon cirkáló autók hangszó­rói újra meg újra elismétel­ték a kormánybiztos rendel­kezését és kis batyukkal vagy bőrig ázott csecsemőkkel a karjukén asszonyok várakoz­tak a házaik előtt. Egyetlen jaj szó nem hangzott fel. Akitől hallom, hogy igy tör­tént — Hamvas István, a sza­badság téri plébános — maga is a töltésen dolgozott. Min­den szaván érzem, hogy nyit­va volt a szeme és helyén a szive. Szemerkélő esőben bicikliz­tünk a négy kilométerre le-A régi világban a buharai­­aknák mindössze egy százalé­ka tudott csak irni-olvasni. Ma viszont a húsz középisko­lája mellett több technikuma, tanítóképzője és egy pedagó­giai főiskolája is van. És azt is hozzátehetjük, hogy a pa­loták, a mecsetek és medre­­széik szomszédságában léte­sült egy nagyobb könyvtár is. Többek között ott őrzik Avi­cenna “Az orvoslás művésze­tének kánonja” c. világhírű müvének kéziratát. A gyárak, az iskolák, az uj lakótelepek tehát éppúgy hoz­zátartoznak a városhoz, mint a tüzimádók mecsetje, Dzsin­­gisz kán 800 éves gőzfürdője, vagy a haláltorony, a minare­tek az emir téli és nyári palo­tája, az elmaradhatatlan csajhanák és a tübeejkák. A rosszemlékű buharai ká­nok és emirek neve már a fe­ledés homályába vész, ám a város évszázados épületei — melyek értéke sokszorosan fe­lülmúlja a csengő aranyakét — még sokáig őrzik majd a múlt emlékeit, a korabeli épí­tőművészek hírnevét. Kókai Imre vő “hadári” buzgár irányá­ba, miközben mesélt: — Egy Hadár nevű komá­nak van tanyája erre. Az most, hogy róla nevezték el a hazai árvízvédelem legva­dabb buzgárját, bevonult a történelembe. Leginkább ez a buzgár fenyegette Makót. A szétázott gátakon 23-án éjjel már olyan reménytelennek látszott a védekezés, hogy a védők menekülésével is szá­moltak. Ekkor már csak mun­kaképes férfiak voltak a vá­rosban. Helikopter körözött a nagy buzgár fölött, hogy rádión azonnal jelentse, ha átszakad a gát. Az utcákban katonai és polgári jármüvek pilótái me­leg motorral lesték a kiürí­tést jelző szirénák sikolyát. És ezen a napon kézzel Írott plakátok jelentek meg né­hány makói ház falán: “Ma este bál a Korona szálló nagy­termében. Megjelenés csak férfiaknak! Gumicsizma és vi­harkabát viselése kötelező- Finom ételek-, italok: 2.80- as kolbász és tiszta Maros-viz buzgárral”. Makó nem vesz­tette el a humorát. A hires buzgár most csön­des. Ahol nemrég ölnyi vas­tag sugárban fakadt föl a viz, ott most békés tavacska nyugszik egy homokzsákok­ból épült roppant bástya gyű­rűjében. De körülötte küzde­lem nyomai, pihegő gépek és kimerült férfiak. Valóságos várrendszer létesült itt ho­mokzsákokból. Azt a három­száz méteres kövesutat, ame­lyen most fölbiciklizünk a töl­tésre, néhány óra alatt épí­tették az ide vezényelt kato­nák, hogy a vízbetöréshez kö­veket, homokzsákokat hordó téherautók el ne süllyedjenek a sárban. A veszély hírére annyi erőt összpontosítottak itt, hogy egy csomó makóinak már egyszerűen nem jutott munka. De egyetlen egy se ment haza: ott feküdtek le a vizes fűben és várták, mi­kor lesz szükség rájuk. Más­nap egyikük — gumicsizmá­sán, viharkabátosan — benyi­tott a Szabadság téri plébá­niára. Egy csokor vad mar­garétát hozott. Kérte, hadd tegye az oltárra, hogy ott le­gyen legalább egy napig.-í* A Maros túlsó partján levő — s még Makóhoz tartozó — Szuholy szőlőit és tanyáit nem, védte a gát : két méteres viz árasztotta el. Itt laktak az evangélikus presbiterek is, akiket aztán a szentesi ortho­dox parókiára menekítettek. Visszatérésük óta meg a ka­' tolikus plébánossal merik egy tálból a levest. A Szuholy­­ban még két napja is csak csónakkal közlekedtek, hirte­len apadt le a Maros. Mintha, folyómederben járnánk. A presbitereik háza áll, de siralmas sorsra jutott. Arasz­nyi sárréteg borit mindent, a bútorok levedlik funérjukat, a padló meg-megroggyan és a levegőt bűzös párolgás tölti be. Akkora a pusztulás, hogy az ember nem is tudja, hogy kellene hozzáfogni a helyreál­lításhoz. De máris jönnek a szomszéd gazdák. Brigádot szerveznek, közösen, kölcsö­nös segítséggel kezdik majd. a munkát. Közben előkerül a1 sárból egy bütykös pálinka is, s miután egyetértésre ju­tunk abban, hogy a pálinká­ba nem üt az árvíz, sokkal jobban megy a beszélgetés is. Az emberek többsége önma­ga fölé nőtt a bajban. Ahogy házigazdám is mondja, most elgondolkozhatunk azon, hogy ez a keménynyaku hagyma­nevelő nép, amely a templom­járásra mindeddig elég rest­nek mutatkozott, miképp volt képes ilyen erkölcsi helytál­lásra. Talán mégsem maga a kereszténység az, amire nem fogékonyak, hanem csak azok a külsőségek, amelyekhez mi a “jó katolikus” fogalmát sokszor oktalanul kötjük. — Mert, hogy most legtöbbjük keresztény módján viselke­dett, az biztos. S nemcsak­­makóiak jeleskedtek. Szeged­ről minden városi autóbusz Makóra jött a kitelepítés vé­gett. A sofőrök kicsit szo­rongva szállították le Szege­den a riasztáskor a munká­ból haza igyekvő utasokat — de egyetlen zokszó sem hang­zott. A szegediek tudták, mi a tét és aznap gyalog mentek haza. Hódmezővásárhely a m a r o s 1 e lei menekültekkel együtt közel húszezer embert fogadott be. Erre a középüle­tek nem voltak elegendők. A vásárhelyiek kiálltak a házuk kapujába és úgy hívták be a menekülteket: — itt van hely négy embernek! Ketten jö­hetnek hozzánk! Elindultunk ki a Szuholy­­ból. Bent a városban egyfor­ma mozdulatokkal kezdjük pucolgatni a sarat ruháink­ról. Az ember — nevetnek össze a makóiak — lassan megint elkezd kínosan ügyel­ni a holmijára. Pedig a vesze­delmes napokban kiderült, hogy mindennek valójában milyen csekély a jelentősége. Somogyi György

Next

/
Thumbnails
Contents