Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-06-18 / 25. szám
( 10. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, June 18, 1970 VIRÁG ÉS NÁDPÁLCA... Irta: IVÁNI ZOLTÁN útra indulnak. Az élet útjára, az élet iskolájára. S lám, amint a tevé-vevésben éppen arról osztozkodtunk, hogy fele a virágnak az övé, hogy lassan kiszállítsa, hetek alatt a temetőbe, — a másik fele pedig az enyém, hogy a Józsiásfcerti kislányoknak szolgáljak naponkénti meglepetésekkel, és le-Mennyi virág . . . S mind , az én. édesanyámé — csaptam össze kezemet a csodálkozástól. De, talán az örömtől, s a büszkeségtől is. Azon a'bizonyos júliusi napon, amikor vizsgák után, a feldiszi, tett katedrától bazajövet, anyámat, elemista gyerekseregtől követve, megpillantottam. 0 Volt ott mindenféle. Liliom, nárcisz, szegfű, magyar és törökkiadásban, sok-sok szinváltozatban. Fehérfürtü akácvirág és rózsák. Rózsák a végtelenségig. Tea-tuba, csipke, labda, — drága hoszszu szárú és igen olcsó s újságpapírba burkolt csokrokban. Ez már igen! Ez már aztán elismerés! — kiáltoztam .ipindegyre, amint elmentek . a1 gyerekek. Én a serdülő gimnazista, a nagy esemény izgalmában segédkezni kezdtem anyámnak. Felhozni a (pincéiből a két hatalmas mosóteknőt, vizet huzni, s a kút körül azokban elhelyezni a rengeteg virágot. ■Anyámnak jól esett ez a lelkesedés. Ünneplő fekete ruhájában futkosott körülöttem. S a melegtől verej tőkés homlokán haj tincsét mindegyre hátrasimitotta. E támadt örömben -, hogy > Ady szavaival éljek, “az élet alágyürtjével” már tréfálkozni kezdtem. Egy régi operettből: l“A tanítói pálla ollan pálla, amilyen pálla nincs több pálla”. Hogy mit dicsértem, mit magasztaltam, csak anyám tudta igazán. Azokból a szürke napokból, amelyek egy «ven, — de lám egy életen —i át is, neki osztályrészül jutottak. A tanításban, a nevelésben, az egész jövendővel való barátkozásban, s a szeretettel való felpakolásban. Mint ilyenkor mindegyre HALÁSZOL A ROZS A NYÍRSÉGBEN NYÍREGYHÁZA — Halászol a rozs, a homok kenyérgabonája Szabolcs - Szatmár megyében. A múlt év őszén 61 ezer holdat vetettek be rozszsal. Miután a rozsot főkéit a magasabb fekvésű homokos területeken termeszük, az árvíz alig tett kárt a termésben. TERJESSZE LAPUNKAT! Iráni Zoltán ültünk a fűbe, a kút, a teknők és a virágok mellé, kis idő múlva nagy csend szakadt ránk. Csak néztük, egymást hoszszan . . . S a virágokat. Úgy éreztem, mintha mi is bele kerültünk volna mindezek révén a vizsgáztatás nagy tudományába. Hogy az élet iskolájában anyám is, hogyan is áll? Eddig és ezen túl. Szegény . . . Csak hallgatott, s néha-néha mélyen rámnézett. Nem a foglalkozásával való évődés érdekelte. Hanem más. Az özvegyi sorsa. Tudta már régen, hogy férje, ha behunyja szemét, esőstől zúdul a .baj ránk. S még nem is úgy anyagiak értelmében. Hanem abban, hogy az egyedül maradt asszonnyal szemben az igazság, a jog a kölcsönös kötelezettség és tisztelet is el-eltolódnak. Mert hát emberek vagyunk . . . Na lám, — amint ott csendben ülünk —- nem erről beszélnek a virágok? Anyám csak éppen odaodaszól a csokrok monológjához. — Ezt: Fekete ügyvéd lánya hozta . . . Aki tudod, a hatalommal összejátszó|dva, elhelyeztette vidékre nagybátyádat. Mert nem tetszett neki, hogy ítéleteiben semmiért nem befolyásolható. — Ezt meg, Szabónak, a kihizott fűszeresnek a lánya adott . . . De a másik kollénőmnek igen! Mert a férje a fiát tanította a gimnáziumban. — Amazt, Sándor örvösök lányahozta. Aki, amikor te halálodon voltál, nem jött el, — csak másnap! Azon az éjszaka, azt hittem megbolondulok. És itt, ezt a másikat, a szomszéd módos gazda lánya hozta. Aki tudod, amikor a szekerével elhuzatta a kerítésünket, még ma is jön az árával ... Bezzeg ha Laci élne! Fizetne azonnal, az okozott kárért. És így folytatták még a virágok. És anyám megjegyzései. Olyanformán, mintha példálózták volnak: egy szem sima — egyszem nádli. Egy szál virág — egy özvegyi sóhaj ... Mind-mind, egy “tanitónéni” sorsában, akinek az élet praktikus sikerével alig ha van kapcsolata. S legfeljebb a kihizott nebulóik gőze, az olajos padló, s a tintái olt tarkítja hivatását. Hamarosan röjöttem, hogy igy igen mélyre menetelünk. S nem sek mosolyogni való van, a virágok szemlélésében. Pedighát nagy siker van ma — és záró ünnepély. Már éppen fel akartam állni. Hogy véget vessek a furcsa életigazság feletti némaságnak, c:j 'ndnek-könny nek, amikor anyám egy halvány rózsaszín bazsarózsa csokorra mutatott. De úgy, olyan hirtelenséggel, olyan elevenséggel és palástólhatatlan örömmel, hogy azon nyomban viszszaélénkültem helyemre. —Ezt -pedig — emelkedett most szólásra a tanítónő, az én anyám — tudod ki hozta? — Na ki? A Kati fia, itt a városvégről. Szegény szürszabó özvegy. Ő is megtanulta a falusi kabátok varrását, s élnek ahogy lehet. Józsika pedig —? bár egy egész nyáron át hagymát, ugorkát esznek, a legjobb számtan istám! Csodagyermek, hidd el nekem . . . S milyenek az emberek: még hírbe hozták anyját nem is volt férje. Mert eltűnt a háborúban. — A Kati fiát? — husztam el csodálkozón a számat —Hiszen kertjük sincs? És miből? Anyám kissé izgatottan, de mégis határozott lendülettel hajlott felém. Ott a júniusi, s tanítónőt | ünneplő virágáradatban, a kutnál. Lopta! — Lopta? . . . És honnan? MAGYAR GUSZTÁV: TOKEN TAKEN* 1. Token Taken! Valamikor régen Ismertem a budai kerteket S a hüs déloszi ligeteket. De elszálltak felettem az évek, S a lenge árnyu ifjú képek Nem jönnek már többé, Soha- soha többé, Soha többé! Gone are the days, gone are their lights. Mine are the nights, only the nights. Token Taken! Nemis olyan régen, Brooklynból jövet — Mint valami követ — Rám köszöntött a tél. ö lelkem oly nagyon fél A végső bucsuzástól! Nemis az ismeretlen mástól, Hanem a fájó árvaságtól. For bitter is the toll Death is taking from all. 3. Token Taken! Hogy mikor lesz egyszer végem? Nem mondja azt senki nékem. De Ő egyszer bizton elhív, S bezárul a küzdelmes iv, Melyet éltem szántott sorba, Hol homokba, hol dalokba — Mindég otromba és mindég durva — Csak az ő kegyelme volt a példa. But for Him we would have perished, His kindness be always cherished! *Rimfakasztó,' játékos szóból — mintegy puszta véletlenként — született a két nyelvű versek ötlete. Részünkre akik valóban két nyelvben élünk és igy is értünk régóta megadatott az a kivétel — vagy inkább a Sors bőkezű ajándéka —-•, hogy a második nyelv — a mi esetünkben az angol — kifejező képességét az egyszerű megértésen t.ul édes anyanyelvűnk érzés- és gondolatvilágában is átvigyük: azaz hogy a két külön nyel vet mint “egy nyelvet” hasz náljuk, egyiket a másik kai kiegészítve, egyikbő tetszés szerint átszárnyalva í másikba. Erre pedig semmi sem alkalmasabb, mint a költészet amelynek varázsa, szabálya és szerkezete oly játszi könnyedséggel ötvözi eggyé a két nyelv egymásba olvasztott közös mondanivalóját. New York, julius hó 20. — néztem rá ki ke refedett szemekkel. S ő — akkor már nem is mint szülő, hanem örök pedagógus, sírni tóttá arcomat: — Igen lopta. Innen a mi kertünkből. De ne áruld el senkinek. Ha hátramész, megtalálod nyomát az ágyásokban . . . Ha láttad volna, milyen reszkető kézzel nyújtotta át nekem. A többiek előtt. Elvégre o ne vigyen virágot? A legjobb számtanista? .... Különben mondhatom neked, anyjának segit, dolgozik egy nyáron át, s egy fűszálhoz se nyúlna Ami ezek után történt — most már velem ■— csak -későbbi hallomásból tudom. Leborultam a tanítónő kezére. Csókoltam a virágáradatban, s felajánlottam a már elosztott virágok nekem jutott felét is — édesapám sírjára. Aki ha élne — tanítónő ide tani tónő oda, s az ő megbocsátó mosolya és kedvenc tanítványa — mégse lenne ilyen nagy vizsgatétel elé állítva minden itt körülöttünk. S bennem az igazság, a jó, s a rossz fogalma. Olyan végesen, olyan bukásra álló emberien. 2.
