Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-05-28 / 22. szám
8. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, May 28, 1970 A MULT NYOMÁBAN: PETŐFI UTOLSÓ UTJÁN 1849. julius 29-én Bereckről visszatértében megérkezett Petőfi Marosvásárhelyre. “Kedves édes' Juliskám, e szempillantásban értem vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vágyóik; kezein úgy reszket, alig bírom a tollat.” Marosvásárhelyről, a Görög-féle házból irta ezt a levelet Tordára, a “feleségek feleségének”, aki abban az időben a tordai református lelkész vendégeként ott tartózkodott. Feltehetőleg ez volt az utolsó levele. A levél keltezése: 29, julius hava. Másnap hajnalban elindult Székelykeresztur felé, Bem után. Lova nem volt. Idősebb Gyalókőy Lajos szekerén utazott. Székelykereszturon egy éjszakát töltött a Gyárfás-kúriában, a visszaemlékezések szerint ott vacsorázott: tejet, túrós puliszkát. 1849. julius 31. Ismét hajnal, a hegyek alól vörösen szikrázik fel a kelő nap, a költő egy öreg, sudár körtefa alatt ül, jgyedül van. Gyalókai szekere előáll és elindulnak nyugatnak, Segesvár felé. Keresztülmennek Héjjasfalván, majd beérkeznek Fehéregyházára. A poros országút kanyarogva vezet el hallerícői Hallerék kastélya előtt; a párk sarkában álló, homlokzatával az országúira tekintő filagória előtt a lovak meghőkölnek. Késő délelőtt van és a fehéregyházi csatasikon * eldördült az első ágyulövés, Petőfi leugrott a kócsiról, se szó, se beszéd, előre szaladt az országúton, feltehetőleg addig akart menni, amig elérkezik a “tüzvonalba”. Gyalóikay a kocsin maradt. Az egyre sűrűsödő ágyudörgés mentén halad, elérkezik a Sárpatak vonalához, és ott megáll. Innen számítva van «néhány óra, melyet a késői rekonstrukciók nem tudtak teljes mértékben és megnyugtató módon tisztázni. Képzeljük el a következő képet: a két sereg egymással szemben áll a következőképpen: az oroszok (Skariatin és Lüders) Segesvár előtt arccal Fehéregyházának kelet- észak-kelet felé. Az első vonalban az ütegek* mögöttük főleg lovas dsidásokból álló ezredek, zárt négyszögekben, vá. rakozó állásponton. Az orosz jobbszárnnyal szemközt, háttal Fehéregyházának a magyar tüzérség, nem messze mögötte Bem tábornok és törzskara. Bem jobbszárnya a falura és az országúton felállított két ütegre támaszkodik. Az orosz balszárnyon ismét lovasság, előttük ágyuk. A tüzpárbaj, mely amolyan előesatározás félének számított, ezen a részen kezdték meg. Feltehetőleg ide szaladt Petőfi, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a komoly csata még korántsem kezdődött el, valószínűleg a Sárpatak mentén, a magyar huszárság mögött felment a balszárny. Fa, Bemhez. Itt van az első ellentmondás, illetve a második homályos időszak. Bem ugyanis, aki nyilvánvalóan teljesen el volt foglalva a helyzet értékelésével és minden bizonnyal pozícióelőnyre igyekezett szert tenni, ezekben a félórákban, tőle szokatlan ingerültséggel utasította Petőfit, amikor mellette megjelent, mondván: “Petőfi ur, önnek semmi keresnivalója itt, menjen ön vissza!” A hajdani parancsnoki állásból próbáljuk meg nyomon követni nemcsak a megtett utat, hanem azokat a gondolatokat, azokat az impulzusokat, melyek a költőt ezen a júliusi verőfényes napon vezették. Térjünk vissza a kérdésekre. Először is .. . Mit jelent az, amit Bem mondott: . i . “Menjen ön vissza!” Hova vissza? A faluba? A magyar lovasság mögé? Hiszen Bemnek tudnia kellett, hogy az ő törzskara aránylag a csata vagy a feltételezhető csata színhelyétől a legtávolabbi ponton áll, méghozzá magaslaton. Innen pontosan követni lehetett az ellenség, főleg az ellenséges lovasság minden mozdulatát. Maradjunk inkább annál, hogy ez a “vissza” inkább azt jelenti, hogy hátrább, ugyanis Petőfi hátrább is megy, leül, jegyezget, talán utolsó levelét írja a “feleségének”. Majd ezt megunván, feltételezhetőleg a korábban megtett utón, tehát a patak mentén visszamegy a faluba, és megáll a sáipataki hídon. Közvetlenül a hid mellett levő házban a csata sebesültjeivel foglalkozott Lengyel József, ő látta, amint állt a hídon. Amikor az orosz tüzérség lőni kezdte a falunak ezt a részét, Petőfi háti’ább ment, le a hídról és megállt a ház kapuja előtt. Ekkor már délutánba hajlott az idő, és az oroszok most indultak döntő rohamra. Világossá vált, ugyanis, hogy Bem mindössze háromezer főnyi sereggel vette föl a harcot, ötszörös túlerő állt vele szemben. Az orosz lovasság ekkor indult rohamra. A megütközés 800 méterre történt attól a helytől, ahol lengyel a sebesülteket ápolta, és Petőfi álldogállt, bent, a falu főutcáján. “Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága — irta később Lengyel. — Tőlünk alig ezer lépésre azon percben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményekre. Ő . . . csak anynyit mondott: potomság. Csakhamar az egész arcvonal megfutott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett.” Volt tehát ezer lépésnyi előnye az üldöző lovasság előtt, amelyet úgy ahogy még pregpróbáltak feltartóztatni a huszárok. Viszont ő gyalog volt. A második kérdés: hová futott Petőfi? Vitorlavászon blúz, kihajtott gallérral, mellény, naprág, szürke köpeny. Csupán a tiszti sapka árulhatta el, hogy a hadsereghez tartozik. Ezt viszont könnyen eldobhatta volna, bemehetett volna egy parasztházba, hogy megvárja, mig az első hullám áthalad a falun. Miért nem várta meg ? Végigszaladt a falun mintegy másfél kilométert, s közben úgy tűnhetett, hogy az üldöző kozákság valamivel lassabban közeledik, lépésre változtatta hát a futást. A falu végén keresztut ágazik el, az egyik kivezet jobbra, fel a kukoricaföldek felé, majd visszakanyarodva a hegyről széles ívben lefordul a Küküllő partjára, Bún falu felé. másik ut balra, egyenesen és röviden Bún felé vezet. A távolság 1500 méter, s a falu mögött már ott az erdő Petőfi, aki a csata színhelyének legalacsonyabb pontján áll, ezt az utat választotta. Ésszerű, hisz az ellenséges derékhad tőle jobbra, a jelenlegi műúton és a fölötte elterülő síkon tört előre. (Ott volt különben a Monasteria kert is, Bem állása). Szaladt tehát pár száz métert balra, igyekezvén kitörni a feltételezése szerint egyenes vonalban a falura támadó lovasság elöl; Nem láthatta, hogy közben Segesvár alatt egy ezred kozák átkelt a Küküllő jobb partjára, s —- ellenállást nem találva — sebesen haladt kelet felé, hogy majd Fehéregyháza fölött elvágja, ismét átkelve a bal oldalra, a Héjjasfalva irányában menekülő forradalmi sereget. “Néhány száz lépésre sürü lovascsapat vágtatott felém, nem volt más választás, kardomat hüvelyébe dugtam és futottam a többiek után. Igen rövid távolságra haladhattam . . . midőn alig néhány lépésre előttem látom Petőfit, kezében tartott sipkával az utón keresztül szaladni . . . — Jöjj velem — mondám kezét megragadva —, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk. Gyalog vagy elvágnak, vagy elfognak. — Nézd — válaszolta Petőfi, s a felénk közelitő lovascsapatra mutatott — itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk. Látván habozásomat, ezen szavakkal: nincs idő gondolkodni, én megyek, Isten veled, kirántotta kezét az enyémből és Ieugorva a töltésről, elrohant.” így emlékezik vissza Gyalókay. Petőfi tehát balra ment, Gyalókay jobbra, a kaptatón fel. Szaladva követem Petőfi útját, órával mérem az időt. Ez a beszélgetés és a fölöslegesen, végzetesen fölöslegesen megtett kitérés került az életébe. Ugyanis, amikor észrevette a bekerítést, visszafordult, visszaszaladt a keresztuthoz, és követte Gyalókayt. Minden bizonnyal rettenesetn fáradt lehetett, ha nem is számítjuk az eddigi fáradtságot, s az ut is kaptatóra vezetett. Valószínűleg ekkor már az egyenes vonalban üldöző lovasság mögött haladt, de a Küküllő jobb partját ellepő kozákok már legalább négyszáz méterrel megelőzték. Ez az előny, mig ő jobbra felfelé haladt, akkorára növekedett, hogy volt nekik idejük átkelni a Küküllőn, annak az úthoz legközelebb eső szakaszán, majd arcvonalba fejlődve, mérnöki pontossággal lezárták a szöget, és most már szemből, Segesvár irányába haladva kaszabolták a menekülőket. Esteledett, a nap utolsó sugarai még éles fénynyel világították meg az utat és Lengyel József — aki a hid mellől lovon menekült —, a körön kívülre került. Amikor egy dombra érve visszanézett, felismerni vélte Petőfit, amint felfélé kaptatott az emelkedőn, A költő szaladt, ziháló tüdővel, lebegő vitorlavászon ingében, szaladt szembe a kozákokkal, akikről még nem tudta, hogy már átkeltek a vizen, s amikor észrevette, még inkább jobbra, egy kukoricásba próbált belevágni. Ott érte a halálos szúrás. A seb a mellén volt. Szekernyés László-------------i ÉVFORDULÓK ! (JUNIUS 1-TŐL 16-ig) 1- én (1485) Mátyás király elfoglalja Bécset. E'zén a napon született László Fülöp arcképfestő. 2- án írták alá a Trianoni Szerződést (1920), melynek következtében a magyar nép egyharmada idegen fennhatóság alá került. 10- én született Skóciai Szent Margit, a skótok nemzeti védőszentje, István király unokája ... Kaffka Margit Írónő, Apáczai-Csere János tudós, a “Magyar Enciklopédia” szerzője, Gerevich Tibor művészettörténész, Gustav Courbet francia festő; halt meg Lechner Ödön építész és A M. Ampere francia fizikus. 11- én van Boldog Gergely pálos (1479),', Mátyás király gyóntatójának napja. A Színművészeti Főiskola alapításának napja Budapesten . . . született Richard Strauss német zeneszerző Ben Johnson angol költő; halt meg Roger Bacon angol filozófus. 12- én született br. Kemény Zsigmond iró és Finta Sándor szobrász; halt meg Szentpétery József ötvösművész. 13- án született Poldini Ede zeneszerző, Egyed Antal költő, műfordító, Dankó Pista nótaszerző és Budenz József nyelvtudós. 14- én született Harriet Beecher-stove amerikai írónő, a “Tamás bátya kunyhója” szerzője; halt meg Oláh Miklós humanista történetiró, Giacomo Leopardi olasz költő és Osztrovszkij orosz drámairó. 15- én született Szász Károly költő és E. H. Grieg norvég zeneszerző; halt meg Erkel Ferenc, a Himnusz megzenésitője és M. Eminescu román költő.
