Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-05-14 / 20. szám
12. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, May 14. 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. A JÁTÉK "ÖRDÖGE" A TITANIC TRAGÉDIÁJA (Folytatás) A katasztrófa 25. évfordulóján, 1937. április 15-én megemlékezett a tragédiáról. Arról beszélt, hogy ekkor alkalmazták első Ízben végveszélyben levő emberek életének megmentésére Marconi zseniális találmányát: szikratávíró nélkül senki sem menekülhetett volna meg a Titanic utasai közül. Ami 1912. április 14-ről 15-re virradóra az Atlanti-óceánon történt, jelképpé vált. A Titanic végzetes útja — esztelen rohanása, a közelben ólálkodó végveszély semmibevevése — figyelmeztető mindazok számára, akik hajlamosak az elbizakodottságra, a teljes biztonság illúziójában ringatják magukat, s nem gondolnak az óvatosságra. A mohó kapzsiság, mint annyiszor, ezúttal is megbosszulta magát. A hajóstársaság urai számára csak egy volt fontos, s ez többszáz ártatlan ember életébe került: a kapitalista versenytárs legyőzése. A Titanic katasztrófája több mint félszázad múltán, 1963 tavaszán ismét az érdeklődés középpontjába került. Ekkor halt meg ugyanis nyolcvannégy éves korában Henryk Naess izlandi hajóskapitány, aki szenzációs végrendeletet hagyott hátra, melyben tisztázza a rangjától megfosztott és elcsapott Stanley Lord hajóskapitány becsületét. Naess végrendeletében beszámolt arról, hogy a katasztrófa éjjelén mint a ‘Sámson’ nevű vitorlás-gőzös kapitánya mintegy tiz mérföldnyire tartózkodott a Titanictól. Az áübóckosárban szolgálatot teljesítő matróz jelentette neki, hogy furcsa fényű csillagokat észlelt. A kapitány hamarosan megállapította, hogy azok rakéták. Naess azonban nem gondolt arra, hogy bajbajutottak adnak vészjelzéseket; úgy vélte, hogy a rakéták az amerikai partmenti őrhajóktól származnak. Minthogy tilos vizeken járt, túl közel merészkedett a parthoz, nem sietett a fényjelek forrásához, sőt sürgősen elvitorlázott onnan. Amikor aztán elérte Izland szigetét, megtudta, mi történt a Titanic-kal. A hajónapló adatait és a Titanic pusztulásának koordinátáit összevetve állapította meg, hogy mintegy tiz mérföldre haladt el a süllyedő hajótól, ha tehát a színhelyre siet, megmenthette volna a pusztulásra ítélteket. A hajóskapitány egzisztenciája miatt hallgatott az ügyről, de lelkiismerete — ha ez a kifejezés itt helyénvaló — napfényre hozta mulasztását a végrendeletében. így aztán 1963-ban a világsajtó hasábjaira ismét bevonult a Titanic-ügy. Mindenesetre, ha a Samson-on lett volna rádió, akkor a Titanic utasainak nem kellett volna elpusztulniuk. Az ügyész felállt, hogy elmondja a vádbeszédet: — Ez a tárgyalás rendkívül érdekes és szomorú tényeket hozott napvilágra — kezdte —, úgy hogy nagyon nehéz tárgyilagosnak lenni. Különös társadalmi rend az, amelyben egyesek esténként százezer schillinget kártyáznak el, mig milliók nyomorognak. Nem tagadom, nagyon különös benyomást gyakorolt rám egyes tanuk vallomása. Nagyon finoman kezeltem ezeket az urakat ,nem is céloztam rá, hogy ők is egy nívón állnak Guttmann-nal és Menasséval. Nem akarom kritizálni a klubok belső életét sem, de igen furcsállom, hogy a klubtagok a klubszolgákat megcsalják, kölcsönöket vesznek fel tőlük, és aztán nem adják meg az adósságukat. —Megdöbbentő szolidaritást tapasztaltam a vádlottak és a tanuk között, s nem is tudom megmagyarázni, a tanuk miért vonták vissza a vizsgálat folyamán tett vallomásukat. — A súlyos vádakból igy alig maradt valami. Akadt a tanuk között olyan is, aki előkelő ur létére kitette magát a hamis tanuzás veszélyének és az ezzel kapcsolatos büntető eljárásnak, csak hogy Guttmannt és Menassét mentse. Guttmann nemcsak gazdag, hanem befolyásos ember, és ezért rokonainak és barátainak nem került nagy fáradságukba ilyen tanukat szerezni. — Minden nehézség ellenére bebizonyosodott, hogy Guttmann nagystílű hamisjátékos. Három klubból zárták ki, s ugyan a tárgyaláson a tanuk nem voltak hajlandók vallani az eltanácsolás okairól, de kétségtelen, hogy Guttmann-nak hamiskártyázás miatt kellett elkerülnie a klubokat. — A másik előkelő vádlott, Menasse, látszatra kedves öregur, a valóságban azonban megrögzött bűnöző. Menassét a játékszenvedély hamisjátékossá tette. Guttmann megrögzött gonosztevő lett, mert nem akart veszíteni . . . A teremben átforrósodott a levegő. Nemcsak azért, mert azon a napon, 1932. julius 16-án, amikor Pulpan dr., az ügyész, vádbeszédét mondta, kánikula volt az osztrák fővárosban, hanem azért is, mert alaposan “befütött” a vádlottak “előkelőbbjeinek”, báró Gelsei-Guttmann-nak és Menasse Henriknek, s a tárgyalótermet zsúfolásig megtöltő közönségnek is. A bécsi törvényszék tárgyalását a legelőkelőbb körökhöz tartozók ülték végig. Guttmann-on és Menassén kívül még két vádlottja volt az ügynek: Josef Kühberger és Richard Bartuschek. Ők éppúgy fegyőrök között ültek, mint az urak, de mégsem ültették egymás mellé őket, külön padot állítottak be számukra. A társadalmi különbségek még a bíróság előtt is megmaradtak. Kühberger és Bartuschek csak szolga volt. Guttmann és Menasse ur maradt még akkor is,- ha a szolgákkal együtt csalt... A vádlottak padjáról hiányzott az ügy további két szereplője. Az egyik, dr. Hermann Löwy, az ismert bécsi orvos már a temetőben nyugodott, öngyilkos lett, amikor kipattant a botrány. A másik, Berzeviczy György, a fiumei börtönben ült. Szökés közben vették őrizetbe az olasz hatóságok, amelyek ragaszkodtak a hosszadalmas kiadatási eljárás lefolytatásához. S jóllehet az “évszázad kártyabotrányának” nevét elnyert bűnügyet csak úgy lehetett volna valósan feltárni, ha Berzeviczy György is a vádlottak padján ül, az osztrák igazságszolgáltatás mégis jobbnak tartotta, ha sietve lefolytatja a pert. Berzeviczyt csaknem egy esztendővel később állították bíróság elé, igy aztán mégis sikerült — bár az ügyész bátran harcolt az igazságért —• elködösiteni a tényeket. Hogyan pattant ki a bécsi kártyabotrány? Dr. Alfred Ehrenfeld bankcégvezető, az egyik legelőkelőbb bécsi klub, a Wiener Club tagja, 1930-ban észrevette, hogy báró Guttmann Ottó és Menasse Henrik hihetetlen szerencsével játszik a baccarat (hazárd, tiltott kártyajáték, melyet francia kártyával játszanak) asztalnál. Szóvá tette a dolgot a klub elnökénél, aki megígérte, hogy szigorú vizsgálatot indít, de megelégedett azzal, hogy Guttmannt és Menassét eltanácsolta a tagok sorából. Ettől kezdve a két, páratlanul “szerencsés kezű” játékos átpártolt egy másik előkelő bécsi klubhoz, a Wiener Cerclehez. Ott épp olyan nagy szerencsével játszottak, mint előző támaszpontjukon. S jóllehet, ők már nem tették be lábukat a Wiener Clubba, továbbra is maradt ott egy feltűnően szerencsés kezű játékos, dr. Hermann Löwy, aki néhány évvel előbb még egyike volt Bécs legdivatosabb orvosainak, de kártyaszenvedélye miatt feladta rendelőjét, s csak a szerencsejátékoknak élt, s folyton nyert. Azaz nem folyton: néha, amikor kis tételekkel játszott, vesztett, amikor tételeit megszázszorozta, állandóan nyert. A jóhiszemű Ehrenfeld dr. felfigyelt erre is és szóvá tette a Wiener Club vezetőinél, akik azonban jobbnak látták, ha eltussolják az ügyet. Nem igy Alfred Hauser, aki a Wiener Cercle elnöke volt, egyébként pedig vezetője az Industriellenverbandnak, az osztrák gyáriparosok szervezetének is. S mivel Löwy az ő klubjában is játszott és nyert, magához hivatta az orvost és magyarázatot kért tőle. Dr. Löwy — minden valószínűség szerint morfiummal is élt, s ez a méreg aláásta akaraterejét — összeroppant, és igen furcsa magyarázatot adott a klubelnöknek. (Folytatjuk) !
