Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-04-09 / 15. szám
12. oldal ________FÜGGETLENSÉG (Folytatás) Egy hétre volt szükségem, hogy meggyőzzem Sylvaint, ezt a nagy, erős atlétatermetű fickót. Kihozzuk a két tutajt a barlangból. Rögtön mindhárman csuromvizesek leszünk. A szél vadul bömböl. Sylvain meg Csang segít, együtt huzzuk fel a sziklára a tutajomat. Sylvain, Csang segítségével, a szemben levő szirtre kapaszkodik fel. Felkelt a Hold, elég jól lehet látni. A fejem köré törülközőt csavarok. Csang Visszajön hozzám. Megölel. AZ UTOLSÓ SZÖKÉS A pillanat töredéke alatt levetem magam, rögtön utánam veti magát a cimborám. A hullámverés irtózatos erővel és sebességgel sodor bennünket a nyílt tenger felé. Még öt perc sem telt el, s már vagy háromszáz méterre vagyunk a parttól. Csang felmászott Dreyfus padjára, onnan integet. A dagály a szárazföld felé visz bennünket. Felkelt a nap. Tehát hat óra van. Mosolygok, boldogan gondolok a sikerre. Mi lenne, ha felülnék a tutajomra? A szél a hátamba ütközve tolna előre. Na, már fel is ültem. Felemelem a kezem, hogy megszáradjon a levegőben. Már nem félek. Mert felesleges, hogy elmondjam: milyen hascsikarásom volt, mikor elindultunk. Nem, most már nem félek, elszívok egy cigit, aztán lenyelek néhány falat kókuszpépet. Sylvain egész messze úszik tőlem. Amikor egy hullám a hátára vesz bennünket, egy pillanatra megpillanthatjuk egymást. A nap istentelenül tüzel, fő a fejem. Bemártom a törülközőt és köré csavarom. A kutya istenit! Megfordult a tutajom, s majdnem a tengerbe fulladtam. Két nagy korty vizet nyeltem. A nap kegyetlenül égeti a karom, a lábam. Az arcom tüzel. Ha bevizesitem, még rosszabb, a viz azonnal elpárolog, és a nap még jobban éget. A jobb lábamban iszonyú görcsöt érzek. Kínomban üvöltök, pedig úgyse hallhat senki. Estefelé rettenetes szorongás fog el: mi lesz, ha elalszom? Vajon, ha beleesem a vízbe, felébredek-e a hidegtől? Milyen jó, hogy hoztam láncot is! Nem veszthetem el ezt a két kókuszzsákot, különben végem van. Néhány másodperc óta megint csurom viz vagyok. A második éjszaka a vége felé jár. Vajon hány óra lehet? A Hold helyzete szerint hajnali két óra körül. Már öt dagály, vagyis harminc órája uszunk. Még jó, hogy csuromvizes lettem: felébredtem. Didergek, de nem kerül erőfeszítésembe, hogy nyitva maradjon a szemem. Sylvaint keresem, mert szép holdvilágos a tenger. De nem találom sehol. Ő nem hozott magával láncot, csak nem sodorta le az ár? Kétségbeesetten keresem. A hátam mögött felkel a szörnyű trópusi nap. A szél máris langyos lett. Jó érzés önt el. Egész világosan kiveszem a parti erdőt. Persze, még csak a fák tetejét. Egy hatalmas hullám felrepit. A hullámhegy tetejéről egy pillanatra meglátom a haverom. Meztelen felsőtesttel ül a tutaján. Nem látott meg. Felállók. Fütyülök. A következő hullámhegyről látom, ö is felállt és a zubbonyával integet. Már csak tiz kilométernyire vagyunk a parttól. Elvesztem az egyensúlyom és lehuppanok a tutajomra. , Körülbelül tiz óra lehet. Teljesen száraz vagyok deréktól felfelé. Bemártom a törülközőmet, és burnuszt csinálok belőle a fejem köré. Felhúzom a zubbonyom, mert a vállam, a hátam meg a karom iszonyúan ég. Nini, delfinek és madarak! Jaj, csak a delfinek ne szórakozzanak azzal, hogy tolni kezdjék a.tutajt. Hallottam, hogy néha a legjobb akaratuk ellenére, véletlenül felborítják a csónakot. Nem, semmi vész, megfordulnak. Csak jöttek megnézni, mi úszik a tengeren. Már egy kilométerre se vagyunk a dzsungeltól. Látom a fehér madarakat, amint előkelőén lépkednek az iszapban és csipegetnek valamit a földről. Ezerszámra nyüzsögnek. ISZAPKOPORSÓBAN... Sylvain tőlem jobbra halad, vagy száz méterre. Rám néz, integet, Jaj, de mit csinál ez a nagy marha? Áll, és elhagyja a tutajt. Nem szabad, hogy járjon, mert minden lépésnél besüllyedhet az iszapba. Fütyülni szeretnék, de nem tudok. Egy hang se jön ki a torkomon. Felém fordul, valamit mutogat, de nem értem. Hirtelen rájövök, hogy belesüppedt az iszapba. Kiáltást hallok, erre hasra fekszem a zsákokon, és az iszapba kapaszkodva minden erőmmel huzódzkodom. A zsákok haladnak alattam és sikerül vagy húsz métert kúsznom. Felállók, s látom, hogy a komám derékig besüppedt. Vagy tiz méterre van a tutajtól. A rettegéstől megjön a hangom: — Sylvain! Sylvain! Ne moccanj! Feküdj le az iszapra! Ha tudod, szabadítsd ki a lábad! Adüh emberfeletti erőt ad és elég gyorsan haladok felé. Legalább egy óráig tart, amig megteszek harminc métert. Már csak vagy ötven méter választ el bennünket. — Mindenem csupa sár, a bal szemem tele lett sós iszappal, rémesen ég, a jobb szememből ömlik a könny, nem látok semmit. Végre megpillantom: már nem fekszik, csak a mellkasa van kint. Csak néz, szótlanul, mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel. Már a válláig ér az iszap. Vagy negyven méterre vagyok tőle. Látom: tudja, hogy meghalt, itt, háromszáz méterre az Ígéret földjétől. Megint lefekszem, kúszom. Egymást nézzük. A szeme azt mondja: ne fáradjak, úgysem tudom megmenteni már. Mégis tovább mászom. Mintegy harminc méterre vagyok, amikor egy henger alakú hullám elönt, s majdnem letép a zsákokról. Amikor elült a hullám, odanézek, Sylvain eltűnt. Vékony, tajtékos viz borítja az iszpot, amely teljesen lapos. Még a keze sem látszik ki, hogy búcsút intsen. Egy utolsó hullám alig húsz méterre tesz le az őserdőtfp. Amikor visszahúzódik, megint szárazon vagyok az iszapon, s elhatározom, hogy nem moccanok, amig meg nem kapaszkodhatom egy ágban vagy indában. ÚJRA KEZDEM AZ ELETEM A madarak csipogása ébreszt fel. Délután három körül egy ösvényre lelek. A szemem sokszor leragad. Tele van gennyel. Hála a kókuszpépnek, nem vagyok éhes, csak szomjas. Lassan haladok az ösvényen, félretolom az indákat, gallyakat. Fütyülést hallok. Egy néger. Valami batyut cipel a hátán, kezében puska. Egy nagy fa mögé bújok, kiveszem a bicskám. Amikor a fám elé ér, ráugrom. Jobb kézzel elkapom a puskát tartó karját és kicsavarom, a puska lehull. — Ne ölj meg, az Isten szerelmére, kegyelmezz ! — Tedd le a batyut, ne próbálj elszaladni, mert lelőlek! — Maga szökött fegyenc? — Az vagyok. — Hová mégy? — Ennivalót meg orvosságot viszek a két fivéremnek, akik fát vágnak az erdőben. — Látod ezt? — Mi az? — Egy ötszáz frankos bankó. Választhatsz: vagy megteszed, amire kérlek és akkor megkapod; vagy nem, akkor halálfia vagy. — Mit tegyek? — Vezess el Inini közelébe. Az ottani táborban van egy kínai, ha megtalálom, elmehetsz. — Jó. — De be ne csapj! — Esküszöm, hogy nem. — Jól keresel? — A rózsafa elég jól hoz a konyhára, a feleségem meg mos és vasal a fegyőrökre. Nagyon szegények vagyunk, de van mit ennünk. A gyerekek iskolába járnak, még cipőjük is van. Szegény néger, azt hiszi ,minden rendben van, mert a gyerekeinek még cipőjük is van. — És te? — Én megpróbálom újra kezdeni az életem. Tiz esztendeje élek a pokolban. Már sokszor megszöktem, de mindig visszakerültem. Remélem, egyszer szabad leszek, mint te, s lesz feleségem és még gondolatban sem fogok ártani senkinek sem. (Vége) Lapunk következő számában elkezdjük az: “EMLÉKEZETES TRAGÉDIÁK, KALANDOK, BŰNÜGYEK ÉS SZERELMEK ...” cimü riport-sorozatunk közlését. Figyelje lapunk következő számát! y y*-- .. yw — - . ■ W ~ W » A pokol mélységéből Thursday, April 9, 1970
