Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-04-09 / 15. szám

12. oldal ________FÜGGETLENSÉG (Folytatás) Egy hétre volt szükségem, hogy meg­győzzem Sylvaint, ezt a nagy, erős atléta­­termetű fickót. Kihozzuk a két tutajt a barlangból. Rögtön mindhárman csurom­vizesek leszünk. A szél vadul bömböl. Syl­­vain meg Csang segít, együtt huzzuk fel a sziklára a tutajomat. Sylvain, Csang segít­ségével, a szemben levő szirtre kapaszko­dik fel. Felkelt a Hold, elég jól lehet látni. A fejem köré törülközőt csavarok. Csang Visszajön hozzám. Megölel. AZ UTOLSÓ SZÖKÉS A pillanat töredéke alatt levetem magam, rögtön utánam veti magát a cimborám. A hullámverés irtózatos erővel és sebességgel sodor bennünket a nyílt tenger felé. Még öt perc sem telt el, s már vagy háromszáz méterre vagyunk a parttól. Csang felmá­szott Dreyfus padjára, onnan integet. A da­gály a szárazföld felé visz bennünket. Felkelt a nap. Tehát hat óra van. Mosoly­gok, boldogan gondolok a sikerre. Mi len­ne, ha felülnék a tutajomra? A szél a há­tamba ütközve tolna előre. Na, már fel is ültem. Felemelem a kezem, hogy megszá­radjon a levegőben. Már nem félek. Mert felesleges, hogy elmondjam: milyen hascsi­­karásom volt, mikor elindultunk. Nem, most már nem félek, elszívok egy cigit, az­tán lenyelek néhány falat kókuszpépet. Sylvain egész messze úszik tőlem. Amikor egy hullám a hátára vesz bennünket, egy pillanatra megpillanthatjuk egymást. A nap istentelenül tüzel, fő a fejem. Bemár­tom a törülközőt és köré csavarom. A kutya istenit! Megfordult a tutajom, s majdnem a tengerbe fulladtam. Két nagy korty vizet nyeltem. A nap kegyetlenül ége­ti a karom, a lábam. Az arcom tüzel. Ha be­­vizesitem, még rosszabb, a viz azonnal el­párolog, és a nap még jobban éget. A jobb lábamban iszonyú görcsöt érzek. Kínomban üvöltök, pedig úgyse hallhat senki. Estefelé rettenetes szorongás fog el: mi lesz, ha elalszom? Vajon, ha beleesem a víz­be, felébredek-e a hidegtől? Milyen jó, hogy hoztam láncot is! Nem veszthetem el ezt a két kókuszzsákot, különben végem van. Néhány másodperc óta megint csurom viz vagyok. A második éjszaka a vége felé jár. Vajon hány óra lehet? A Hold helyze­te szerint hajnali két óra körül. Már öt da­gály, vagyis harminc órája uszunk. Még jó, hogy csuromvizes lettem: felébredtem. Di­­dergek, de nem kerül erőfeszítésembe, hogy nyitva maradjon a szemem. Sylvaint kere­sem, mert szép holdvilágos a tenger. De nem találom sehol. Ő nem hozott magával láncot, csak nem sodorta le az ár? Kétség­­beesetten keresem. A hátam mögött felkel a szörnyű trópusi nap. A szél máris lan­gyos lett. Jó érzés önt el. Egész világosan kiveszem a parti erdőt. Persze, még csak a fák tetejét. Egy hatalmas hullám felrepit. A hullámhegy tetejéről egy pillanatra meg­látom a haverom. Meztelen felsőtesttel ül a tutaján. Nem látott meg. Felállók. Fütyü­lök. A következő hullámhegyről látom, ö is felállt és a zubbonyával integet. Már csak tiz kilométernyire vagyunk a parttól. Elvesztem az egyensúlyom és lehuppanok a tutajomra. , Körülbelül tiz óra lehet. Teljesen száraz vagyok deréktól felfelé. Bemártom a tö­rülközőmet, és burnuszt csinálok belőle a fejem köré. Felhúzom a zubbonyom, mert a vállam, a hátam meg a karom iszonyúan ég. Nini, delfinek és madarak! Jaj, csak a delfinek ne szórakozzanak azzal, hogy tol­ni kezdjék a.tutajt. Hallottam, hogy néha a legjobb akaratuk ellenére, véletlenül fel­borítják a csónakot. Nem, semmi vész, meg­fordulnak. Csak jöttek megnézni, mi úszik a tengeren. Már egy kilométerre se va­gyunk a dzsungeltól. Látom a fehér mada­rakat, amint előkelőén lépkednek az iszap­ban és csipegetnek valamit a földről. Ezer­számra nyüzsögnek. ISZAPKOPORSÓBAN... Sylvain tőlem jobbra halad, vagy száz méterre. Rám néz, integet, Jaj, de mit csi­nál ez a nagy marha? Áll, és elhagyja a tutajt. Nem szabad, hogy járjon, mert min­den lépésnél besüllyedhet az iszapba. Fü­tyülni szeretnék, de nem tudok. Egy hang se jön ki a torkomon. Felém fordul, valamit mutogat, de nem értem. Hirtelen rájövök, hogy belesüppedt az iszapba. Kiáltást hal­lok, erre hasra fekszem a zsákokon, és az iszapba kapaszkodva minden erőmmel hu­­zódzkodom. A zsákok haladnak alattam és sikerül vagy húsz métert kúsznom. Felál­lók, s látom, hogy a komám derékig besüp­pedt. Vagy tiz méterre van a tutajtól. A rettegéstől megjön a hangom: — Sylvain! Sylvain! Ne moccanj! Fe­küdj le az iszapra! Ha tudod, szabadítsd ki a lábad! Adüh emberfeletti erőt ad és elég gyor­san haladok felé. Legalább egy óráig tart, amig megteszek harminc métert. Már csak vagy ötven méter választ el bennünket. — Mindenem csupa sár, a bal szemem tele lett sós iszappal, rémesen ég, a jobb szememből ömlik a könny, nem látok semmit. Végre megpillantom: már nem fekszik, csak a mellkasa van kint. Csak néz, szótlanul, moz­dulatlanul, tágra nyílt szemmel. Már a vál­­láig ér az iszap. Vagy negyven méterre va­gyok tőle. Látom: tudja, hogy meghalt, itt, háromszáz méterre az Ígéret földjétől. Me­gint lefekszem, kúszom. Egymást nézzük. A szeme azt mondja: ne fáradjak, úgysem tudom megmenteni már. Mégis tovább má­szom. Mintegy harminc méterre vagyok, amikor egy henger alakú hullám elönt, s majdnem letép a zsákokról. Amikor elült a hullám, odanézek, Sylvain eltűnt. Vékony, tajtékos viz borítja az isz­­pot, amely teljesen lapos. Még a keze sem látszik ki, hogy búcsút intsen. Egy utolsó hullám alig húsz méterre tesz le az őserdőtfp. Amikor visszahúzódik, me­gint szárazon vagyok az iszapon, s elhatá­rozom, hogy nem moccanok, amig meg nem kapaszkodhatom egy ágban vagy indában. ÚJRA KEZDEM AZ ELETEM A madarak csipogása ébreszt fel. Délu­tán három körül egy ösvényre lelek. A sze­mem sokszor leragad. Tele van gennyel. Há­la a kókuszpépnek, nem vagyok éhes, csak szomjas. Lassan haladok az ösvényen, félre­tolom az indákat, gallyakat. Fütyülést hal­lok. Egy néger. Valami batyut cipel a há­tán, kezében puska. Egy nagy fa mögé bú­jok, kiveszem a bicskám. Amikor a fám elé ér, ráugrom. Jobb kézzel elkapom a puskát tartó karját és kicsavarom, a puska lehull. — Ne ölj meg, az Isten szerelmére, ke­gyelmezz ! — Tedd le a batyut, ne próbálj elszalad­ni, mert lelőlek! — Maga szökött fegyenc? — Az vagyok. — Hová mégy? — Ennivalót meg orvosságot viszek a két fivéremnek, akik fát vágnak az erdő­ben. — Látod ezt? — Mi az? — Egy ötszáz frankos bankó. Választ­hatsz: vagy megteszed, amire kérlek és ak­kor megkapod; vagy nem, akkor halálfia vagy. — Mit tegyek? — Vezess el Inini közelébe. Az ottani tá­borban van egy kínai, ha megtalálom, el­mehetsz. — Jó. — De be ne csapj! — Esküszöm, hogy nem. — Jól keresel? — A rózsafa elég jól hoz a konyhára, a feleségem meg mos és vasal a fegyőrökre. Nagyon szegények vagyunk, de van mit en­nünk. A gyerekek iskolába járnak, még ci­pőjük is van. Szegény néger, azt hiszi ,minden rendben van, mert a gyerekeinek még cipőjük is van. — És te? — Én megpróbálom újra kezdeni az éle­tem. Tiz esztendeje élek a pokolban. Már sokszor megszöktem, de mindig visszake­rültem. Remélem, egyszer szabad leszek, mint te, s lesz feleségem és még gondolat­ban sem fogok ártani senkinek sem. (Vége) Lapunk következő számában elkezdjük az: “EMLÉKEZETES TRAGÉDIÁK, KA­LANDOK, BŰNÜGYEK ÉS SZEREL­MEK ...” cimü riport-sorozatunk közlését. Figyelje lapunk következő számát! y y*-- .. yw — - . ■ W ~ W » A pokol mélységéből Thursday, April 9, 1970

Next

/
Thumbnails
Contents