Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-02-26 / 9. szám

12. oldal

FÜGOFTI ENSÉG

Thursday, Feb. 26, 1970

(Folytatás)

— Viszontlátásra! Ne mozduljatok innét — búcsúzik Jesus. — Addig készítsetek vitorlát, szedjétek rendbe a hajót.

Magunkra maradtunk, én, Clousiot, a törött lábával, meg Mauriette. Clousiot lába már nem fáj annyira: körülkötöttük gallyakkal. Sárga cukorral édesített kávét iszunk. Szabadok vagyunk, szabadok, szabadok! Pontosan harminckét napja, hogy a fegyenctelepre érkeztünk. Ha sikerül a szökés, életfogytiglanim nem tartott soká!

Az első napot fecsegéssel, a dzsungellel való ismerkedéssel töltjük. A majmok meg a mókusok irtó ugrándozást miveinek a fejünk felett.

Reggel Maturette, úgy ahogy, megborotvál a sebészkésemmel, amit eldugtam. Aztán Clousiot-t borotválja meg. Neki magának nincs szakálla. Amikor felveszem a zubbonyom, iszonyú szőrös, feketéslilás pók esik ki belőle. Undirral taposom el: van kb. fél kiló .Mindent kihoztunk a csónakból. A kis vizeshordót is beleértve. A viz lila lett, azt hiszem, Jésus túl sok permangánsót tett bele, hogy ne romoljon meg. Jól zárt üvegben gyufák vannak. Csak egy iskolai iránytűnk van. Az árboc csak két és fél méter, trapéz alakban felvarrjuk rá a liszteszsákokat. Közben észreveszem, hogy a hajó feneke korhadt. Ez a disznó Jésus becsapott bennünket. Kénytelen vagyok a komáimnak is megmutatni. Nincs jogom, hogy eltitkoljam előlük. Mi lesz velünk? Ha Jésus viszszajön, kényszerítjük, hogy jobb alkalmatosságot adjon, én lefegyverezem majd és elmegyünk együtt más csónakot keresni a faluba. Ez kisebb kockázat, mint koporsóban nekivágni a tengernek. Élelmiszerünk van elég: a tartály teli olajjal, és van több maniókaliszttel teli dobozunk is. ,

Már öt napja várunk. Az éjjel zuhogott az eső. A banánlevelek alá bújtunk. Csak a lábunk ázott át. Dühöngve gondolok Jésusre, aki a halálba küldött bennünket. Szajkók, mindenféle madarak rikácsolnak. Szétnézünk. Maturette karddal vág utat. Valami fácán vagy mi, irtózatosan rikácsol. Fennakadt egy harminc centi magas sövényen, amely a part mentén halad. Megijedünk: a sövény arra mutat, hogy lakott területen vagyunk. Nem gyújthatunk tüzet. Egymást váltva őrt állunk. Éjszaka mégis tüzet gyújtunk. Megfőzzük a madarat. Jóllakunk. Aztán én állok őrt. Egy hangyabolyt nézek. Annyira belefeledkezem, hogy minden izemben reszketve hallok meg egy hangot: ,

— Ne moccanj, vagy halál fia vagy! Fordulj meg!

LEPRÁSOK közt A GALAMB-SZIGETEN

Félmeztelen alak, piros csizma van rajta. A kezében kétcsövű puska. Kopasz, az egész képe kékre van tetoválva. A homloka kellős közepére svábbogarat tetovált.

— Fegyvered van?

— Nincs.

— Egyedül vagy?

— Nem.

— Hányán vagytok?

— Hárman.

— Vezess a barátaidhoz.

— Nem tehetem, mert az egyiknek karabélya van, s nem akarom, hogy megöljön, mielőtt megtudnám, hogy mi a szándékod.

— Ja, jó! Ti vagytok a három vagány, aki megszökött a kórházból?

— Pillangó hol van?

— Én vagyok az.

— Nahát, elmondhatod, hogy szép kis ribilliót csináltatok! A volt fegyencek felét bevitték a csendőrségre. — Leereszti a puskáját. Kezet nyújt. — Én vagyok a Tetovált Breton. Hallottál rólam?

— Nem, de látom: nem vagy embervadász.

— Igazad van. Csapdákat állítok fel errefelé. Kérsz kávét?

A hátizsákjából hőpalackot vesz elő. — Mind a ketten iszunk.

— Gyere, menjünk a haverjaimhoz.

Odamegyünk. Leülünk. Nevet, hogy becsaptam a karabéllyal. Azt mondja:

— Annál inkább elhittem, mert egyetlen embervadász se akart felkutatni benneteket. Mindenki azt hiszi, hogy karabélyostul szöktetek meg.

Elmondja, hogy húsz éve él itt Guyanában, öt éve szabadult. Negyvenöt éves. Oly bolondságot csinált, hogy az egész arcát tetoválhatta, s ezért nem mehet többé haza Franciaországba. Imádja a dzsungelt, kizárólag belőle él: kígyó- meg tigrisbőrt árul, lepkét gyűjt, de főleg arra a madárra vadászik, amit mi megettünk. Fejenkint kétszáz frankért adja el. Felajánlom neki: kifizetem, de méltatlankodva visszautasítja. Elmondja, hogy Jésus, a Dagi meg vagy 30 volt fegyenc a csendőrségen van. Az arabot magánzárkába csukták, bünrészességgel vádolják. A két csapás, amely Merítette, nem sebesitette meg, a fegyőröknek kis pup van a fején. Azt mondja, Jésus piszok disznó. Amikor a csónakról szólok, látni akarja. Alig pillant rá, felkiált:

— De hát ez a szemét a halálba akart küldeni titeket! Eszetekbe ne jusson ezzel nekivágni a tengernek! Öngyilkosság lenne .. .

— Akkor mit tegyünk?

— Gubád van?

— Van.

— Akkor megmondom. Semmi pénzért ne közeledjetek a faluhoz. Ha jó csónakot akartok, menjetek a Galamb-szigetre. Ott vagy kétszáz leprás él. Fegyőr nincs velük, egészséges ember sose megy közéjük, még doktor se. Mindennap egy csónak visz nekik huszonnégy órára való nyers élelmet. A kórházi ápoló ládában küld nekik gyógyszert, két szintén leprás ápoló kezeli őket. Maguk építette szalmakunyhókban laknak. Van egy közös tanácstermük. Valamennyi veszedelmes gyilkos. Egymást ritkán bántják, de sokszor elhagyják titkon a szigetet, és aztán visszamennek, ha elkövették valamilyen bűntettüket. Kiruccanásaikhoz van néhány csónakjuk, a szomszéd faluból lopták őket. Legnagyobb bűn, ha csónakot rejtegetnek. A porkolábok minden pirogra lőnek, amelyik a szigetre megy, vagy onnan jön. A leprások megrakják őket kővel, alámentik őket, de ha szükségük van rájuk, viz alá buknak és kiszedik. Ez a vacak pirog csak a folyóra jó. Ha ki akartok jutni a tengerre, menjetek egy jobbat szerezni a Galamb-szigetre. Én elkísérlek benneteket, de nem kötök ki. Rájuk se merek nézni. Este indulunk.

"MOST LATOK ELŐSZÖR LEPRÁSr

így is történt. Az ő pirogját hozzákötöttük a miénkhez. Clousiot-t a Breton mellé tettük, a tetovált tartotta a kormányt. Maturette középre ül, én előre.

— Gyerünk előre! A folyó közepén evezzetek! — biztatott a Breton. — Ne dohányozzatok !'

Hat óra múlva a szigethez érünk. Amikor kikötöttünk, a Breton elbúcsúzott.

Iránytűvel a kezemben haladok. Megpillantok valami fényességet s hangokat hallok.

— Ki az? Te vagy az Marcel?

— Nem. Szökésben vagyok.

— Mit akarsz itt? Lopni akarsz tőlünk?

— Nem. Segítségre van szükségem.

— Ingyen, vagy pénzért?

— Fogd be a pofád, Bagoly.

Négy árny jelenik meg a kunyhó küszöbén.

— Gyere ide szépen, barátom. Fogadjunk hogy te vagy a karabélyos ember. Ha nálad van, tedd a földre, itt nincs mitől félned.

— Igen, én vagyok, de a karabély nincs nálam.

Odalépek, de a sötétben nem nagyon Iátok. A sötétben ostobán kezet nyújtok, aztán rájövök, hogy ez itt nem szokás, nem akarnak megfertőzni.

— Menjünk be a kunyhóba — szól Bagoly. Ülj le.

Leülök. Bagoly lámpákat gyújt. A kókuszdióból készült olaj undorítóan büdös. Az a hang, amelyik azt mondta a Bagolynak, hogy fogja be a pofáját, megszólal.

— Angolna, menj a községházára, kérdezd meg, odavezessük-e ezt az embert.

(Folytatjuk) .'jj

A pokol mélységéből