Függetlenség, 1969 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-29 / 22. szám
;2. ÓIDDAL FÜGGETLENSÉG Thursday. May 29, 1969 LÁNYOK A MULATÓBAN FOLYTATÁS Egy hamisított cselédkönyv nem sokat árul el arról a kiterjedt bűnszövetkezetről, amely a huszas évek közepén Miskolcon és környékén garázdálkodott. Ez esetben a bűnszövetséget ne úgy értsük, hogy néhány tolvaj szövetkezik az utonállásra vagy páneélkasszák feltörésére . . . Egészen másról — leánykereskedelemről — van szó, méghozzá az akkori hatósági munkaközvetítő hivatal segítségével. A Horthy-Magyarországon a munkaközvetítő hivatalok előtt ácsorgó tömeg éppúgy hozzátartozott a rendszer képéhez, mint a földre görnyedő paraszt és a lovagló ostorral sétáló ispán. Ezre és ezrek vártak munkára, lesték az alkalmat egy-egy ilyen munkaközvetítő iroda előtt s ha nagy véletlenül érkezett egy kérés, hogy napszámost vagy pléne, gyári munkást keresnek valahol, — száz jelentkező is volt egy-egy helyre. Aki pedig elnyerte az állást, bízvást úgy érezte, hogy megütötte a főnyereményt. És nemcsak férfiak ácsorogtak e hivatalok előtt ezrével, hanem lányok is. A Miskolc-környéki falvak jóformán semmiféle munkalehetőséget nem nyújtottak a tizenhat—húszéves lányoknak, hisz még a férfiak is munka nélkül voltak. így aztán a lányok is tucatjával mentek a városba, álltak már korán reggel a munkaközvetitő hivatal kopott irodája elé, hogyha netalántán valahonnan ceslédlányt keresnek, egyszerre ötvenen is nyújtsák a kezüket . . . Nyáron még csak-csak adódott valami elfoglaltság a falvakban, a mezőkön, de télen végképp semmi . . . S történetünk kezdetének idején telet Írtak: 1927 januárját. A miskolci munkaközvetitő hivatal előtt hetven lány s vagy kétszáz férfi didergett elnyűtt rongyaikban, munkára várva. Ócska cipőikben topogtak, hogy valamelyest felmelegedjenek . . . Már reggel hatkor itt tanyáztak a “köpködőn”, ahogy a munkaköz vetítőket nevezte a nép. A hetven lány — többségük a város környékéről járt ide, már hajnalban elindulva hazulról, hogy időben itt legyen, ha mégis befutna valami —, napok óta itt állt a munkaközvetitő előtt. És ugyancsak napok óta mustrálgatta őket egy prémgalléros, bundás, nagybajuszu ur, akiről először mindenki azt hitte, hogy cselédlányt akar választani. Meg is rohanták a lányok, alig tudott talpon maradni, a méltóságos ur — mert rövidesen megtudták, hogy méltóságos urnák kell őprémgallérságát szólítani. De hiába reménykedtek a lányok, a méltóságos ur senkit sem választott ki közülük. Pedig, Istenem, micsoda roham volt, micsoda áradata a munkaerő kínálatnak ... A méltóságos ur azonban csak megnézte őket és elment. Délután megint eljött, megint jól szemügyre vette a lányokat és távozott. Másnap reggel ugyanez a jelenet játszódott le; kijött a “köpködőre”, a férfiakra rá se hederitett, ellenben jól megnézte a lányokat, akik között ott topogott néhány tizenkéttizenhároméves gyereklány is.. Korán kellett a munka arénájába szállni ebben az időben, hogy a családnak meg legyen a napi betevő falatja . . . Igaz, valamennyien rongyos, foltozott, a szegénység nyomorbélyegét viselő ruhákban várakoztak a lányok a téren. Egyikük-másikuk szépsége, fiata üdesége azonban még a rongyok mögül is kiütközött. A méltóságos ur immár a negyedik reggel is megjelent. A lányok most már csak nevettek rajta. Összebújva csiviteltek, s találgatták, vajon minek is járhat a munkaközvetitő elé ez a prémgalléros? Csak bizony nem azért? — Talán bizony ő is munkát keres . . . —kuncogott nevetve az egyik lány, de azért úgy, hogy az ur meg ne hallja. —Vagy szerelmes valamelyikünkbe ...— nevettek többen is. S bár vágott a hideg, kilátástalannak tűnt a jövő — a fiatal lányok kacérságát mégis ki tudta váltani a mustrálgató ur, aki néhány tempós kör után megállt, s amit eddig nem tett, megszólította őket: — Álljatok sorba, megnézlek benneteket. Nekem cselédlányok kellenek kastélyokba... De csak mutatós lányok ... Erre persze már felfigyeltek a férfiak is, lehettek vagy százötvenen—kétszázan. Rosszat sejtve körülfogták a lányokat. De a lányok kitörtek a férfi-gyürüből, nyújtogatták a kezüket: — “én is”, “én is”. Hiába mondták a férfiak: “vigyázzatok lányok” —, a munkaalkalom nagyon csábítónak hangzott. Ekkor a prémgalléros kettesével felsorakoztatta őket, s mint vásáron a kupec, elment előttük, s közben egyikre-másikra rámutatott: — Te is ... Te is ... Na, te is ... Tizenhat lányt választott ki — kastélyokba cselédlánynak, mégpedig a legszebbeket, legcsinosabbakat. Lett is zugás a férfiak között: — Nocsak, talán olyan házba akarja vinni őket... — szólt hangosan egy fiatalember s a prémgalléros felé közeledett, nem is titkolt haraggal. A méltóságos azonnal leintette: — Mondtam már, hogy cselédlánynak kellenek, de nem viszek kastélyokba akárkiket ... Oda mutatós lányok valók. Különben ne zúgolódjanak, emberek, mert hivom a rendőröket . . . Ha olyan nagyon utána akarnak nézni, majd kérjék el a lányok munkakönyvét, és abban meglátják, hogy mi áll — csitotta a felzudult férfiakat, aztán intett a kiválasztott lányoknak és bevitte őket a munkaközvetitő irodájába. A kopott falusi helyiségben készségesen ugrott fel az iroda vezetője. Mélyen meghajolt a prémgalléros előtt, majd tegezve igy szólt a lányokhoz: — Most mindegyikőtöknek kiállítjuk a cselédkönyvét, beírjuk a foglalkozásotokat, azután elmentek egy helyre és ott mindent megbeszéltek a méltóságos úrral. De a címre, amit majd az induláskor megadok nektek, kettesével menjetek el, mert esetleg még rosszat gondolnának a méltóságos úrról, ha azt látnák, hogy egy egész csapat lánnyal vonul végig a városon . . . A lányok nem értették egészen pontosan, mit hadart össze, csak annyit jegyeztek meg, hogy a Grossmann mulatóba kell menniök. — Oda menjetek kettesével . . . fejezte be mondókáját Szikszay, aztán egyenként az üvegablakhoz szólította a lányokat, ahol két embere már felkészülten várta őket, hogy a kész cselédkönyveket átadja. Ez a két ember nagy munkakedvvel, derült arccal dolgozott, mintha nekik is örömet szerzett volna, hogy egyszerre ilyen sok lányt juttathatnak munkához, hiszen hetek óta egyetlen embert se tudtak kiközvetíteni . . . A lányok is örültek, persze, hogy örültek . . . Volt köztük olyan, akinek nyolc testvére éhezett otthon, mert ezen az erős télen se apjának, se anyjának nem volt állandó jövedelme . . . Közben kinyílt az ajtó, és a “köpködőről” néhány fiatalabb munkanélküli lépett az irodába. Odamentek a lányokhoz, sugdostak valamit a fülükbe, aztán elkérték az egyiktől a kiállított cselédkönyvét. Nézték, forgatták, s csak lassan nyugodtak meg. A prémgalléros mozdulatlan arccal, szótlanul figyelte őket. Hamarosan elkészült a lányok cselédkönyve, s a prémgalléros elindult az első kettővel Grossmann Kálmán vendéglőjébe. Grossmannt sokan ismerték ebben az időben Miskolcon és környékén, ugyanis nemcsak ebben a nagyvárosban volt vendéglője és éjszakai mulatója, hanem a környező kisvárosokban is . . . A lányok talán még örültek is, hogy végre belülről is láthatnak egy ilyen előkelő helyet. A titokzatos prémgallérost egyikük sem ismerte. Annál inkább a munkaközvetitő hivatal főnöke. Nem véletlenül hajlongott előtt, leste minden szemvillanását. Dr. Fülep Lajos volt, a város nagyhatalmú polgármesterének személyi titkára. VÉGE. Hires kémek, kalandorok és bűnügyek
