Függetlenség, 1969 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-24 / 17. szám
OLDAL FÜGGETLENSÉG Thursday April 24, 1%Ö OSZTJÁK AZ IGAZSÁGOT VARADON FOLYTATÁS I. László dektrétumának 3. könyve a tettesek felderítésére kiküldött “királyi nunciusok” feladatairól rendelkezik. A királyi nunciusok — a király személyes megbízottai — sorra látogatták a királyi vármegyék várait. Megérkezésük után kötelesek voltak összehívni a vármegye fegyvereseit “alattvalóikkal” együtt. Ez alkalommal a királyi nunciusnak fel kellett szólítani az összegyülteket, hogy “mutassanak rá arra, akit tolvajlás vétkében bűnösnek tudnak. Annak utána nyomozza ki a nuncius, az összes jobbágyok és az egész nép közreműködésével, vajon tudnak-e valamely tolvajságtól hires falut”. Az ilyen falvak lakosságát felszólította, hogy tolvajként ismert társaikat adják ki. A királyi küldött nagy területeket utazott be, és egész falvak, sőt országrészek lakosságát rendelte magához tömeges meghallgatásra. Mai értelemben véve ez a ténykedése .mégsem nevezhető kihallgatásnak, mert a királyi küldött nem azt vette jegyzőkönyvbe, amit a kihallgatott emberek mondottak,, nem is jegyezte fel a tanuk nevét és adatait, hanem a meghallgatás után kialakult véleményét, benyomásait összegezte. A magyar jogtörténelem felbecsülhetetlen értékű emléke, a Váradi Regestrum — (tüzesvaspróba-lajstrom)—több ilyen esetről is beszámol. így 1221-ben Bihar királyi vármegye egész lakossága “mint egy test és egy lélek tanúskodott a Boczonfi család mellett Lukács hadnagy és társai ellen, az utóbbiakat támogató mindössze három falu lakosságának vallomása ellenében. Egy egész vármegye lakossága az egyik fél, és mindössze három falu a másik fél oldalán — a korabeli biró egyszerű összeadással könnyen “igazságot tehetett”. Ebben a korban a bírák — mai szemmel igen különös bizonyítékok alapján hoztak ítéletet. A korra jellemző vallásos, babonás világnézet a büntetőeljárást is áthatotta. Az istenítélet különböző fajtáit : a tüzesvaspróbát, az urvacsorapróbát vagy a tetemrehivást mám ár egyetlen épelméjű ember se fogadná el bizonyítékul. De a középkorban, amikor a politikai, gazdasági és kulturális élet az egyház mindent beborító árnyékában tengődött, a bíróság aszerint talált valakit ártatlannak, vagy bűnösnek, hogy az oltár előtt feltüzesitett vasat megragadó kezén a sebek három nap alatt elgennyesedtek-e vagy sem: vagy a perlekedő felek közül melyik volt képes hosszabb ideig felemelt karokkal állni a feszület előtt; vagy hajlandó volt-e vallomástétel után áldozni, s igy kitenni magát annak, hogy hazugság esetén a hamis lélekkel magához vett áldozás miatt “azon nyomban meghaljon vagy örökre elkárhozzon.” A Váradi Regestrum őrizte meg számunkra Pál és Keme jobbágyok bűnügyét, II. Endre korából. A Szent István vértanúról elnevezett monostor gulyája a Sárrét közepén, nyári tanyahelyén legelt. Itt ütöttek rajta a tolvajok. A velük szembeszegülő gulyásfiut öszszekaszabolták és elhajtottak egy féltucat állatot. A véres eseményt nyomban jelentették Botosának, a monostor ispánjának. Botosa egy jobbágyot Miklós udvarbiróhoz küldött, hogy készüljön fel az Ítélkezésre, ő maga pedig embereivel a gulyához vágtatott. Botosa ispán csak két nap múlva került elő. Fegyveres szolgáival addig hajtotta a latrok nyomát az erekkel és holt ágakkal összeszabdalt síkságon, s verte fel a hegység lábánál meghúzódó kicsiny falvakat. Legényei két láncravert jobbágyot hajtottak maguk előtt. Mellettük szabadon, de nem teljesen a maga jószántából, egy öreg paraszt poroszkált. A kis csoport Miklós udvarbiró udvarán várakozott, mig a biró meghallgatta az ispánt. Majd megkezdődött a “tárgyalás”. Először az öreg parasztot hívták az urak elé. Az udvarbiró mérgesen rámordult és rögtön a nevét kérdezte: — János vagyok, Sólymos község birája — válaszolta halkan. — Hát az tudod-e, miért vagy itt — kezdődött a hivatalos kérdezés. — Honnan tudnám, nem mondta nekem az ispán ur. Éjszaka idején verték rám az ajtót az ispán ur szolgái és csak annyit mondtak, hogy Miklós úrhoz kell jönnöm. — Hazudik az égetnivaló — rivallt rá az ispán. — Én magam kértem számon tőle az ökröket! — Valami ökörről beszélt az ispán ur, de nem mondott róluk semmit, hogy milyen lett volna a szinük, volt-e rajtuk billog — szabadkozott a falu bírája. János biró ellenvetéseit nem hallgathatta szótlanul a parancsoláshoz szokott ispán. — Majd másképp beszél ez mindjárt! — Beszólitotta egyik cselédjét, aki csakhamar nagy, kenderlepedőbe burkolt csomagot dobott a földre és kibontotta a lepedő csomóra kötött sarkait. Átható, fojtó bűz terjedt szét. A biró önkéntelenül is hátralépett, de az ispán ráparancsolt: — Menj csak közelebb öreg, nézd meg. mi van a lepedőben? Aztán mondd meg, hogy ártatlan báránykáid mit rejtegettek a kamrájukban? — Állatbél ez, meg húr, jó uram — hangzott a halk válasz. Miklós udvarbiró parancsára most a két foglyot hozták be. Mindketten Sólymos községbeli jobbágyok voltak. Az egyiket Pálnak, a másikat Kernének hívták. Jó erős borjukötelekkel szorosan egymáshoz voltak kötözve. — Vádolom Lőrinc ur ezen két jobbágyát, Pált és Kernét, lopvást elhajtott ökrök miatt — állt elő a váddal az ispán. — Ártatlanok vagyunk — nyögte szinte egyszerre a két fogoly. — Nálatok találták a marhák belét? — kérdezte emlet hangon Miklós udvarbiró. — Ennek a latornak a kamarájában volt — mutatott Pálra az ispán —, de a másiknak is tudni kellett róla, hiszen közös portán laknak! — Ártatlan vagyok nagyuram! — ismételte remegő hangon Pál. Nem volt tanult ember, de azt jól tudta, hogy a marhalopásért (még ha nem a papok barmát hajtották is el) fővesztés jár. — A bél az én kamrámban volt, de Lőrinc ur ispánjától kaptam még pünkösd előtt. íjnak való hurt akartam készíteni belőle. Egyszerű lett volna a fél napi járóföldre lakó Lőrinc ur ispánját megkérdezni, hogy igaz-e az ajándékozás. De Miklós ur ezt nem tartotta szükségesnek. Nem mintha rossz biró vagy lelketlen ember lett volna. Nem! Egyszerűen azért mellőzte mindezt, mert kezében volt az igazság kipuhatolásának egyszerű eszköze, az istenítélet: a tüzesvas vagy a forróviz-próba. Most is ehhez folyamodott. — A latrok fölött a szent Mihály-napi törvénynapon fogok Ítélkezni. Vigyétek őket a váradi székesegyházba. Ott meg fogják vizsgálni, hogy igazat mondottak-e. — A te falud, Sólymos — fordult a falu birájához — emberöltők óta sok tolvajlásról hírhedt. Most megint gyanúba keveredtetek. László király I.. diktrétuma alapján bizonyságot akarok venni bűneitekről vagy becsületességetekről. A szent király törvényeinek megfelelően falutokban megvan-e a tizedes beosztás, vagy azt is elmulasztottátok? — Megvan az, uram! — vágta rá gyorsan az öreg. — Valamennyi falubeli családot tizes csoportokba osztottuk és a vármegyei ispán ur parancsára minden csoport fejéül kijelöltem a tizedest. — Hát akkor te és valamennyi tizedes megjelentek Váradon. A tizedes viszi a tüzes vasat a többi kilencért. Aztán ne feledjétek a törvényt: ha a próbán a tizedes ártatlannak bizonyul, ártatlannak tekintik a többi kilencet is. Ha viszont a tizedes megégett keze bűnösségről árulkodik, a többi kilenc mind saját magáért viszi majd a tüzes vasat. Időtök még van, készüljetek fel sűrű imádkozással és szorgalmas böjtöléssel a nagy isten Ítéletére! (Folytatjuk.) Hires kémek, kalandorok és bűnügyek
