Függetlenség, 1968 (55. évfolyam, 24-52. szám)
1968-11-14 / 46. szám
12. OLDAL, KU<vLfKTLKN<Rt, Thursday* Nov. 14. 1968 14. G. (FOLYTATÁS) Másnap reggel, amikor kiértek a pályaudvarra, a lány megmutatott Wynankinek egy férfit, akit már napok óta többször látott. És csakugyan, a kapitányiak is észre kellett vennie, hogy a lány által látott idegen tikosrendőr, mert a férfi két őrszemet állított fel a pályaudvar kijáratánál, kettőt pedig a peronon. Nyilvánvalóan őket akarták letartóztatni, és mindez csak előkészület volt a pályaudvar átfésüléséhez. Madamoiselle Docteur, akit azért neveztek el igy, mert amikor botanikusnak álcázta magát, szemüveget hordott, nem vesztette el a fejét. Hirtelen elhatározással odalépett a peronon álló őrszemekhez : — Kint az utcán veszedelmes kémnőt üldöznek — mondta neki. — Siessen, segítsen a rendőrtbiztosnak, mert egyedül elszalasztja a veszedelmes spiont . . . A rendőrök elrohantak, hogy megfogják a kémnőt. Hitték a lánynak, aki nagyszerűen játszotta a szerepét. S különben is a polgári ruhás rendőrbiztos éppen az imént mondta, hogy egy veszedelmes kémnőt keresnek és elmegy segítségért. így hát Mademoiselle Docteur a kapitánnyal együtt akadálytalanul elhagyhatta a peront. A pályaudvar előtt kocsiba ültek és vágtatva igyekeztek a határ felé. Elérték Kölnt, s szerencsésen megmenekültek a francia rendőrség karmai közül. Az eddig gyakran ideges, hisztérikus nő halálos nyugalommal viselkedett a veszedelemben. A kapitány azonban csak néhány nappal élte túl a sikeres megmenekülést. Kölnben kórházba kellett szállítani, s vakbélgyulladás következtében meghalt. Halála előtt még annyi ideje sem volt, hogy átadja Matthesiusnak, illetőleg a Nachriohtenbürónak a megszerezett kémanyagot. A német kémszolgálat emberei — akik nem leplezhették le magukat —, igy hát éjszaka kénytelenek voltak behatolni a kórház halottaskamrájá'ba, s átkutatni a holttestet és ruházatát. Meg is találták a kémanyagot a kapitány mellényébe varrva. A Nachrichtenbüro embereinek feltűnt a kétségbeesetten zokogó, elveszett szerelmét az első időben nem voltak vele különnösebb terveik, csupán el akarták távolitani a halott közeléből, nehogy fájdalmában valamit elfecsegjen. Matthesiusnak azonban kiváló szeme volt. Egy ideig ugyan hagyta, hogy a lány magányosan, tanácstalanul éldegéljen Berlinben, de aztán üzent érte, hogy keresse fel. Felajánlotta neki, hogy most már egyedül működjék tovább az iroda szolgálatában, hiszen a kapitány mellett módja volt megtanulnia a szakmát. Mademoiselle Docteur vállalkozott a feladatra. Ekkor kapta kényszolgálatban szokásos fedőnevet. Ő lett a 14. G. W. Festőnek álcázva, svájci útlevéllel jelent meg a Vogézek egyik kis falujában. Útlevele szerint 16 éves svájci festőnövendék volt. A bajos lány hamarosan a kedvenc lett abban a kis penzióban, ahol megszállt. Akadálytalanul barangolt kint a hegyekben, mindenkivel megbarátkozott, segítettek neki festőállványát vagy fényképezőgépet felállítani, a vasúti tisztviselők boldogok voltak, ha fecseghettek neki szolgálatuk részleteiről, a mezőőrök, ha az újonnan épülő országutakról mesélhettek. 14. G. W. rendelkivüli vonzóerőt gyakorolt a férfiakra. Csak néhány napja lakott még a kis penzióiban, amikor megismerkedett egy idősebb francia kapitánynyal. A kapitánynak — nagy ritkaság volt ez még ebben az időben — saját autója volt. Sokat utaztatta a lányt, magával vitte még katonai gyakorlatokra is. Arra nem is gondolt, hogy szerelme egyáltalában nem olyan naiv, csacsi teremtés, mint akinek tartotta, és egyetlen szempillantással meg tudja állapítani a gyakorlatozó csapatok erősségét és összetételét. Amikor véget értek a hadosztály-gyakorlatok, a kapitány megkérte a lány kezét. Mekkora volt a boldogsága, amikor azt a választ kapta a bájos hajadontól, hogy ő a maga részéről akár a következő nap kész frigyre lépni, azonban előbb ki kell kérnie szüleinek beleegyezését. A kapitány saját autóján, egy altiszt és egy tisztiszolga kíséretében küldte menyasszonyát a határig, ahol Svájcba váltott jegyet. Az ilyen kísérettel érkezett hölgy poggyászát természetesen nem vizsgálták át a határon, és igy Mademoiselle Docteur rajzait és fényképeit akadálytalanul kivihette Franciaországból. Svájcból aztán a legelső vonattal Berlinbe utazott. Azok az értesülések, amelyeket letett Matthesius asztalára, meglepetést keltettek. A német nagyvezérkarban tekintélyes katonai szakértők kételkedtek abban, hogy a francia tüzérség egészen elleplezi az ágyúállásokat és szinte beássa a lövegeket. A lány azonban megmutatta az ütegekről inmiugSojpzza^ s ‘^ada^Xtraj itatizse^ bebizonyította: nem ő tévedett jelentésében, hanem a nagyvezérkar hires katonai szakértői, akik többre tartották az akkor érvényben volt elméleteket, mint a tényeket. Egy télen át, 1913-1914 telén 14. G.W. pihent. Matthesius irodájában dolgozott, és a beérkezett titkos értesüléseket dolgozta fel, amelyek a külföldi katonai készülődésre vonatkoztak. Tavasszal aztán Belgiumba küldték, hogy szerezzen értesüléseket a beverlooi belga hadgyakorlatokról. Meg kellett állapítani, mennyi az állandó löveg az arrafelé kiépített erődökben, milyen kaliberüek, hogyan szabályozzák a belga csatornák és folyók vizét, és milyen állapotban vannak a belga vasútvonalak. Ismét akadt egy kérője, ezúttal egy fiatalabb tiszt, René Austin belga hadnagy személyében. A rendkívüli ügyes kémnő egy előkelő brüsszeli szállóban ismerkedett meg vele. Elmondta a hadnagynak, hogy festőnő, s a brüsszeli múzeumokban akaria a hires mesterek képeit másolni. A hadnagy maga is a festészet rajongója volt, és igy szívesen ajánlkozott kísérőül a múzeumi sétákra. Aztán már nemcsak a múzeumokban, hanem másutt i segyütt sétáltak, sokat szórakoztak. A hadnagy úgy érezte, hogy minden tekintetben rokonlélekre akadt, hiszen a csinos és müveit lány, aki francia származásúnak adta ki magát, folyton arról beszélt: fanatikusan gyűlöli a németeket, apja a francia hadsereg tisztje volt, s lehet-e csodálkozni ezek után, hogy a lánya milyen nagy véleménnyel van a francia hadseregről? A hadnagy meg is értette, amikor a lány áradozott a francia katonaságról, az azonban már rosszul esett neki, hogy bizonyos sajnálkozással szólt a gyengén felfegyverzett belga hadseregről. A belga tiszt úgy érezte, hogy meg kell védelmeznie Belgiumot és hadseregét. És elmondta, hogy a belga hadsereg közel sem olyan gyenge, mint ahogy a lány állítja. Bizonyítékként részletesen beszélt a fegyverekről, a hadgyakorlatok eredményeiről. A hadnagy, akit szolgálati kötelessége Brüsszelhez kötött, alig tudta kivárni azt a nyolc napot, amelyre a lány vidékre utazott, hogy ott rajzoljon és festegessen. Viszszatérve meg is mutatta a müértő tisztnek csendéleteit és tájképeit. A hadnagy azonban természetesen nem láthatta, hogy milyen rajzok húzódnak meg a vizfestékkel vagy olajfestékkel telefestett vásznakon a csendéletek és tájképek alatt. A lány addig nem nyugodott, amig udvarlójától ígéretet nem csikart ki, hogy együtt mennek majd kirándulásra. A hadnagynak sikerült néhány nap szabadságot szereznie, egy barátjától kis kétüléses autót kapott kölcsön, azzal indultak útnak. Azt tervezték, hogy bejárják az egész beverlooi terepet. Már majdnem a holland határon jártak, amikor a hadnagynak valami javítanivalója akadt az utón. Közben a lány kiszállt és egy papirosra feljegyezte, hány kilométert tettek meg addig, mennyi benzint fogyasztottak. Nyugodtan Írogatott, hogy mindezt a hadnagy nem látja, hiszen a motorral van elfoglalva, s a kocsi eltakarja előle. Egy szélroham azonban kikapta a papírlapot a lány kezéből. FOLYTATJUK Híres kémek, kalandorok és bűnügyek]
