Függetlenség, 1968 (55. évfolyam, 24-52. szám)
1968-09-12 / 37. szám
12. OLDAL függetlenség Thursday, Sept. 12. 196® Hires kémek, kalandorok és bűnügyek Rendőrőrmesterbol betörő, betörőből kém (FOLYTATÁS) Jaenicke gavallérosan megvendégelte aznap este a fiatalokat. Színházba vitte őket, aztán egy előkelő étterembe, ahol a “véletlenül” ott tartózkodó Glauss őrmesterrel együtt pazarul megvacsoráztak. Az ételhez csak márkás italokat ittak, meglehetősen nagy mennyiségben. Amikor már megfelelő volt a hangulat, Jaenicke arról kezdett beszélni, hogy szívesen lenne már tanú az esküvőjükön, milyen kár, hogy az átkozott pénzhiány meggátolja a frigyet. A jegyesek hangulata szomorúvá vált. És akkor Jaenicke, mint afféle mesebeli varázsló vagy dúsgazdag nagybácsi, elővarázsolt a zsebéből egy ezermárkást, színpadias mozdulattal átnyújtotta Ehlersnek: ezzel kezdjék meg házasságuk megalapozását. Ehlersnek az alkohol mámorában eszébe sem jutott, hogy jövendőbeli sógora tisztességes utón aligha juthatott ekkora összeghez, hiszen szegény emlber, addig mindig anyagi gondokról panaszkodott. Ettől a naptól kezdve egyre szorosabbá vált a barátság Jaenicke és Ehlers között. Ha Ehlers eltávozást kapott, rendszerint valamilyen vendéglőben találkoztak. A kompániának elmaradhatatlan tagja volt Glauss is. A tengerész hiába törte a fejét, honnan veszik a sok pénzt, de nem is nagyon izgatta a dolog. A Jaenickétől kapott pénzen bútorokat vásárolt, lakást bérelt, berendezkedett. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak az ezermárkás fogyott el, hanem menyasszonyával együtt már háromezer márka adósságot is csináltak. Ehlers, aki napközben józanul végezte dolgát a fedélzeten, estére mindig lerészegedett. Egyre inkább bánatában ivott, mert álomnak tűnt fel számára a közeli esküvő. Egyszer borgőzös állapotában elpanaszolta barátainak, hogy sok adóssága van, s egyre nyomasztóbbak gondjai. Janeicke cseppet sem vette tragikusan a dolgot. Nevetve mondta, hogy az legyen a legnagyobb baj. Nemsokára esedékes számára egy nagyobb örökség, abból mindent ki fog fizetni. Az örökség ugyan viszonylag messze van még, azonban van egy ember, aki hajlandó előleget adni rá. Akkoriban a két rendőr csaknem minden éjjel ellátogatott a titokzatos villába és legtöbbször nem mentek üres kézzel. Mindjárt megbízatásuk elején, megszerezték a városi vízmüvek rajzait és egyúttal a szivattyútelepek terveit is. Igaz, nem tudták, hogy külföldi kémügynök számára dolgoznak: a mérnök azzal csapta be őket, hogy valami pályázathoz van szüksége a tervekre, hogy azokat mintának használja. A két rendőr úgy jutott a rajzokhoz, hogy megvesztegette a vízmüvek egyik tisztviselőjét. Petersen lemásolta azt, amire szüksége volt, visszaküldte a rajzokat a vízmüvek tisztviselőjének, ezer márkát mellékelve fáradozásaiért, de természetesen nem feledkezett el a rendőrök megjutalmazásáról sem. Hosszabb ideje tartott már ez az összeköttetés, s Petersen sokkal bőkezűbbnek mutatkozott, mint a rendőrség gazdasági hivatala, amikor a bérezésről volt szó. A két rendőr kezén meglehetősen nagy összegek fordultak meg, és egy szép napon Glaussnak fejébe szállt a könnnyen szerzett pénz: elhatározta, hogy szabadságát Párizsiban tölti. Az csak természetes, hogy Párizsba, a tavasz és a szerelem városába nem utazhatott rendőregyenruhában. Hamburgban, egy hires és drága szabónál valóságos ruhatárat csináltatott magának. A párizsi kiránduláson szórta a pénzt. Gazdag német magánzóként ismerték a Montmarte tánchelyiségeiben. És mivel volt pénze, természetesen szerelme is akadt. Az a bizonyos, sanzonokból és regényekből ismert “kis Yvonne” tette széppé az ő párizsi napjait is. Ez a kis Yvonne egyébként egy marseille-i származású 22 éves lány volt. Párizsban sok idegen fordul meg, soknak közülük pénze is akad, s ha egyszer a régi “halálos szerelem” hazautazott, miért szomorkodjon egy lány egyedül? Jaenicke egyelőre Wilhelmshavenfoen maradt, mert még mindig nem vergődött teljesen zöldágra Ehlersszel. Az egyik nap elvitt neki háromezer márkát, hogy fizesse ki adósságait. Azt mondta, hogy megkapta, az előleget az örökségre, és a háromezer márkát mást nem kér, mint hogy Ehlers Írja alá az elébe tett nyugtát. Ehlers boldogan aláírta, észre sem vette, hogy váltó alá kanyaritótta a nevét. Számára csak az volt fontos, hogy végre megtarthatja az esküvőt. Meg is tartotta. Nem volt nála boldogabb ember. Mekkora volt azonban meglepetése, amikor szépen berendezett lakásába egy hónap múlva ismeretlen ur állított be azzal, hogy a váltó esedékessé vált, fizetnie kell, mert különben az egész berendezést el fogja árvereztetni. A tengerészaltiszt rettentően megijedt, és úgy érezte, hogy nem éli túl a szégyent, ha ez megtörténik vele. Ekkor azonban ismét a segítségére sietett a véletlen. Éppen az úrral tárgyalt, amikor Glauss őrmester, aki közben visszatért mesés párizsi szabadságáról, belépett a lakásába. Most már az idegen, aki természetesen nem volt más, mint Petersen mérnök, Glauss őrmesterrel együtt vette munkába a tengerész altisztet. Nem rontottak ajtóstul a házba, nem mondták, hogy az angol kémszolgálat ügynökei. Petersen magyarázni kezdte, hogy egyik barátja a német kormány számára hadihajót tervez, azonban az illető nem katonai mérnök, s ezért szükséges volna két dologra. Az egyik a Von der Tann cikáló vizkiszoritásának számítása és tervrajza, a másik pedig a tengerészeti jelzőkészülékek és jelzési módszerek adatai. Petersen elmondta, hogy barátja kitűnő ember, aki nagy családot tart el, most ez a megbízatás sok gondját megoldaná, de el fog esni tőle, ha nem sikerül megszereznie egy modern hadihajó tervrajzait és egyúttal a haditengerészet jelzési könyveit, hogy ezeket a maga terveivel és tanulmányaivel összehasonlíthassa. Erre a célra a Von der Tann cirkáló tervei volnának a legalkalmasabbak. Ehlers megijedt, mert kezdte sejteni, hogy miről van szó. A mérnök azonban kitűnő rábeszélőnek bizonyult, s nyomatékként megígérte, hogy abban a pillanatban, amikor Ehlers megteszi neki a kért csekély szivességes Glauss-szal ötezer márkát küld a számára. Glauss lelkesedett az ajánlatért, azt bizonygatva, hogy a dolog teljesen veszélytelen, s tulajdonképpen tisztességes is, hiszen egy tisztességes mérnökemberen kell csak segíteni. Ehlers nem állt azonnal kötélnek. Amikor azonban a váltót megóvatolták, s megjelent a végrehajtó is, a tengerészaltiszt engedett a szinte állandóan nyakán lógó Glauss rábeszélésének. Ellopta a páncélos cirkáló tervrajzait, amelyeket Glaussszal együtt vitt el a titokzatos mérnök villájába. A mérnök átvette a terveket azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd szobában megmutatja barátjának. Tiz perc múlva viszszavitte az egészet, azt állítva, hogy barátja nem tudja a terveket használni. Ehlers nagyot lélegzett, és ígéretet kapott, hogy mihelyt a jelzőkönyvet magával hozza, vissza fogja kapni a váltót. A tengerészaltiszt boldogan vitte és csempészte vissza a hajóra a tervrajzokat. Nem is gondolt rá, hogy közben azokat lefényképezték, és igy ő. az angol hirszezés birtokába juttatta a császár hadiflottája büszkeségének minden titkát. Az eseten felbátorodva, megszerezte a mérnök számára a haditengerészet legféltettebben őrzött titkát, a jelzőkönyvet is. És ekkor Petersen betartotta Ígéretét. Visszaküldte Ehlersnek a váltót, levethették a végrehajtók pecsétjeit a bútorokról. Sőt, néhány ezermárkás bankjeggyel is megtetézte a mérnök a jutalmat. Ettől kezdve nem volt tovább nyugta az altisztnek. Petersen uj és uj feladatokat adott a számára, amelyeket Ehlers kénytelen volt végrehajtani, pedig most már tudta, hogy kémbanda karmaiba került. Lelkiismeretfurdalásai voltak és egyre többet ivott. FOLYTATJUK
