Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)

1968-02-29 / 9. szám

16. OLDAL

KÍJfctíETLENSÉi;

Thursday, Feb. 29, 1968

jr

l

\1 A

jT

iTKI

)ZC

n

n

KATINSZKI

\

fEGI

REN

DE

L

Uj

1 Irta: GONDOS SÁNDOR

(FOLYTATÁS)

. A falra bámult hosszasan és törte fejét erősen:

—.Ez a patak túlontúl nagy arra, hogy egyetlen forrásból eredjen. Jobbra hegyek, balra hegyek. Azokat télen át öles hó borítja. Hova lesz a temérdek viz tavasszal, hóolvadáskor? Indul lefelé és rohan a főpatakba. Azért nő az olyan nagyra, hogy hoszszu napi járásra már érczuzókat, meg patakmalmokat hajt. És akkor rönkök usztatására is alkalmas. Kivágott fák szállítására teljesen alkalmas.

A zavaros gondolatoktól nem volt nyugovása Katinszkinak. Összehajtogatta a térképeket és óvatosan kinézett az irodába. Sötét volt ott minden. A főerdész már nyugalomra tért. Öreg ember létére már bizonyosan aludt is. Az irodai szoba két ablaka pedig a kertre nyitott, tehát senki nem láthatta, ha lámpát gyújtott. Nem villamosságra vagy gázra. A régimódi, kőolajos lámpára.

Hej-haj, a faggyú gyertya pislogó, lobogó lángja után milyen óriási haladás volt a bűzös, gyakran füstölgő petróleum lámpa. Emberek, elődeink, akik akkor éltek, azt mondták:

— Ennél tökéletesebb éjszakai világítást émberfia már nem találhat ki. Vetekszik ez a fényes napvilággal. Még a surranó egeret is meglátja annak fényében az ember. Ha ezt tudták volna őseink ... De nem is álmodtak felőle, hogy mi a haladásnak ilyen tetőpontjára érünk. Ezentúl már nem is jöhet semmi. A mi korunk érte el azt, ami betetőzött minden földi haladást.

Oh áldott emlékű apáink és nagyapáink, akik már a sirban porladtok, ha valami csoda folytán visszakerülhetnétek most közénk, be sietve térnétek vissza a föld porába és fejeteket rázva mondanátok egymásnak:

— Megbolondulna ez a világ! Lovak nélkül szaladgálnak a kocsik az utcákon, madár módjára repül az ember a levegőben, géppel fejük a tehenet, masinákkal mosnak-vasalnak . . . Ördög keze van ebben . . . Jobb nekünk a sir nyugalmában.

Katinszki Kázmér azonban nem gondolt ilyenekre. A személyzeti névsort, az erdőőrök jegyzékét kereste elő és olvasta:

— Turdean Gavrilla, 37 éves. Román; magyarul nem tud.

Ez a név nem volt megfelelő. Katinszki ugyan akkor még nem tudott románul, de tudott eleget felőlük. Tudta, hogy lett a magyarból erdélyi román. Az anyagi nyomorúság miatt. Biztos volt felőle, hogy száz év előtt Turdean Gavrilla még Tordai Gábor lett volna, de a lezajlott század románt gyúrt belőle.

Tovább kutatott a névjegyzékben.

— Avram Gligor, 44 éves. Román, magyarul nem tud.

A harmadik név felett meg annak, akit keresett:

— Petruska Mitru, 48 éves. Román, de tud jól magyarul is. Kecskeméten szolgált a honvédségnél, káplárságig vitte. A templom után a harmadik házban lakik. Szükség esetén tolmácsnak is használható.

Katinszki eltette a névjegyzéket, eloltotta a lámpát és óvatosan kisurrant az irodából. A vak sötétségben szinte tapogatózva botorkált, ám mégis észrevette a templom magas fatomyát, hiszen minden erdélyi falusi oláh templomnak ez a jellemzője. Suttogta:

— Első ház . . . második ház . . . harmadik. Itt kell lakjék.

Sötét volt ugyan a két parányi ablak, de rövid tapogatózás után Kázmér megtalálta az egyiket és kopogtatott rajta. Egyszer, kétszer, amig mély férfihang kérdezte belülről:

— Ki az? Szóljon, mert lövök.

Katinszki visszafelelt:

— Ne lőj jön. Én vagyok, a fiatal erdész. Jöjjön ki, Mitru. Beszélni akarok magával.

— Beszélni akar? Most? Éjszaka idején?

— Most. Okvetlenül.

Fél perc múlva nyilott az egyetlen ajtó és azon előre szegzett, két csövű fegyverével kilépett Petruska erdővéd és fenyegető hangon mondta:

— Gyújtson gyufát, hadd lássam az arcát, hogy igazat mond-e?

A kénes gyufa halvány fényénél látta, hogy csakugyan úrral van dolga. Leeresztette a fegyver csövét és bocsánatot kérő hangon szólalt meg:

— Ne haraugjék az erdész ur, de rossz emberek is vannak errefelé. A Fekete hegy körül tanyázik valamerre Pintye Gligor a bandájával és az nagyon kegyetlen rabló. Szijjat hasit az emer hátából és tüzes üszőkkel égeti talpát, amig ki nem vallja, hova dugta a pénzt? És nem hiszi el, hogy nincs.

Mintegy magyarázatként tette hozzá:

— Pénze pedig nincs a faluban senkinek, csak a főerdésznek, a papnak, meg az erdővédnek. A főerdészhez nem törhatnek be, mert lehúznák a banditákat éjjel a kopók, a vadászó kutyák. A pap szent ember, akit maga a jóságos Isten véd, ahhoz még a rablók se mernek nyúlni. Rajtuk kivül csak mi volnánk, erdővédek. Ezért jöttem ki a házból töltött fegyverrel kezemben.

Katinszki szó nélkül hallgatta mindezt és csak végül szólalt meg:

— Mitru, hol ülhetünk le, hogy beszélgessünk?

— Erdész uram, itt a padkán, a ház oldalánál.

Leültek a padkára és jó darabig mélységesen hallgattak. Katinszki ravasz esze akarta ezt igy. Önfejében azt gondolta:

— Minél hosszabb ideig vár ez az ember arra, hogy kérdezzek tőle valamit, annál idegesebb, nyugtalanabb lesz. Ha valami nyomja lelkét, attól fél, hogy tudok felőle és egyre növekszik az izgatottsága, a félelme. Minél feszültebb a várakozása, annál hamarább szólal meg a nyelve.

Hangtalanul, szótlanul meredt maga elé, amig végre az erdővéd nem birta tovább és vontatott, akadozó hangon szólalt meg:

— Uram, nem innál valamit? Van egy kis jó pálinkám, meg borom is.

Újabb hosszú hallgatás után Katinszki röviden, hidegen válaszolta:

— Nem vagyok szomjas.

Azután ismét némán, szótlanul ült a padkán, de a sötétség dacára élesen figyelte, hogy milyen nyugtalanul, idegesen mozgolódik mellette Petruska, az erdővéd. A kisebb műveltségű ember vesztette el hamarább egyensúlyát, nyugalmát. Húzta, halasztgatta a szót, amig csak birta, de végre rebegte:

— Uram, miért vertél ki az ágyból, éjszakai nyugalmamból?

Katinszki cseppet se sietett a válasszal. Hosszas szünet után szólalt meg:

— Mitru, mi van a Rogoz hegy háta mögött?

Az erdőőr a sötétben is észrevehető módon rezzent össze és halkan felelte:

— Mi volna? Erdő.

Katinszki nagyon merev hangon mondotta:

— Annyit én is tudok. Erdő csaknem száz kilométer távolságra északi irányban. Erdő délkeletre, a jó Isten tudja meddig. Talán a borgói szorosig vagy annál is meszszebbre. Aki arrafelé útnak indul, talán tíz nap múlva jut az erdők végére. Vissza se tér rövidebb idő alatt.

Hirtelen megkeményedett a hangja:

— Mitru! Mikor járta be maga az erdőt utoljára?

Az erdővéd szinte összeroppant erre a kérdésre és töredezve dadogta:

— Én, uram? Mikor jártam arra? Én?

Ostor csapása gyanánt válaszolt Katinszki hidegsége:

— Nem is én, aki csak most kerültem ide a hivatalomba. Mondja meg igaz lelkére, mikor járta be ezt a kerületet utoljára?

Az erdővéd megérezte, hogy csak az őszinte szó segíthet rajta és lázasan hadarta:

— Régen . . . nagy idő múlt el azóta . . . esztendők . . .

Katinszki ösztönszerüleg érezte, hogy az ember hazudik. Tudta saját magáról, a műveltebb ember önuralmáról, erőszakolt nyugalmáról, simán folyó beszédéről, mikor tudatosan mond olyasvalamit, ami nem igaz, hogy akkor másként beszél. Érezte, hogy az erdővéd nagyon meg van rémülve és ezért nyers támadás helyett inkább a jóakarat szelidségével, biztatóan fordult hozzá:

(Folytatjuk)