Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)
1968-02-22 / 8. szám
16. OLDAL függetlenség Thursday, Feb. 22. 1968 AZ ÁTKOZOTT KATINSZKI VÉGRENDELET Irta: GONDOS SÁNDOR K. (FOLYTATÁS) — Már, kedves bátyám, ha a mi egész tanultságunk mellett csak ilyen fenn az ernyő, nincsen kas a mi életünk, akkor legalább tegyük azt kényelmessé. Enni, ha van mit, a paraszt is tud. A hitvány koncért, amiről bátyám beszélt, nem volt érdemes annyi iskolát járnunk. Éppen csak azt mondom, hogy ha ilyen jövő vár reám, nekem nem kell. — Hej, öcsém, — mélázott az öreg erdész, — jusson eszedbe, hogy nem születhetünk ám mindnyájan kalocsai érsekeknek. Pattogó indulattal fordult vissza Katinszki: — De bátyám, ahogy az én lengyel formájú fejemet nézem, meghigyje nekem, nem csak arra való az, hogy legyen min tartsam süvegemet. Több módja van annak, hogyan lehet rókát nyúzni, de még egyik-másik rókáról kétszer is lehet bőrt nyúzni. Kitört erre a szóra az öregebbek gőgje a főerdészből és csufondárosan riongta: — Lehet annak, aki a módját tudja, csakhogy azt nem tanitjá az iskolában. Katinszki visszavágott: — Nem tanitják, de én majd kitanulom magamtól is, mert hogy anélkül, — úgy látom — soha nem kerül vissza Prichcdovska a Katinszkiak kezére. — Olyan szörnyen vágyakozol utána? — Bátyám, mit ér az élet arany óra nélkül annak, akinek már volt egyszer arany órája. Nem tudok én Prichodovska nélkül élni. — No, — gúnyolódott az öreg erdész — ha majd egyszer visszaszerzed, annak áldomására hivj meg okvetlenül engemet is. — Családostul bátyám, amint a napja elérkezik. Ezzel azután végleg magára hagyta a főerdészt Katinszki, de volt annyi esze, hogy a konyhán keresztül vegye útját. Ott Matolcsynénak szépen kezet cókolt, a tüzes kemencén sistergő, gőzölgő fazekakba egyenként beletekintett, közben elmagyarázta, hogy a frissen szedett salátát forrázza, a rétest gyengén piritott, erős fekete borssal meghintett, apróra vagdalt káposztával szereti a legjobban, ami a háziasszony szivének mind igen kedves szó volt és amit az a huncut Katinszki még kedvesebbé tett azzal, hogy letelepedett kényelmesen a lisztes láda tetejére és fancsali módon égnek emelve szemeit, nagy keserűséggel sóhajtotta: — Asszonyom, ez a boldogság az, amelytől a gyászos sors engem három esztendős korom óta kegyetlenül megfosztott. Matolcsyné persze nem állhatta, hogy a gyászos sors részletei felől ne érdeklődjék. Erre viszont Katinszki sürü szemforgatások között elmagyarázta, hogy egészen kicsiny gyerekkora óta félárván, anya nélkül nevelkedett, jámbor szivü szomszédasszonyok irgalmából, mert hát az öreg Katinszki, az édesapja, — Isten nyugosztalja haló porában is, — olyan hűséges volt az édeshez, hogy nem tudta volna szivére venni, hogy mostohát hozzon az egyke mellé. így aztán a félig árvácska gyerek nem tudhatta, hogy mi az igazi otthon, az anyai szeretet, a családi tűzhely áldott melege. Valahogyan igy volt, de azért mégsem egészen igy történt a dolog. Az öreg Katinszki valamikor Bártfán járt, ott valami magára maradt, kóbor vándor színésznőbe botlott, részeg fejjel meg is esküdött vele a ruthén kaulgyer szine előtt. Ebből az örök veszekedéssel tarkitott szövetségből származott Kázmérka, aki mikor három éves lett, akkor csakugyan magára maradt, mert a szépséges anya valami vándorló komédiással éjszaka idején megszökött, hirét se hallották soha többé. Igaz, hogy nem is keresték. Az öreg Katinszki talán örvendett is neki, hogy magára maradt. Legfeljebb azért kaparta szürkülő fejét, högy Kázmérkát ott feledték apai védőszárnyai alatt. — Egy füst alatt -— morogta — ettől is megszabadulhattak volna. Hanem hát Matolcsynénak ennyi is elég volt, amit Katinszkitől hallott, hogy egyszerre lángra kapjon szivében a magyar nő örök anyasága. Még meg is ölelgette a gézengúzt, a frissen sült lángos tetejét megkente friss libazsirral, a kövér májból is rálopott egy darabot, úgy vigasztalgatta a gézengúzt: — Jó az Isten és aki benne bizik, nem kárhozhatik el. Borúra derű, Kázmér. Lesz még szöllő s lágy kenyér. Árva gyereknek is lehet családja, akiben örömét lelje. Katinszki, aki a kezébe nyomott csemekét nagy falatokkal fogyasztotta, fancsalian szomorú képet vágott erre a biztatásra: — Lehet! Nem mondom ellenkezőjét, de mikor lehet? Mikor jut az ilyen magamfajta szegény erdészsegéd arra, hogy család alapítására gondolhasson? Lasu a haladás útja. Csigalépcsőn halad a kincstár szolgája felfelé, előre a hires szamárlétrán. Abból a kis fizetésből, ami egynek is kevés, hogy élhetne meg kettő? Esetleg három vagy több. Hiszen, ha valami módja volna, hogy az ember mellékes keresethez jusson . . . A becsületes lelkű Matolcsyné gyorsan közbevágott: — Arra az erdész nem is gondolhat,'ha csak úgy nem tesz, mint . . . Megmaradt volna ennyinél, ha Katinszki nem sürgeti: — Hát van olyan is, aki másként cselekszik? Olyan ártatlan arccal kérdezte, hogy a gyanútlan asszony beleesett a verembe. — Én bizony nem tudom a részleteket, mert a férfiak dolga volt az, csak éppen anynyit tudok, hogy valaki más volt itt az uram előtt főerdész, aki egyik napról a másikra . . . — Elcsapták? — Nem, csak felfüggesztették, mikor váratlanul birtokot vásárolt és azt készpénzzel fizette. Hol vette azt a sok pénzt? Azt kutatták, de nyomára nem jöttek, mert közben a gyanús ember nyugdíjazását kérte. Odafent, a fővárosban, az igazi urak jobbnak látták a nyilvános botrány kerülése végett, ha futni hagyják. Ennél többet nem tudok, csak azt, hogy aztán az uram került a helyére. Katinszki a bajuszkája alá mosolygott és kötekedve mondta: — Ebből a cifra históriából éppen csak annyit tudtam meg most, hogy szemes erdész mindig talál módot a megazdagodásra. A főerdészné méltatlankodva pattant fel: — Szemes igen, de becsületes nem. Szó nélkül fordult ki erre a konyháról Katinszki és visszatérve az irodába, főnökének hivatalosan, száraz hangon jelentette: — Holnap megkezdem a munkát. Korán reggel indulok az erdőkbe. A főerdész helyeslőleg bólintott a fejével. — Vidd magaddal a térképeinket, hogy el ne tévedj, vagy ha valami hibát találnál bennük, azt helyreigazitsad. Mikor indulsz? — Hajnali négy órakor. Most még ugyan korán van, de ilyen nehéz útra erőt kell gyüjtenerri, tehát nyomban lepihenek. Jó éjszakát, bátyám! Az iroda mellett levő, benyilószerü kis szobában, amely az erdész-segédek tanyája gyanánt szolgált, Katinszki nem dőlt nyomban az ágyra, nem tért azonnal pihenőre. Kiterítette az ágyra az erdők jóformán találomra készült térképeit, belemélyedt azokba, vergődött, tanakodott, tusakodott felettük önmagával, közben félhalkan mormogta: — Nem lehet . . . nem lehet. Olyan patak nincs, amely hegynek felfelé folyjon. Kiútja kell legyen annak lefelé. Ösvénye is kell legyen, amelyen néha napján tudatlan erdőőrök jártak. A bitangok persze mindig a könnyebbjét keresték és hazug jelentéseket tettek. Elmosolyodott erre a gondolatra: — Havi rongyos negyvenöt forintért, ami az erdővédnek jár, magam se tettem volna másként. Mi hasznom lett volna nekem, ha ösvényeket vágok, hegyeket mászok? És mi haszna lett volna az erdővédnek? Mitől féltek volna, mikor tudták, hogy a főerdész köszvényes lábával úgy se ment volna utánuk, hogy ellenőrizze vájjon igazat mondtak-e? (Folytatjuk)
