Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)
1968-05-30 / 22. szám
16. OLDAL FÜGGETLENSÉG Thursday, May 30, 1968 BŰN ÉS BilNHŰDÉS ATIMO RINNELT-ÜGY Dobrizt főállamügyész és Hans Robert von Seydlitz bűnügyi tanácsos, a wiesbadeni bűnügyi rendőrség főnöke — akik a gyilkossági ügyosztály nyomozati munkáját mindaddig legfeljebb a beosztottaik jelentéseiből ismerték —, egyszerre a Timo Rinnelt-ügy tulajdonképpeni intézőinek adták ki magukat csak azért, hogy minél gyakrabban fényképezzék őket és minél több interv jut adhassanak. Rosenbaum rendőrfőbiztos ezeken a látványos rendezvényeken csalódottan és elkeseredetten ült a háttérben. Ezt az embert, aki harminckilenc, Wiesdabenben elkövetett gyilkosság közül harminckettőt felderitett, már csak arra használták, hogy, súgjon a főnököknek, ha a részletekben és a szakkérdésekben nem ismerték ki magukat. Egyébként a sajtó indiszkréciói után a bűnügyi rendőrség munkájáról már semmi pozitivumot nem lehetett jelenteni. Már. dr. Dobritz főállamügyésznek és von Seydlitznek, a bűnügyi rendőrség főnökének a február 21-iki sajtókonferencián elhangzott első nyilatkozatai is csődbejelentéshez hasonlítottak. Miután ez valamennyi újságban olvasható volt, mindkét ur kénytelen volt elismerni, hogy Timo Rinnelt ismeretlen gyermekrablók kezéke került. Bár drámai módon feltálalták még a Rosenbaum rendőrfőbiztos által folyamatba helyezett, de az idő előtti sajtóközleményekkel semmivé tett nyomozati intézkedéseket is, befejezésül mégis arra kérték a sajtó képviselőit: hivják fel az újságolvasókat, hogy a gyermekrablókra vonatkozó bejelentéseiket a rendőrfőkapitányság 214. számú szobájában tegyék meg. Azt is közölték, hogy amennyiben a bejelentés eredménnyel jár, kétezer márkával jutalmazzák, A frankfurti “Abendpost” február 21-én este a sajtókonferenciáról a következőket irta: “. . . simán beismerték, hogy a bűnügyi rendőrségnek véget ért a tudománya. Tőle már nem várhatjuk, hogy Timo Rinneltet a gyermekrablók karmaiból kiszabadítsa . . .” Nos, ezeket a kemény szavakat nem az “Abendpost”-nak a Rinnelt-család sorsa iránt táplált aggodalma sugallta, mert az újságíró inkább felmagasztalta a bűncselekménnyel űzött undorító üzletelést. Mig a küszöbönálló Auschwitz-per bejelentésének a lap belső oldalán összesen négy ás fél sort szenteltek, az első oldalon a gyermekrabló uraknak hatalmas betűkkel a következő gentleman’s agreementet terjesztették elő: “Timo Rinnelt elrablóihoz! Önök 15,000 márka váltságdíjat követelnek. Mi kockázatmentesen eljuttatjuk önökhöz ezt az összeget. Egy családapa, aki nem akarja megnevezni magát, felajánl önöknek Timoért cserébe 15,000 márkát. A rendőrséget kihagyjuk a játékból. Jelenkezzenek nálunk.” A barátságos meghívás vastag betűs szedéssel a következőképpen fejeződött be: “Sokáig fontolgattuk, mielőtt erre a szokatlan lépésre szántuk el magunkat. Egy gyermek élete azonban mindennél — a jognál és a törvénynél is — többet jelent számunkra. Ha a rendőrség nincs abban a helyzetben, hogy megvédje gyermekeinket, magunknak kell azt megtennünk.” Ezek a hangzatos szavak csupán a nyugati sajtóüzlet öldöklő konkurrencia-harcában alkalmazott egyik legolcsóbb trükk palástolására szolgáltak. A 15,000 márka kétszáz százalékos nyereséget hozott az “Abentpost” által meg nem nevezett “emberbarát családapának”, aki mögött az újság kiadója rejtőzött. Ezt néhány nappal később a hamburgi “Bild” nyíltan a fejére olvasta frankfurti konkurrensének. Az Abendpost kétszázötvenezer példányát két órán belül eladták. A gyermekrabló urak sem várattak sokkal tovább magukra. Tizenhét órakor egyikük felhívta a szerkesztőséget, és minden teketóriázás nélkül a következő követeléssel állt elő: “Csomagolják be a tizenötezret egy fehér cipődobozba és jöjjenek 20 órakor a frankfurti főpályaudvar pénztártermébe. Aki a pénzt hozza, egyedül jöjjön és a dobozt szorítsa a bal akrja alá.” Az Abendpost vezető riportere pontosan 20 órakor, bal karja alatt egy fehér cipődobozzal fel és alá járt a főpályaudvar pénztártermében. Két rejtett kamerákkal felszerelt fényképész bizonyos távolságban várta a pillanatot, amikor meg tudják örökíteni a szenzációs találkozást. A bűnügyi filmek nyomán nyilvánvalóan az az meggyőzédés alakult ki bennük, hogy a bűnözők mindig pregnáns külsejű személyek, ezért pillantásra sem méltatták azt az átlagos megjelenésű fiatal fiút, aki röviddel 20 óra után egyenesen a riporterhez lépett. A fiú nyugodt hangon igy szólt: — Menjen a férfi toalettbe, a második fülkébe! — A következő pillanatban ismét elvegyült a tömegben. A gyermekrablókkal való érintkezésben kevés tapasztalattal rendelkező, meghökkent riporter nem mert kollégáinak inteni vagy őket odahívni. Cipősdobozával engedelmesen masírozott a férfi toaletthez. A második fülke, amelyről a fiatalember beszélt, láthatólag nem volt foglalt, ajtaja félig nyitva állt. A riporter bátran az ajtóhoz ment és megpróbálta jobban kinyitni. Az ajtó azonban nem mozdult: valaki nyilván állt mögötte. A riporternek valahogy mégis sikerült a cipősdobozzal a résen keresztülszoritania magát. Bár el volt készülve arra, hogy itt egy veszedelmes bűnöző fogja várni, mégis megijedt. Az ajtó mögött ugyanis egy jól megtermett álarcos fiatalember állt. Bár csupán nevetséges farsangi álarcot kötött az arca elé, ebben a helyzetben mégis kísértetiesen hatott. — Mutasd először a pénzt! — mondta az álarcos férfi, külsejét meghazudtoló magas hangon, amely inkább egy gyermek hangjához hasonlított. A riporter gyorsan engedett. Na ja, de ta a cipődobozt és hagyta, hogy az álarcos férfi turkáljon a pénz között, amig meg nem géyőződött arról, hogy az összeg stimmel. Végül becsukta a dobozt és megkérdezte: Kérem, hol van a kisfiú? Az álarcos férfi a zsebébe nyúlt és egy kulcsot nyújtott át neki. — Menjetek Wiesbadenben a Berliner Strasse 21. alá. Régi, lakatlan faházat fogtok találni. A pincében alszik a fiú. Néhány altatót adtunk neki. — Azzal a cipősdoboz után nyúlt, mintha ezzel minden formalitás elintézést nyert volna — Egy pillanat, nem igy egyeztünk meg! Hoci-nesze! A pénzt csak a gyermek ellenében! — mondta a riporter bátran. A fiatal fiú szinte sértődötten adta vissza a cipősdobozt. — így is jól van! Legközelebb azonban harmincezret fizettek. A riporter gyorsan engedett. — Na j. de akkor maga is velem jön Wiesbadenbe. — Hogyne, hogy a kopók kezére adhassatok! Azt soha! Tőlem megtarthatja a kulcsot, a fiút ennek ellenére sem fogja megkapni. Amikor a fiatalember távozáshoz készülődött, a riporter beleegyezett az egyenlőtlen üzletbe, és átadta a cipősdobozt. — Köszönm szépen — mondta az álarcos, és hangján érezni lehetett, hogy maga is meglepődött, hogy a pénzt ilyen simán megkapta. Minden további udvariaskodás nélkül faképnél hagyta a riportert és pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Frankfurt és Wiesbaden között az autóul hossza csupán hatvan kilométer, az Abendpost riportereinek mégis csaknem egy órára volt szükségük ahhoz, hogy ezt az utat a szerkesztőségi Mercedesszel megtegyék. A nagy forgalom miatt ugyanis nem tudtak teljes sebességgel haladni. Megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor végre eBrliner Strasse 21. számú ház előtt álltak. Csakugyan régi faház volt, ahogy a2 álarcos fiatalember leírta. A kulcs is illett a pinceajtóhoz. Úgy látszott, hogy minden egyezik. Hirtelen mégis bénító félelem fogta el őket. Amikor ugyanis a nyikorgó ajtói kinyitották, egy kutya vad ugatásba kezdett, majd dühös férfihangot hallottak: Mi történik ott kinn? Van itt valaki? A házban tehát laktak! Hogyan tudták sú. emberrablók ilyen körülmények között el rejtve tartani a kisfiút? Talán a ház lakóil is beavatták az ügybe? Vagy talán a gyermel hulláját rejtették el a pincében? Mindez megfordult a három riporter fejé ben és egyikük sem mert elsőként lemenn a pince lépcsőjén. Közben odaszaladt a férfi aki az imént fentről kiabált. Nemezpapucso és házikabátot viselt, s fenyegetően fordul' a riporterek felé: Mit jelentsen ez, mit ke resnek maguk itt? Mögötte fenyegetően mór gott a hatalmas juhászkutya. (Folytatjuk)
