Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)
1968-05-23 / 21. szám
16. OLDAL KDítGETLFNSÉG Thursday. May 23, 1968 BON ÉS BÜNHŐPÉS ATIMO RINNELT-ÜGY A Timo Rinnelt-ügyet most a “szabad” nyugatnémet sajtó vette a kezébe! A képes újságok és a bulvárlapok riportersztárjai és fényképészei még ugyanazon a napon rávetették magukat az ügyre. A gyermekrablás abban az időben Nyugatnémetországban még ritkaságszámba menő bűncselekmény volt. Csupán két Ízben raboltak el gyermekeket a szülők megzsarolása céljából. Ezért a gyermekrablás még fel tudta izgatni a “gazdasági csoda” áldásait élvező emberek kedélyét és alkalmas volt arra, hogy növelje az újságok példányszámát. Ezt a legteljesebb mértékben ki kellett használni. A riporterek lódarázsraj módjára lepték el a wiesdabeni Wilhelmstrassét. Kétszáz márkáig terjedő napidijat fizettek olyan szobákért, melyeknek ablakai Rinnelték lakására néztek. Azt remélték, hogy ezekből tele objektivekkel használható felvételeket tudnak készíteni. Aki nem talált szobát, az utcán az autójában rendezkedett be. A Wilhelmstrasse 17. számú ház körül időnként negyven vagy még ennél is több olyan kocsi parkírozott, amelynek szélvédő üvege mögé újságok fejlécei voltak bedugva. A “Pigalle” bár tulajdonosa sietve kihasználta a konjunktúrát; február 20-án már a déli órákban megnyitotta kapuit a sajtó szomjas képviselői előtt és bárját éjjel-anppali üzemmé alakította át. Rinnelték ezek után már nem mertek az ablakhoz menni, még kevésbé az utcán mutatkozni; nem akarták kitenni magukat a gátlástalan, tolakodó újságírók zaklatásának. A lakásukban telefonügyeletet tartó két nyomozóval együtt úgy éltek, mint valami ostromlott erődben. A gyermekrablók újabb telefonhívására való várakozás óráról órára győzelmesebbé vált. A telefon ugyan mind gyakrabban csengett, de csak különböző újságírók és fotóriporterek jelentkeztek, akik nem törődve a szülők nehéz helyzetével intervjut kértek, kérdéseket tettek fel, vagy kizárólagossági joggal fényképeket akartak készíteni. Ezt az idegmegterhelést a szülők nem sokáig tudták elviselni. Ezért egy idő után mindig az egyik nyomozó vette fel helyettük a kagylót és utasította el a riportereket, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. Február 20-án este hét órakor — már vagy ötvenedszer — ismét csengett a telefon. Ez alkalommal azonban a bűnügyi nyomozó gyorsan megnyomta a magnetofonkészülék billentyűjét és Rinnelt kezébe nyomta a kagylót. Alighogy az apa bemondta a nevét, a következő sürgető utasítást kapta: “Menjen le a ház pincéjébe! Mindjárt a bejárat mellett van egy levél a maga számára.” Egy szót sem mondott többé, és letette a kagylót. A telefonhívás alig tartott tovább tiz másodpercnél. A nyomozó csalódottan állította le a készüléket. Rinnelt határozatlan mozdulattal visszahelyezte a kagylót a villára. — Nekem úgy tűnt, mintha ezúttal másvalaki telefonált volna. — Gyámoltalanul nézett a nyomozóra. — Lehetséges, hogy váltják egymást. Ez nem ok az izgalomra — válaszolta a nyomozó, hogy megnyugtassa az apát. A magnetofon fejhallgatóján keresztül ő is végighallgatta a rövid beszélgetést. — Most menjen le a pincébe, azután majd meglátjuk a továbbiakat. A nyomozó azonban ebben nem helyettesíthette az apát. Fennállt ugyanis annak a lehetősége, hogy a gyermekrablók szemmel tartják a pincét. Mióta a Wilhelmstrasse nyüzsgött az emberektől, ezt minden kockázat nélkül megtehették. Egy üres sörösüvegekkel teli asztalon, amely a “Pigalle”-bár vészkijárata mellett a pince előterében állt, ott feküdt a levél. Szövegét ezúttal kézzel Írták, szögletes, meredek, nyilvánvalóan elváltoztatott kézírással. Rinneltet a levélben arra utasították, hogy a legközelebbi keresztutcában keressen fel egy telefonfülkét, ahol a telefonkönyvben elrejtve újabb levél várja. Kint már sötét volt. így Rinneltnek sikesült a házat elhagynia anélkül, hogy a közelben lebzselő újságírók észrevették volna. A telefonfülke előtt újabb türelempróbának volt kitéve. A fülkében ugaynis egy fiatal lány hosszú telefonbeszélgetést folytatott. Amikor Rinnelt végre bemehetett, kiderült, hogy a telefonkönyvben nincs levél. Csak amikor a fülkét csalódottan elhagyni készült, fedezte fel a levelet, amelyet valaki kívülről az ajtó kilincsébe dugott, mig ő bent tartózkodott. Az egyik gyermekrablónak tehát a közelben kell lennie! Vagy talán a fiatal lány dugta a levelet a háta mögött a kilincsbe? Rinnelt eredménytelen ül kutatott a telefonfülke közelében gyanús személyek után. A sötétség rég elnyelte azt, aki ilyen titokzatos módon adta át az Írást. Bizonyos távolságra felberregett egy motorkerékpár motorja. Rinnelt a legközelebbi lámpánál kibontotta a levelet. Ugyanaz a természetellenes, meredek és vékony kézírás, mint az első levélben. A levélírótól most azt a megbízatást kapta, hogy egy másik telefonfülkét keressen fel. Az ebben a fülkében levő telefonkönyvben egy harmadik levelet talált, amely egy további wiesbadeni telefonfülkéhez utasította. Itt azután véget ért a rosszindulatú tévútra vezetés láncolata. Ebben a fülkében Útban hazafelé egy száguldó rikkancs rekedt kiáltozása riasztotta meg. A frankfurti már semmiféle levelet nem talált. Kegyetlen tréfát űztek vele. “Abendost” késő esti kiadását kínálta eladásra a következő szavak kíséretében: “Gyermekrablás Weisbadenben! Egy gazdag régiségkereskedő fiát elrabolták! Amit a rendőrség eltitkol, elárulja az “Abendpost”! Szenzációs beszámoló a kétségbeesett szülők első fényképeivel!” A címlapon a lakásuk ablakában álló Rinlent házaspár fényképei díszelegtek. A képeket teleobjektiwel vették fel a szemben levő házból. A Wilhelmstrassén való várakozás kifizetődött a fényképészeknek. Az éjszakai órák szüntelen lelki kínzást jelentettek Rinneltéknek. Állandóan csengett a telefon. A gyermekrabló nem jelentkezett többé, csupán a szadisták tömege kéjelgett a szülők gyötrelmeiben, akik újból és újból felvették a kagylót, mert még mindig abban reménykedtek, hogy visszakapják gyermeküket. A legtöbben azzal szórakoztak, hogy egy megkínzott gyermek kiáltozását vagy egy fuldokló kapkodó lélegzetvételét utánozták. Sátáni vihogás váltakozott a legközönségesebb káromkodással. Mások mint a hullaház altisztjei jelentkeztek és embertelen gonoszsággal közölték, hogy éppen most szállították be egy hétéves kisfiú holttestét. Nemegyszer hosszas és borzalmas részletességgel beszéltek a gyermeken állítólag elkövetett csonkításokról. A magnószalagok, amelyek mindezeket a telefonbeszélgetéseket rögzítették, a beteges aberrációk leírhatatlan dokumentációját alkotják. A távbeszélő központban beépített lehallgatókészülék segítségével megállapították ugyan a hivó felek nagy részének kilétét, a wiesbadeni rendőrség azonban mind a mai napig nem merészelte a nevüket nyilvánosságra hozni, még kevésbé őket büntetőjogilag felelősségre vonni. Csupán a “Christ un Welt” cimü stuttgari hetilap célzott hetekkel az ügy befejezése után arra, hogy akik Rinneltéket felhívták, többségükben tekintélyes polgárok és fürdővendégek — orvosok, gyártulajdonoso, művészek, gyógyszerészek és tisztviselők — voltak. A Christ und Welt szó szerint a következőket irta: “Hideg borzongás fut végig az ember hátán, ha tudomására jut, milyen szadista embertelenségekre képesek azok, akik jóléti társadalmunk arculatát formálják ...” Pénteken, 1964 február 21-,n az összes nyugatnémet lapok tele voltak szenzációs tudósításokkal Timo Rinnelt elrablásáról. Ezek után a wiesbadeni bűnügyi rendőrségnek már aligha maradt esélye arra, hogy a kisfiút élve visszaszerezzék a gyermekrablóktól. A széles körül nyilvánosság, amelyet ez az ügy foglalkoztatott, a rendőri és igazságügyi apparátus vezetőit is arra ösztönözte, hogy az előtérbe tolják magukat. Egyik sem akarta elmulasztani azt a lehetőséget, hogy teljes nevével illetve fényképével szerepeljen az újságokban, a képeslapokban és a televízió képernyőjén. Teljesen elfeledkeztek a bűnügyi rendőrségi munka alapvető elvéről, tudniillik arról, hogy mindaddig amig egy ügy nincsen felderítve, titokban kell dolgoznia és kerülni kell a nyilvánosságot. Most már naponta tartottak sajtó- és televízió-konferenciákat. Olyan Íróasztal-stratégák, mint dr. (Folytatjuk)
