Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)
1968-04-25 / 17. szám
16. OLDAL FÜGGETLENSÉG Thursday, April 25, 1968 BON ÉS BÜNHŰDÉS ATIMO RINNELT-ÜGY — Menjen csak haza, és ne aggódjék. Ha éhes lesz, majd hazajön — mondta a rendőrőrmester és jóindulatúan bólintott. A fekete perzsabundás, elegáns asszony, aki az őrmestertől oldalra egy fakorláthoz támaszkodott, kis batisztzsebkendőjével a szemét törülgette. — Timo még hosasem jött később haza, mint ahogy engedélyeztük számára. — Kérdően tekintett a rendőrre, mintha azt mondaná: azért mégis tenni kellene valamit. Hétéves kisfiú ugyanis játszani ment, és nem érkezett haza a megbeszélt időpontban. A fiatal őrmester, aki ezen a napon, 1964 február 13-án az éjszakai szolgálatot látta el a wiesbadeni rendőrőrszobán, éppen azzal foglalatoskodott, hogy kirámolta az aktatáskáját, s az onnan előkerülő termoszt, zsíros kenyeret, cigarettát és könyvet sorra az Íróasztal fiókjába rakta. A perzsabundás asszony izgatottsága fokozódott. — Az Isten szerelmére, ne kotorászon már az aktatáskájában! A fiam eltűnt! Követelem, hogy a rendőrség keresse meg. Ehhez csak jogom van?! Az asszony hangja szinte parancsolóan esengett. Sok olyan rendőrségi tisztviselő van azonban, aki nem tudja elviselni, ha polgári személyek parancsolni akarnak neki. így a fiatal rendőr is elég nyersen förmedt rá látogatójára: — Értse meg végre, asszonyom, a mi városunkban naponta jó néhány ezer gyerek nem jön haza idejében . . . Felemelkedett az Íróasztal mellől és a korláthoz ment. Most nézett először az asszony arcába, és rögtön abbahagyta a méltatlankodást. — Nézze kérem, be kell látnia, hogy nem vethetjük be minden ilyen esetben az összes erőinket . . . A perzsabundás asszony már a negyvenes éveiben járt, ennek ellenére nemcsak feltűnően vonzó külseje volt, hanem egész lényéből szinte áradt a fölényes magabiztosság, amely nem tűr semmiféle ellentmondást. — Üdülni tetszik itt? — kérdezte az őrmester most már lényegesen barátságosabb hangon. — Nem. Hat éve lakom Wiesbadenben. Enyém a Wagemannstrassén levő régiségkereskedés. Wiesbadenben a régiségkereskedések az utóbbi években gombamódjára szaporodtak. A fiatal rendőr még a pontos számukat sem tudta, nemhogy a tulajdonosait ismerte volna. Ennek ellenére ejlentőségteljesen bólintott, ezzel is kifejezésre akarván juttatni, hogy számára a wagenmanntrassei üzlet fogalom. — Utasítani fogom a riadóautókat, hogy keressék meg a fiát. Kérem, nagyságos asszonyom, adjon róla személyleirást. Most tehát már hajlandó volt az őrmester a rendelkezésére álló összes rendőrségi erőket az eltűnt fiú keresésére mozgósítani. — A gyerek hétéves, kék pulóvert és világos svájci sajkát hord. Azt hiszem, egyujjas van rajta és hosszú nadrágban ment el hazulról ... — Az anyának nagy igyekezetébe került, hogy visszaemlékez-' zék fia ruházatára. Azt sem tudta, nem öltözött-e át a gyerek, miután hazajött az iskolából, és igy most esetleg egészen más holmik vannak rajta. Szabadkozva mondotta: Egész nap rosszul éreztem magamat, ezért délben lefeküdtem. A férjem gondoskodott Timoról, amikor hazajött az iskolából. Ezért nem tudok minden részletet. Délután a fiú az utcára ment játszani. A fiatal rendőr megpróbálta megnyugtatni: Majd megtaláljuk a fiút. Merrefelé játszott? — A házunk előtt, vagy legalábbis valahol a közelben. — A Wagemannstrassén? — Nem, hiszen mi a Wilhelmtrassén lakunk. Ott szokott játszani. — Hány szám alatt laknak? — Tizenkét, második emelet, első lépcsőház. Az őrmester az adatokat feljegyezte egy naptárba. — Tudja, hogy kivel játszott? Az anya a fejét rázta. — Sajnos fogalmam sincs. Hei'berné, egy orvos felesége elkergette a gyerekeket, mert lármát csaptak, s ez zavarta férjét a rendelésben. — Tehát több más gyerekkel volt együtt. — Igen, igen ... — mondta az aszszony habozva és azon gondolkodott, hogy vajon kivel játszhatott a fia. — az orvos felesége elmesélte, Ihogy az egyik fiút Johnnynak hívták . . . többet ő sem tudott. —Mikor kergette el az orvos felesége a fiukat? — Fél hat felé. Aztán már senki sem látta a fiamat . . . már mindenütt kérdezősködtem. A rendőr lopva a karórájára pillantott. Nyolc óra tiz percet mutatott. — Nem mehetett a fia ismerősökhöz vagy rokonokhoz? Gyerekeknek sokszor eszükbe jut ilyesmi. — Nem, ez nem lehetséges. Nincs itt sem ismerősünk, sem rokonunk, akihez mehetett volna. Mi ugyanis keletről menekültünk ide. — Hangjában keserűség bujkált és kiérezhető volt belőle az is, hogy senki sem érintkezik velük, nehezen tudnak itt gyökeret ereszteni. A többi régiségkereskedő, úgy látszik félt, hogy magukhoz csalogatják a vevőket. A rendőr tétovázva a telefonhoz nyúlt. — Felhívom a riadóautókat irányitó irodát. Addig szíveskedjék helyet foglalni. — Feltárcsázta az iroda számát és utasítást adott, hogy keressék meg a gyereket. Az anya képtelen volt nyugodtan leülni valamelyik padra és tétlenül várni. Idegesen íel-alá járkált a korlát mögött, amig az őrmester befejezte a telefonbeszélgetést. — Rögtön megkezdik a kutatást, de e pillanatban még kevés kilátás van arra, hogy megtalálják a fiát, mert az utcákon még nagy a forgalom. Jobb lesz, ha most hazamegy! Talán már ott is van a fiú. Kérem, adja meg a telefonszámát és a nevét. Az asszony üzleti névjegyet vett elő krokodilbőr táskájából, s átynujtotta a rendőrnek. “Carmen és Joachim Rinnelt, régiségek és restaurálások, Wiesbaden” — ez állt az elefántcsont szinü merített papíron, alatta pedig a cim és a telefonszám. — Azonnal felhívjuk önt, mihelyt megtaláljuk a kisfiút — ígérte az őrmester. Az anya tovább keresgélt a kézitásájában, s végül előkotorta az' eltűnt fiú képét. Pufók, póni-frizurás, barátságosan nevető kis kölyök volt. — Ha szüksége van rá, itt hagyhatom. A rendőr magához vette a fényképet és a telefonnal szemben az Íróasztalára állította. Amikor az anya elhagyta az őrszobát, bátorítóan utána kiáltott: Ne aggódjék, Rinneltné! A kis kópé nemsokára ismét a magáé lesz! A Rinnelt házaspár órákig várta lakásán az őrmester telefonhívását. Joachim Rinneltnek egyelőre még sikerült a felesége lelkére beszélni, hogy ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra: Mi történhetett volna vele? Ha szerencsétlenség érte volna, mái' régen tudnánk róla. Amikor olyan idős voltam, mint Timo egyszer Amerikába akartam utazni és egész éjjel nem mentem haza. Egy fiúnál ilyen meglepetésekre mindig számítani kell. Biztosan valami hasonló tervet eszelt ki ő is. Röviddel éjfél előtt meghallották egy riadóautó messzehangzó szirénázását. Rinneltné az ablakhoz rohant, s elhúzta a függönyt. A kocsi megállt a ház kapuja előtt és három rendőr ugrott ki belőle, de nem jöttek fel a lépcsőn. A ház földszintjén két év óta éjszakai mulató volt: itt kellett a rendőröknek egy kis verekedést elsimítani. — Kérlek, menj le és legalább kérdezd meg a rendőröket, nem hallottak-e valamit a fiúról — könyörgött a férjének Carmen Rinnelt. A rendőrök nem tudtak arról, hogy egy eltűnt fiút keresnek. (Folytatjuk)
