Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)

1968-03-28 / 13. szám

16. OLDAL

FÜGGETLENSÉG

Thursday, March 28, 1968

AZ ATKOZOTT KATINSZKI VÉGRENDELET

Irta: GONDOS SÁNDOR

(FOLYTATÁS)

A sok értelmetlen lim-lom közötöt volt a pesti ujságiró naplója is és ez lett ennek a különös históriának alapja.

Mikor az öre£ Täufer doktor meghalt, miután évtizedeken át vezette a magyar fővárosi egyetem orvosi karának szülészeti osztályát, utolsó napjának reggelén, hiszen végső percéig eszméletén volt, magához hivatta tanársegédeit és parancsolta:

— Szedjék össze valamennyi iratomat, naplóimat, feljegyzéseimet. Vigyenek el engem a kertbe és szemem láttára égessék el azokat.

Az egyik tanársegéd, aki Täufer halála után tanszékét örökölte, tiltakozott:

— De akkor mindenki letagadja, hogy tanár uramnak adósa maradt volna.

Täufer csak mosolygott erre:

— Hát csak tagadja. A sírban úgyse vehetném hasznát a pénznek.

A másik, fiatalabb orvosnak is volt ellenvetése:

— Kár lenne azokért az Írásokért. Sokat tanulhatnánk azokból.

Zamatos humoru, anekdotázni szerető ember volt az öreg ur. Halálos ágyán se tudott arról lemondani, bár már csak suttogva mesélhette:

— Az egyik Habsburg főhercegnek valamikor alföldi huszár legény volt a lovásza. Szál magas termetű, becsületes lelkű, őszinte szavú férfi. Ami a szivén, az volt a száján is, ha mindjárt baj is lett belőle.

A főherceg nagyon megkedvelte derék lovászát és egyszer kötekedni kezdett vele:

— Te, Miska, nagyon hasonlitsz te hozzám. Nem volt a te anyád valamikor szobalány az én apám udvarában?

A legény nem háborodott fel a kötekedésre, hanem nyugodtan válaszolta:

— Az bizony soha, de édesapám főherceg uram apjának lovásza volt.

Nagyot sóhajtott a fájdalomtól kinzott öreg tanár és hozzátette:

— Már csak égessék el azokat az Írásokat, mert sok titkolni való van azokban és nagy botrány lenne abból, ha azok nyilvánosságra kerülnének.

Bizony jó lenne, ha minden orvos Täufer tanár példáját követné.

A FÁTYOL KEZD FELLEBENNI

A délelőtti szokásos sörözgetés közben a városi főkapitány a megyei orvos felé fordult, előbb reszelgette torkát és csak azután kezdte mondanivalóját:

— Doktorom, a te fővárosi barátod és vendéged, nagyon ugri-bugri ember. Ha nem tudnám, hogy ujság-firkász, azt mondanám,

hogy léhütő naplopó. Azért hivtuk ide, hogy öntsön világosságot a Katinszki végrendeletre, de ehelyett szoknya után szaladgál.

Nagyot húzott a sörös korsóból és hozzátette kicsinylőleg:

— De újságíróktól ki várhat komoly munkát?

Az éles nyelvű, csipkedni szerető, de nagy tudásu kálvinista esperes közbevágott:

— Az ám, ki várna azoktól komoly munkát? Például olyat, mint a városi főkapitányé, aki reggel kilenc órára bedöcög a hivatalába, betelepszik párnázott karosszékébe, unott arccal hallgatja tiz percig fogdmegjeinek jelentését és azután szundit egyet, amig a tiz órai söröcske ideje elérkezik. Biz úgy! Csoda, hogy a nehéz munka meg nem öli. Ha nem volna olyan kövér, ebbe az irtózatos erőfeszítésbe belesoványodnék.

A főkapitány, aki katolikus vallásu és jó templomjáró volt, felkapta fejét és haragosan vágott vissza:

— Csak te hallgass a munka felől, esperes uram! Könnyű nektek, kálvinista papoknak, akik csak vasárnap nyitjátok ki a templom ajtaját és azután egész héten keresztül zavartalanul lebzseltek. Bezzeg a mi apát urunk kora reggel minden áldott nap misézik, délután pedig litániát tart . . .

A luteránus lelkész, aki egyben a helyi hetilap szerkesztője is volt, nagy készséggel sietett az esperes védelmére:

— Könnyű az apát urnák, hiszen három káplánja van segítségül.

A helyi rendőrség feje rábólintott erre:

— Igazad van, János barátom, de a három káplánról eszembe jutott, hogy mikor a mi grófunk Gyergyóban vadászott, egy fiatal székely góbét hozott vissza magának béresül. Az volt az egyetlen, akit sörétje eltalált. Egyszer aztán éppen kukorica fosztás közben találta a csűrben a maga embereit, akiknek kezén égett a munka. Éppen csak a székely góbé üldögélt tétlenül a sarokban, ujját se mozdította, amire a gróf rárivallt:

— Hát te mit csinálsz itt, Béni?

Nem riadt meg a góbé, hanem biztonságos öntudattal felelte:

— Én gróf uram? Én bizony dolgozom.

— Ejnye ebadta, aztán mit dolgozol?

— Hát instállom azon dolgozom, hogy a többiek hogyan dolgoznak.

Lassan és kissé halkabb hangon tette hozzá:

— Három káplán mellett a mi főpapunk is igy dolgozik. Ismeri jól a régiközmondást, hogy gazda szeme alatt hizik a jószág.

Ezt azonban már nem állhatta szó nélkül a bárány szelidségü apát ur és némileg gúnyosan vágta oda:

— Rendőrhadnagy, rendőrőrmester és két

írnok mellett a főkapitány se dolgozik erősebben. Az se hánt sok kukoricát a leveléből.

Szerencsére éppen ekkor érkezett az asztal mellé a kincstári fő Mnyamérnök, aki más tárgyra vitte a szót. Azzal kezdte:

— Ritka vendégem volt ma az irodámban. Nem is gondoljátok, hogy ki lehetett?

És mivel senki se találgatta, maga folytatta:

— Az a minden lében kanál pesti újságíró köszöntött be hozzám. Úgy jött, mint a szélvész és úgy ment, mint akit puskából lőttek ki.

— Mit akart tőled? — Kérdezte a helyi szerkesztő, aki úgy érezte, hogy neki mindent tudnia kell, ami a városban történik. A jó bányamérnök megmondta:

— Mit akart? Éppen csak annyit akart tudni, hogy mikor kerültem én ide, közétek. Mondtam, hogy nemsokára húsz éve lesz, de ez a ki idő ilyen társaságban úgy repült el fejem felett, mintha csak húsz nap lett volna. Ott egye a csoda, mondtam volna egyebet is, ha kérdez, de erre sarkon fordult és úgy ott hagyott a faképnél, mint Szent Pál áz oláhokat annak idején.

Nagy gyorsan húzott egyet a sörös korsóból é hozzátette:

— Mi köze lehet ahhoz, hogy én mikor kerültem ide? Jó, hogy azt nem kérdezte, hogy mikor csaltam meg a feleségemet utoljára?

A királyi táblabiró szokott komolyságával szólalt meg:

— Nálam is járt, a hivatalomban keresett fel. Negyven-öt ven éves iratok után érdeklődött, de mikor megtudta, hogy negyedszázad után — a telekkönyvek kivételével — mi minden iratot kiselejtezünk, eladunk a rongyszedőnek, aki a papirmalomba viszi, ahol feldarabolják, összetörik, csomagoló papirost csinálnak belőle, szó nélklü sarkon fordult és elment a maga dolgára.

Gondolkozott egy ideig, azután az elmélkedés vontatottságával tette hozzá:

— Ki a csodát érdekelne az, hogy huszonhat év előtt Bagossy Miklós pofonvágta a kocsmában vasárnap délután Füleky Jánost és ezért öt forint bírságot fizetett. Azóta rég kibékültek egymással, hiszen Bagossy Miklós a Füleky húgát vette feleségül. így sógorok lettek, aztán komák is, mert a második Bagossy kölyköt éppen Füleky János tartotta a keresztvíz alá. Emlékszel rá, apát uram?

Az apát ur előbb intett a pincérnek friss sörök után, mint aminél sürgősebb és fontosabb tennivalója nem lehet és csak azután felelte:

— Annyi keresztelő között erre nem emlékszem. Hiába, gyalázatosán szaporodunk mi, emberek. Itt-ott kettesével, meg néha hármasával is. Vasárnaponként néha öt-hat csecsemőt tartanak keresztvíz alá. A jó szerencse csak az, hogy amint jövünk, úgy megyünki is. A temetőbe.

Szerencsére halkan mormogta a kálvinista esperes ennek hallatára:

— Keresztelés, temetés. Attól hizik a papzsák.

Az apát ur ezt nem hallotta és igy zavartalanul folytatta mondókáját:

(Folytatjuk