Függetlenség, 1967 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1967-08-24 / 34. szám
Thursday, August 24, 1967 FÜGGETLENSÉG í 7. OLDAL INDIAI F06AMZASTGÄTL0 TERV - A SZENT TEHENEK SZAMARA NEW DELHI, India — Az indiai kormány állatorvosi és földmivelésügyi szakértői, most fejezték be kísérletüket arravonatkozóan, hogy miképpen lehetne fogamzástgátló programot életbe léptetni — az indiai szent tehenek számára. A kísérlet lényege az, hogy az állatorvos képes egy olyan gumiból készült, tömör, azonban nem kemény gyűrűvel ellátni a tehenet, amely még párzás esetében is megakadályozza a fogamzást. Ezt a gyűrűt csak állatorvos képes eltávolitani. Öt indiai állam — Madras, Andhra, Mysore, Uttar és Maharashra — már bejelentette, hogy hajlandó megpróbálkozni a szent tehenek számára készült fogamzástgátló gumigyűrű alkalmazásával. A központi kormány állatorvosai ingyen helyezik el a gyűrűt, sőt, a farmernek, aki ezt megengedi, 20 rúpia (2.65 dollár) ajándékot adnak, minden egyes, fogamzástgátló gyűrűvel ellátott tehén után. E'rre a különös kísérletre azért került sor, mert az indiai kormány egyre erősebb nyomással akarják kényszeríteni a vallási szervezeteket arra, hogy országosan, egységes rendelettel tiltsa el a szent tehenek megölését. Indiában azonban jelenleg mintegy 200 milliónyi szarvasmarha él és ez több, mint egynegyedrésze az egész világ szarvasmarha-állományának. Az indiai kormány tehát inkább megpróbálja megakadályozni a szarvasmarha-állomány szaporodását, mintsem, hogy ilyen országos rendelétet hozzon, amely sok ellenkezést válthatna ki. Az indiai mezőgazdasági szakemberek azonban reménytelennek tartják a kísérletet. Az indiai paraszt inkább lemond a 20 hupiáról, abban a reményben, hogy a születő borjú esetleg nem tehén, hanem ökör lesz. Egy jólfejlett fiatal ökröt bármelyik indiai bazárban könnyen el lehet adni 200- 250 rúpiáért. India 500,000 falujában pedig az ökröket fogják az eke elé, szántáskor. Az indiai parasztnak semmibe sem kerül a tehén eltartása, mert egyszerűen szabadjára engedi a teheneket, amelyek nyugodtan beballagnak a városokba és a szent teheneket a vallásos lakosság egyáltalában nem bántja, sőt eteti azokat. Amerika szaporodik WASHINGTON — A “Census Bureau” legutóbbi jelentése közölte: Amerika lakosságának növekedése az elmúlt évben körülbelül 1 százalék volt. Most julius elsején Amerika lélekszáma 199,117,000 volt. MIRE JÓ A KOPORSÓ Irta: ÜSZTÖK ISTVÁN Jakab Pál Bekölcén cserepedett fel. Katona idejét Egerben töltötte ki a géppuskásoknál. Amikor leszerelt, feleségül vette a Monosbéli Béta Máriát. Jakab Pálnak tele volt a szive vággyal Amerika után. Sokat törte a fejét, hogy miként vándorolhatna ki, mert abban az időben már fújtak az első világháború előszelei és nem volt olyan könnyű egy katonaviselt fiatalembernek kiszökni. A csendőrök a faluban nagyon jól ismerték Jakab Pált. BekÖlcéről feleségével együtt 1913-ban elköltözött Szepes megyébe. Krompakra, abban a reményben, hogy onnan könnyebb lesz Amerikába kijutni. Ott nem ismerték annyira, mint szülőfalujában. Krompakon vasgyárban dolgozott egy darabig, de az óhazai helyzet sehogy se volt kedvére való. Egyik nap levelet kapott a bajtársától, akivel együtt katonáskodott és együtt is szerelt le. Azt irta neki a bajtársa, hogy ő már a vörös szinü katonai behivót megkapta, amit nemsokára Jakab Pál is várhat. Több se kellett neki. Aznap levelet irt Ruttkára. Tudatta a bakter sógorát indulása felől. Összecsomagolta motyóját, elbúcsúzott fiatal feleségétől és kora hajnalban útnak indult. Ruttkán a határszéli vasútállomáson azonban nagy volt az ijedelme, ahogy két szuronyos kakastollas csendőrt is meglátott leszállni a vonatról. Kis batyujával a hátán, Jakab Pál a vasútállomásról kiérve, gyorsan visszafordult. A két csendőr vagy 50 lépésnyiről követte. Egyenesen eléjük állt, amikor utol érték. Nyugodt hangon kérdezte, hogy belső izgatottságát a csendőrök előtt palástolja: — Ugyan kedves csendőr urak, — mondják meg nekem, hogy ebben az idegen városban hol kaphatnék éjjeli szállást? — A szomszéd utcában van a vasútállomás mögött a Tátra vendéglő, ott talán kap éjjeli szállást — válaszoltak a csendőrök. Jakab Pálnak megcsillant a szeme a szokatlan barátságos utbaigazitástól, de azért félszemmel figyelte a csendőrök minden mozdulatát és magabiztosan hálálkodott: — Köszönöm, köszönöm, a szives felvilágositást a csendőr uraknak. Aztán sarkon fordult és indult a Tátra vendéglőt keresni. Útközben azonban jobban végig gondolta a dolgot. Ha éjjeli szállást kér a vendéglőstől, reggelig a csendőrök megvárják és akkor vége az amerikai kivándorlásnak. Pedig a galiciai határ attól a várostól már nem volt messze. Óvatosan körültekintett. Látta, hogy a két csendőr csak követi. Mint a rosszlelkiismeret, úgy követték, hogy vájjon betér-e a Tátra vendéglőbe éjjeli szállásra. Útja a vasútállomás harmadosztályú várótermén vezetett át a szomszéd utca felé. Alig tette be maga után a nyikorgós ajtót, az egyik sötét sarokból egy idegen férfi megszólitotta: — Maga Jakab Pál Krompakról? Mint akinek a lábai a földbe gyökereznek, úgy megmeredt Jakab Pál az ismeretlen hangtól. Ki lehet ez az alak, töprengett magában. Végre Mbökte: — Én volnék. Az ördögbe is, már mióta várom ebben a koszos váróteremben. Én vagyok az ügynök Galiciából, én fogom átszöktetni a határon. Az öreg vasúti bakter a maga sógora üzent értem, hogy segitsek magának. Egyelőre csak 150 forintot kérek magától, majd Lembergben adja ide a másik 150-et, — hadarta az ismeretlen ügynök. Sok idő nem volt gondolkodni a sötét váróteremben, mert már kintről hallani lehetett a közeledő csendőrök egyenletes, kimért lépéseit. Az ügynök Jakab Pált gyorsan kituszkolta az oldalkijáraton, mikorra a két csendőr belépett. Éjjel 11 óra felé járt az idő. A váróterem mellett volt egy sürü kender tábla. Az ügynök Jakab Pált magával vonszolta, mert hátranézve látta, hogy a csendőrök a váróteremben lámpással keresték. A sötétség l#>ple alatt a magas sürü kender között zajtalanul átvergődtek a szomszéd utcáig, ott egy elhagyott düledező téglagyár falai között húzódtak meg és vártak. A csendőrök elveszitették őket szem elől. Egy órai várakozás után előbujtak rejtekhelyükről és átosontak a vasúti töltésen, amely eltakarta őket. Az ügynök bevezette Jakab Pált a közeli vasúti hid alá, ahol egy rozoga bricska állt, előtte fél istrángra eresztett sovány pejszőrű lovacska befogva. Jakab Pálnak intett az ügynök, hogy a bricskára másszon fel, mig ő a lovat eligazítja. Jakab Pál megdöbbent, ahogy a megviselt tákolmányra felkapaszkodott. Egy nagyméretű szürke koporsó hevert a szekér derékban. Az ügynök gyorsan felnyitotta a koporsó fedelét és parancsoló hangon szólt neki: — Gyorsan feküdjön csak ebbe a koporsóba és meg ne mukkanjon, amig én nem szólok! Sietnünk kell, hogy virradatra átérjünk Galíciába, mert a csendőrök a nyomunkban lesznek máskülönbem ... Jakab Pál egy kicsit remegve elnyujtózkodott a hosszú fakoporsóban. Az ügynök lezárta a fedelét azonnal. Levegőt kapott, — úgy látszik ez a koporsó ilyen célra készülj, — merengett magában Jakab Pál, a lezárt koporsóban. Az álom olyan erősen elfogta, hogy alig tudott magán uralkodni. Nem mert elaludni. Körülbelül két órai kocogás után durva hangok megállították a bricskát. Nyilván a határőrök voltak, mert Jakab Pál hallotta, hogy lépések közelednek a bricskához és a koporsó körül kezdtek kutaszkodni. A hidegrázás környékezte, amikor kintről ezeket hallotta: — Parancs szerint át kell kutatnom a bricskát, — szólt egy durva hang. Jakab Pál éppen a tizenötödik üdvözlégyet mormolta és a kereszteket hányta magára a lezárt koporsóban, amikor érezte a koporsó falán át, hogy az őrök ott kotorásztak mellette a széna között. Már minden reményt feladott, mert az egyik őr harsány hangon igy szólt: — Mi van a koporsóban? — Mi volna az ég szerelmére! — felelt az ügynök nyugodtan. — De én pállott kapca szagot érzek kiáradni ebből a lezárt koporsóból, — jegyezte meg a gyanakvó őr. — Minden koporsónak ilyen szaga van, — nem más ez kérem, mint koporsó szag, — vágott vissza a helyzettel ismerős ügynök . . •. — Rendben van! Mehet! — kiáltott az őr, néhány perc múlva. Nagyot rándulva elindultak újra. Azután gondolta át Jakab fái, hogy micsoda szerencséje volt, hogy az őrök nem hallották meg gyomrának a hangos korgását. Végre néhány órai döcögés után megálltak. Az ügynök felnyitotta a koporsó fedelét és nevetve mondotta: — Itt már biztonságban vagyunk, a csendőrök ide már nem tudnak bennünket követni. Jakab Pál megkönnyebbülve mászott ki koporsó-börtönéből. Elzsibbadt tagjait alig bírta mozdítani. Egy kocsma féle helyiségbe vezette be az ügynök, ahol megebédeltek és valami sligovica italt ittak. Jakab Pál azután kifizette a másik 150 forintot az ügynöknek, aki ellátta Lemberg-Hamburg felé vonatjeggyel és utravaló tanácsokkal. Egy hónap múlva New Yorkban kikötött a hajó vele. Jakam Pál ma is, ha temetést lát, keresztet vett magára és eszébe jut, hogy mire jó a koporsó ... Mississippi állami létének 150 éves1 évfordulójára ezt a bélyeget adja ki a póstaügyi minisztérium. KATONA ISTVÁN: VÁLTÓTÁRSAK Legkorábban mindig Janó bácsi, az öreg, reszkető fejű öltözőőr érkezik. Négyed hat körül nyitja az ajtót; ám, mielőtt belépne, pipájából gondosan kiveri a parazsat. Szabály, az szabály, ez ellen nincsen apelláta! . . . Kimért, akkurátus mozdulatokkal átöltözik, majd élsz dolga, hogy végigjárja a szekrények közötti szűk járatokat. Összeszedi az előző napról itt felejtett szemetet és szidja rendetlen váltótársát. Ezen a reggelen is, alighogy végzett szokásos teendőivel, már érkeztek az elsp emberek. Szótlanul zörögtek a lakattal, gondolatban még éjszakai álmukat folytatták, Néhány perccel fél hat után befutottak a -‘hangoskodók”. A hirtelen támadt zsibongás szétterült a szekrények között, ráülepedett a munkásruhák olajszagára. Janó bácsi a többidket figyelte, szigorú tekintetét nem kerülte el egyetlen földrehullott villamosjegy, elhasznált mozijegy vagy más egyéb papírdarab sem. Kényes volt a tisztaságra, szinte “vasfegyelmet” tartott, amiért mindenki megmosolyogta. -Kicsit háklis az öreg, de nem baj. A korral jár.” Jobban szerették, ha Pongrácz ur van bent. Ő legalább nem macerái senkit. Bejön, leveszi kabátját, kiül az ajtó melletti székre és olvasni kezdi az újságot. Kissé még büszke arisztokrata származására, habár a háború előtt sem dicsekedhetett valami fényes vagyonnal. Inkább a rokonok tartották el, már akkor is. Janó bácsit sohasem szívlelte, lenézte “paraszti1- származása miatt. — Hogy-hogy ma is bent van, Janó bácsi? — kérdezte Poller szaki, az egyik műszerész. — Pongrácz megkért, jöjjek be ma is. Valami dolga van — mondta és tovább csoszogott. Ekkor lépett be Pongrácz ur. — Jó reggelt, emberek! Janó bácsi a szekrényektől nem láthatott az ajtóhoz. Ismerős volt a hang, de . “Biztos megint szórakoznék és Pongráczot utánozzák.” Poller szakinak • elnyilt a tekintete. — Hát maga? Janó bácsi azt mondta, csak holnap jön be délelőtt. — Á, tévedett az öreg — legyintett Pongrácz ur fölényesen. — Holnapra van megbeszélve. — Jó reggelt, Pongrácz — szólalt meg váratlanul az öreg. — Maga minek jött be? Nem mén a rokonokhoz? Pongrácz ur meglepetten nézett Janó bácsira. — Rosszul emlékszik az öreg. Nem máról volt szó. — Ne vicceljen mán- Csak nem ment el az eszem még? Meg volt az beszélve rendesen, hogy máma én jövök be délelőtt, maga pedig délután. Na, menjen szépen haza és aluggyon tovább. — Nem oda Buda! — Pongrácznaik szokása volt néha egy-egy közmondás erejéig leereszkedni Janó bácsihoz, de az öregen nem lehetett kifogni. — Miért menjek én haza? Ejnye, ejnye, látja, hiába kelt fel ilyen korán. — Ne csináljon bolondot belőlem, hallja-e-? Mit gondol, viccből keltem én fel? Emlékszem, én nagyon jól, hogy mit beszéltünk meg. — Ne kiabáljon, öreg- Értse meg, hogy rosszul emlékszik. Figyeljen ide- Azt mondottam, hogy pénteken érkezik az unokabátyám Kanadából és kimegyek elé a repülőtérre. Akkor kell magának délelőtt bejönni . . . — Mit képzel? Mongya! — hajtogatta a magáért Janó bácsi. Mára volt az megbeszélve és punktum! nincs itt vitatkoznia való. Maga most szépen hazamegy és délután bejön. De Pongrácz ur sem tágított, s hangján már érződött az idegesség. Amikor a vita még jobban erzsődött, Horváth szaki, a müszerészmühely esztergályosa közbeszólt: —Igaza van Janó bácsinak. Emlékszem rá, amikor megbeszélték. —Na látja! Ő is emlékszik rá. Pongrácz csalódottan hangot váltott. — Mi az? Összefognak ellenem? V . . Bizony, bizony, nincs becsület ezen a világon. Széles mozdulattal felvette megkopott kabátját, a sálat a nyáika köré tekerte s szó nélkül kisietett az öltözőből. —A fene egye meg a buta fajzattyát —morogta Janó bácsi. Egész délelőtt alig nyitnak rá ajtót. Nem is bánja. Nem kiváncsi az emberekre. Azt sem tudja, hol a műszerészműhely. Az öltöző a birodalma. Nincs szükség itt napközben senkire. “Csak összetapodnák a tisztára söpört követ s engem se hagynak dolgozni.” Az öreg majd mindennap lesurolta a padokat, s ha kérdezték tőle, hogy miért, csak azt válaszolta: -‘Úgy szép az, ha tiszta és rendes- Meg hát, hamarabb elmegy igy az idő is.” Időnként kiült az ajtó elé pipázni s arra gondolt, hogy még a zuhanyozót is fel kell locsolni. Pongráczra már nem is emlékezett; megnyugtatta az elvégzett takarítás. Ma kivételesen hamarabb elkészült. Délbén már tétlenül üldögélt, s a pipafüstöt nézegette. Fél kettőkor szállingózni kezdtek a délutánosok, két óra körül a délelőtti műszak emberei, s hirtelen újra megtelt az öltöző lármával, nevetéssel, beccelődésekkel. Janó bácsi szigorú tekintete most a frissen súrolt padokra vigyázott. — Na, szálljon csak le; a pádról — állt meg a serényen törülköző Horváth előtt. — Tiszta a lábam, most töröltem meg. Még csak néni is vizes. — Az engem nem érdekel. Tessék leszállni! A pad arra való, hogy üljünk rajta. — Értse meg, hogy tiszta a lábam! — Nem érdekel. Azonnal szálljon le! —Csak szidja, Janó bácsi szólt közbe Polier és nevetett. — Megérdemli. i — Nohót, szálljon le, aszóndom. — De az Isten áldja meg magát, tiszta lábbal álljak a piszkos földre? — Nem bánom ép, hogy mit csinál . . . Nem azér súrolom mindennap a padokat, hogy maguk öSszetapoggyák. Mások meg üljenek; le rá a tiszta ruhájukkal? j — Jó van na, az Istenit magának! Mi a fenének súrolja örökké ezeket a padokat? . . . Kár, hogy reggel szóltam az érdekében. Pongrácz legalább békén hagyja az embert] Maga is jobban tenné, ha; nem idegesítene örökké másokat. És különben is, vegye tudomásul, hogy maga emlékezett rosszul. S most ez a hála, amiért segítettem magának? Janó bácsi szó nélkül megfordult, kiment az ajtó elé, leült a székére, remegő kézzel pipára gyújtott s azontúl nem nézett fel. Az emberek csodálkoztak. Akkor először hallották magában beszélni 1 az öreget s az is szokatlan volt, hogy nem fogadta kö- ■ szönésüket. “így még velem nem beszélt senki . . . Még hogy Pongrácz soha nem szól a padokért. Hát akkor én mért csinálom az egészet? Séiíki se törődik azzal, amit éncSinálok? Öregszem talán? . . * Rossz az emlékezetem? Ezt mondta Pongrácz is . . . Na de né azért súrolom fel a pá- •; dókat, hogy nekik legyen hová leülni. S hogy a nadrágjuk ne légyék piszkos. Szegény ; asszonyom is, hogy szerette mindig a rendet. Hiába no, *‘ csináljuk a rendet, csináljuk, aztán mégsincsen senki, aki észrevenné. Inkább megszid- ‘ ják az embert. Nem kell nékem dicséret, de igy ne be- ’-t széljentk vélem . . . Vájjon-megjött-e Pongrácz rokona? Vagy ki se ment eléje a repülőtérre? . . . Megvárom, addig nem megyek haza.1"Mindegy, hogy egyedül hol ->'• szívom el a pipámat, teljesen mindegy ...” Öt óra lehetett, amikor „ „ Éongrácz beállított. Fáradtan lépkedett, szótlanul vetkőzött. Zsebéből előhúzott egy pa- ^ pirt. lassú mozdulatokkal ösz;szetépte és a szemétkosárba dobta. . — Elmehet haza, Janó bácsi. Az öreg nem reagált a lemondó, fáradt hangra. — Na, megjött a rokona? —• Nem. —Hogy-hogy? De hiszen azt táviratozta ... — Ugyan! — vágott közbe ingerülten Pongrácz ür. — Az még nem volt biztos . . . A repülőtérről egyénesen hazamentem, otthon egy másik távirat várt . . . Nem jön, meggondolta magát . . . Igaz, minek is jönne? Mit számit a gazdag üzletembernek egy szegény, magányos pesti rokon? Semmit, ugyebár? “Szegény ember!” Janó bácsi már éppen mondani akarta, amikor Horváth jutott az eszébe. , — Mondja, mér nem szól , az embereknek, hogy ne álljanak fel mindig a padra? Ne mázért sikálom én azt! — Maga súrolja le mindig a padokat? Mindenre gondoltam, csak erre nem. Nahát! . Az öreg már felöltözött. A mondat végénél odabiccentett Pongrácznák, s megbántöttan kisietett a folyosón át a lépcszházba. (Budapest) “Pan” a legújabb kártyajáték, mely meg van engedve Las Vegas, Nev.-bart. Ingujjban a kaszinó bankárja.
