Függetlenség, 1967 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1967-07-13 / 28. szám

8. OLDAL *ET7J5NSÉG Thur«day, July 13, 1967 Képeslap a nagyvilágból • MOZGOLÓDNAK A FEJVADÁSZOK' MANILA, Fülöp Szigetek. — Az Hongot benszülött törzs a fejvadászat hagyományá­nak feléledését jósolta fenye­getően. Az ősi fejvadászok fészke a Manila fővárostól északra, nyolcvan mérföldnyi­­re levő hegyvidéken van. Ott régen bevett szokás volt, hogy a kérő a kiválasztott lány ap­jának emberi koponyát aján­dékozott. Legszívesebben fo­gadott ajándék egy keresz­tény koponyája volt, de, ha nem akadt levágásra keresz­tény ember feje, megtette egy délvidékinek a feje is. Most a délvidékieket fenyegeti a veszély, ott is elsősorban a keresztényeket. Ennek ma­gyarázata — Richard M. Hill amerikai anthropológus sze­rint, aki ott békemissziót vé­­gpz — az, hogy a Hongotok kisemmizve érzik magukat, mivel a déli tájakon, a Bongo mellett elterülő hegyvidéken keresztények 2000 akemyi te­rületet az erdőség kiirtása után szántóföldekké munkál­tak meg. Azt a vidéket az Hongotok magukénak vallják és követelik. Hasonló ok — erdőirtás és szántás-vetés — hét évvel ez­előtt fejvadász hadjáratra ve­zetett, amelynek több mint 30 áldozata volt. Mr. Hill igyekszik békéltetni a törzs­­főnököket. * * * • FIÚ A FIÓKBAN LIEGE, Belgium. — St. Van Wanghe jelentette a rendőr­ségen, hogy eltűnt 12 éves, Florent nevű fia. A rendőrsé­gi nyomozás eredménytelen maradt. Négy nap múlva az eltűnt gyerek anyja kinyitotta a há­lószobában levő beépített fa­­íiszekrényt és legnagyobb örö­mére és megdöbbenésére ott találta a fiát. A gyerek éjjel­­nappal a faliszekrényben rej­tőzködött és csak akkor jött elő, ha szülei nem voltak ott­hon, hogy egy kicsit falatoz­zon. Florent később elmondta, hogy nagyon megutálta az is­kolát, ezért bujt el a faliszek­rénybe. — Ezt a megoldást jobbnak találtam, mint hogy világgá menjek — mondta a gyerek —, mert a vándorlás nagyon bizonytalan és kényelmetlen dolog. * * * • EDISON FONOGRÁFJA FRANKFURT. - A frank­furti múzeumban a szemét­telepen talált tárgyakból ren­deztek kiállítást. A legérde­kesebb 'kiállítási darabok: egy fonográf, sly Edison labo­ratóriuma}! készült és egy első gyártányu Írógép. Mindkétirgyat a kiállítás befejeztév a technikai mú­zeumban gják elhelyezni. * * • ÁLDOÁSOK ÉDENERTJE TBILISí (Tiflisz), Szov­­jet-Georgií— Az áldomás vodka, kőnk vagy boros po­hárral a koen, seholsem vi­rágzik oly; bőségesen, mint Georgiába! Amerikai vaká­ciózok és ietemberek pana­szolják, Így a georgiaiak vendégszerete szinte elvi selhetetlen Több áldomást kell itallal egerősiteni, mint amennyit v érző gyomor el­bír. Egy cbagói üzletember, aki a szóét gázmezőit ta­nulmányoz, itteni banketten 22-szer vo kénytelen jóko­ra pohár ilt leerőszakolni a torkán s ; áldomások egy­mást kergbék: A bankett résztvevőire egészségére és nemzetükn; jólétére. Az Eu­rópai Köze Piacra, amely a vendégeket Georgiába vezé­relte. A világ békéjére. A vi­lág gáz-szakértőinek tisztele­tére. Olyan jó kormányra, amilyen jó a georgiai bor. A szabad szerelemre . . . A bagózás is árt KOPENHÁGA — Dr. J. J Pondborg a, Dán Királyi Or­vosi Kollégium elnöke elő­adást tartott a száj rákról és többek között kimutatta, hogy a szivarozás és a pipázás két­ségtelenül fokozza a szájrák­ban való meg betegedést, de ennél is veszélyesebb a sze­szes italok rendszeres fo­gyasztása. Példának felhozta, hogy aki naponta hat pohár­ka viszkit iszilk, az tiz száza­lékkal növeli a száj rákban való megbetegedésének való­színűségét. Azt is megállapította dr. J. J. Pindborg professzor, hogy a nyugati világban a száj rák 4J5 százalékát teszi ki az ösz­­szes rákos megbetegedések­nek, mig Délkelet-Ázsiában az arányszám 20-40 százalé­kot tesz ki, aminek az a ma­gyarázata, hogy ott nagy mér­tékben „bagóznák”, vagyis dohányt és betel-diót rágnak. Mtt-CIGI LONDON — Szintétilkus dohány gyártását kezdték meg az angol fővárosban. A kísérletek sikeresnek bizo­nyultak, s azt mondják a szakemberek, hogy azonos élvezetet nyújtó, de teljesen ártalmatlan cigaretta készül a müdohányból. DAYAN DIVAT CARACAS, Venezuela. — Jorge Enrique Casanova 19 éves egyetemi diák uj férfi­divatot vezetett be: Dayan szemfedőt. A győzelmes izrá­­eli hadsereg szellemi vezéré­nek, Moshe Dayan hadügy­miniszternek példájára bal­­szemüket fekete fedővel ta­karják el a caracasi fiatalok. Ennék a divatnak indokolása is van: Moshe Dayan azért imponál a fiatalságnak, mert ő igazi hős, nem úgy, mint James Bond, a filmek hőse. SUKARNO BETEG JAKARTA, Indonézia — Suharto altábornagy, Indoné­zia ügyvezető elnöke, közölte: Sukarno elnök beteg és egész­sége rohamosan hanyatlik. NEVESSÜNK Balzac legendásan nem tu­dott bánni a pénzzel, s állan­dóan zugbankárok tartották a nyakán a kést. Egyszer egy ilyen pénzember keményhan­­gu felszólítást küldött az író­nak, hogy fizesse meg a hét végéig tartozása felét. Balzac felkereste a levél­írót, s megleckéztette: — Maga egy gaz uzsorás. Nem elég, hogy 9 százalékos kamatot számit fel, még ilyen leveleket is ir nekem. Nem fél az Istentől? — Az Istentől tényleg nem félek. Onnan, fentről, az Is­ten a 9-es számot úgyis csak 6-osnak látja . . . Az átkozott Katinszki végrendelet Irta: GONDOS SÁNDOR Felfortyant a harag erre a kérdésre az öreg asszonyban. — Hogy mi panaszom van? Uram bocs’, majd azt mond­tam, hogy az Isten akárhová tegye . . . Hát az a panaszom van, hogy mióta annak az átkozott Katinszkinek végrende­letét meghirdették, nincs azóta tőle percnyi nyugovásom. Elő­ször csak azzal kezdte, hogy ismertem-e azt a bizonyos Ka­­tinsztkit és ha ismertem, mióta ismertem? Hát persze hogy ismertem! Ki ne ismerte volna? Olyan ember volt az, hogy muszáj volt ismerni. De hogy mióta ismertem? Honnan tud­jam én azt? Nem káptalan az én fejem. Fiatal voltam én még akkor nagyon, mikor először láttam. Akkor ismerkedtem meg vele, mikor házunkhoz jött és uj szijat csináltatott puskájá­hoz boldogult urammal. Ennél többre nem emlékszem. De mióta ennyit mondtam volt Lőrinckének, azóta se éjjelem, se nappalom, hogy mikor készült az uj szij? Milyen volt az a szij? Ki mondhatná azt ma meg? Ismét rákezdett a sirásra az öreg asszony. — Bár sohasem szóltam volna Lőrinckének a szij felől. Most örökké azzal nyuggat: hányszor járt nálunk az az át­kozott Katinszki a puskaszij miatt? Mikor rendelte? Mikor próbálta? Mert próbálni kell ám azt, mint szabónál a ruhát, hogy nem hosszú vagy rövid-e, hanem éppen vállravaló? Mi­kor fizette ki? Ha a házhoz jött, mikor jött? Olyankor-e, mi­kor otthon volt a boldogult uram vagy olyankor, mikor künn járt a szöllőben kötözni, kapálni? Mit mondott olyankor ne­kem, ha egyedül voltunk? Úgy an,, tekintetes kapitány ur, hogy emlékezzem én arra? Fiatal voltam én is, meg az átkozott Ka­tinszki is. Hát mit mondott volna? Bizonyosan csintalan dol­gokat mondott, mert nagyon szabadszáj u volt ám Katinszki ^koriban. Ki emlékeznék azonban a szavakra? Annyi idő múltán az se jut eszébe az embernek, ha csinált volna valamit. Megpihent kissé az öreg asszony, merengve emlékezett a Ájultakra, a fiatalság szép éveire, majd szinte nekipirulva folytatta: — Nem mondom . . k kerülgetett engem eleget, de olyan hire volt ám őkemének, hogy féltem tőle és mindig csak ki­térő választ adtam neki. — Kitérő választ? — Csodálkozott a főkapitány. — Mi­lyen volt az a kitérő válasz, nénémasszony? — Hát milyen lett volna? Kitérő volt. Azt mondtam neki, hogy menjen a fenébe, amig le nem forrázom lúgos vizzel. — Azt mondta, néném? — Hát mit mondtam volna egyebet? — Méltatlankodott az öreg asszony. — Nem voltam én fiatal koromban se olyan, hogy kikezdtem volna akárkivel. Rátartós menyecske voltam én. Nem mondom, mégha az öreg patikárus lett volna, tetszik tudni, a Szendy ur, nem mondom, hogy akkor . . . mert hát az nagyon szemrevaló ember volt ám legény korában, meg erő is volt benne, kettőre való ... Azt látta volna, tekintetes ka­pitány ur, fiatalember korában . . . Hogy feszült annak comb­ján a magyar nadrág . . . Szaladtak is utána az asszonyok ut­cahosszat ... De én? No, én nem voltam ám olyan, hogy va­laki után fussak. Én tartottam a becsületet, meg azután vala­hogy úgy esett, hogy alkalom se adódott soha, hogy egyedül lehessek vele ... És akkor még Lőrincke azzal az átkozott Ka­tinszki vei vádol! Kellett az a fenének a patikus mellett . . . De instállom, tekintetes kapitány ur, már csak helyezzen el engem a szegények házába, mert a Lőrincke veréssel is fenye­get, ha ki nem vallom neki ... Eltörött a cserép ujraSirt már megint a vén asszony. — Mit vallják? Mit vthassak? Rothadjon le rólam ele­venen a hús, ha bár csak (yszer is . . . Én . . . Már mint­hogy én? . . . Azzal az átkiottal? Nem kellett az se testem­nek, se lelkemnek. A jószivü főkapitány egnyugtatta a siró asszonyt. Ne féljen semmitől. Menjen eegy kicsit a templomba, beszél­gessen a szomszédasszonyckal, addig majd az őrmester el­hívja a hivatalba a Lőrimt. Majd beszél azzal a kemény koponyával a főkapitány, hjaszála se görbül meg nénémasz­­szonynak a régen múltak iatt. De aztán, hogy hiba ne es­sék a kréta körül, csakugyi úgy volt-e, hogy sehogyse volt, mikor a boldogult Katinszka ház körül forgolódott? Mert ha netalán mégis ... Nagy dotgról van ám szó! Temérdek pénz az a millió. Ha mégis törtéi volna valami . . . De a vén asszony erőse kötötte az ebet a karóhoz: — Mondom már egyszc, hogy ne mondanám, ha a pati­kárus lett volna! De az a katinszki? Kellett az a kutyának. Volt annak amugyis elég. Teszem azt, miért nem kérdezik inkább Viráhnét? Ott jó apn kopogtatnának. Meg ott van Sarkady Pista, a hires szép>arkady Ágnes fia. Azt csak meg kell nézni jól! Olyan az, aárcsak a száján köpte voflpa ki az az átkozott Katinszki. Anak az anyja hozzá még úri csa­ládból származott. Szép, mejvér is volt benne elegendő. Nagy vér! Tüzes vér! Tenyerével ráütött szíjéra hirtelen a vén asszony. — De ne szólj szánj nem fáj fejem. Sohse hordtam én hirt szapulóba. Most is :sak éppen azért szólok, ha netalán jogos gazdájához juttatóim a Katinszki vagyont. Ha lenne belőle valami, meg tanúra volna szükség, hát láttam én sokat a magam idejében a vék^iy deszka kerítésen át. Igaz, hogy eddig nem szóltam felőle, de ha tanúra volna szükség, meg tudok felőle, ne keresgéljél sokat, csak nálam kopogtasson a tekintetes kapitány ur. Mit mondott, mit néma főkapitány Szakmáry Lőrinc ur­nák, bizonyosan meg volt annak a foganatja, mert a szegé­nyek házának lakói az időtijt nem szaporodtak. Ellenben an­nál jobban gyülemlettek a halk bizalmasan suttogott szavak, amelyeket délelőtti sörözés közben váltottak egymással a vá­rosi urak. Volt mondanivalója mindenkinek bőven. Weiss Náci, a Babszem Jankó termetű, de Góliáth eszü ügyvéd, már dolgo­zott is három igény kereseten Maga mondta. — Vigyázz, Náci— iatecte barátságosan Papolczy, a táb­­labiró, — egymással szembenálló feleket még te se képvisel­hetsz, arkámilyen nagy ügyvéd vagy is. Vagy egyiket, vagy másikat, de mindhármat nem vállalhatod. A furfangos ügyvéd nevetve nyugtatta meg a táblabirót: — Sohse félts engem, kedves bátyám. Tudom én a tör­vényt. Nem egymást perli ez a három ügyfél, hanem min­degyik külön-külön a hagyatékot. Azzal szemben én húsz ember nevében is perelheek. Jó nyeregben ülök én. Értem én a dolgok módját. Nem vagyok én olyan közönséges, tu­cat ügyvéd, akikből három tesz ki egy egészet. Ládd, tábla­­biró uram, a múltkoriban találkozik a hetes legényem Mis­­kolczy Jóska hetes legényével és persze nyomban beszélge­tésbe elegyednek, mert hogy egy falubeliek. Otthon alvégiek, meg felvégiek, örökké verekedők, de itt falubeliek. Kérdezi az én legényem: — Hol szolgálsz te, Miska? — Miskolczy tekintetes urnái. — Mi a te gazdád, Miska? — Ügyvéd. Hát a te gazdád kicsoda-micsoda? — Az én gazdám? Nagy ur az, Miska. — Hát hogy hívják a te gazdádat, Jancsi? — Tekintetes Weis Ignác urnák hívják. — Ejnye no, Jancsi, hiszen zsidó a te gazdád. — Akár az, akár se, mégis nagyobb ur a tiednél. — Nagyobb ur? Hát mi a hivatala a te gazdádnak? — Ügyvéd. — Ne bomolj már, Jancsi! Ha csak ügyvéd, akkor nem lehet lagyobb ur az enyémnél. — Azért mégis csak nagyobb ur, Miska, mert az én gaz­dám felperesi ügyvéd. Nevettek a tréfán az urak, de megint csak elkomolyod­tak, mikor a főkapitány elmesélte Szatmáry Lőrinc esetét. Áz állatorvos fogát szíttá és epésen jegyezte meg: — Baj lesz még ebből, nagy baj! Akkora halom az a mil­lió, hogy utcai leányt csinálnának miatta öreganyjukból ezek az iparosok. Az öreg megyei orvos, aki felől azt rebesgették, hogy utá­na se marad kisebb vagy sokkal kisebb hagyaték, mint Ka­tinszki után, előbb óvatosan körülnézett, csak azután suttogta fojtott hangon: — Beütött a féreg az úri gyümölcsbe is. Nem emlegetek neveket, de tegnap óta ketten fogtak meg, hogy mi igaz abból az újsághírből, mintha a vérvizsgálat elárulná az ember szár­mazást? * i — És mit feleltél nekik, doktor? — kérdezte a polgár­mester. , j Az öreg orvos ingerülten válaszolt: — Mit feleltem volna? Azt mondtam, hogy Katinszki tes­téből semmi örökségért se sajtolhatnánk már ki egyetlen csepp, összehasonlításra alkalmas vért. — Ebben persze megnyugodtak. — Nyugodtak a csodát! '»— Dohogott a tudós orvos. — Inkább arra kértek, hogy valami ürügy alatt tulajdon apjuk véréből szerezzenek mintát. Ráütött öklével az asztalra, hogy csak úgy táncoltak a sörös poharak és'nekivörösödött haraggal kiabálta: — Eladnák ezek a nyomorulták azért a hitvány pénzért tulajdon szüleiket is. Vásárra vinnék saját nevük becsületét. . Nem lármázott tovább, mert közben a városi erdész meg­kérdezte: — Vájjon van-e valami igazság abban a vérvizsgálatban? A haragos orvos megcsóválta fejét: — Már benned is ott a féreg, János? Hát csak annyit mondok neked, hogy ha lenne is valamelyes igazság abban az állításban, először is én még nem próbáltam ki a dolgot, tehát nem hiszek benne, másodszor pedig úgy gyanúsítsd meg azt a te tisztes nagyanyádat, akit én olyan régen isle­rek és becsülök, hogy végigszántok rajtad ezzel a görcsös botommal és attól tüstént lesz mintám a véredből. Nem lett a fenyegetésből semmi veszedelem, vagy csak éppen annyi, hogy a békesség kedvéért az apát ur friss sö­röket rendelt és rosszalólag korholta a többieket: — Jobb lenne, ha ezekben a válságos időkben komoly megoldást keresnétek. A régi erkölcsök úgyis hanyatlóban és most tetejébe ez a veszedelmes hagyaték egészen megva­­ditja az embereket. Ki tudja, hol áll meg az Ur haragja? A hitetlenségével kérkedő táblabiró, aki azonban titok­ban Szent Antal érmet (Rómában áldottat) hordozott enge alatt, nyersen vágott közbe: — A templomban prédikálj, apát ur, ne a sörös asztal mellett. Micsoda megoldást kereshetnénk mi, akiknek sem­mi közünk Katinszki végrendeletéhez. Az apát ur nem adta be olyan könnyen derekát. — Az ilyen veszedelem mindig lent kezdődik és azzal végződik, hogy mi isszuk meg fent a levét. Hogy lenne, ha a bíróság bolondnak nyilvánítaná Katinszkit? Az öreg orvos haragosan rázta fejét: — Ti, papok, mindig az orvos nyakára hárítanátok a felelősséget. Annyit mondok neked, apát uram, ne sokat fir­tasd te Katinszki elmebeli állapotát, mert ha bolond volt a vén gazember akkor, mikor a millió felől rendelkezett, bo­lond volt az akkor is, mikor az ezer forintot reádhagyta. Olyan okos szó volt ez, amire a jámbor pap nyomban elhallgatott. Neki úgyse volt a hagyatékból több várnivalója és hogy attól is elessék . . . Akkor már csak hadd marad­jon épelméjű a boldogult Katinszki. A beálló csendben a főkapitány tette le a garast: — Már pedig, akármit mondtok, tennünk kell valamit, mert felettébb nagy az izgatottság a városban és abból előbb­­utóbb baj lesz. A kincstári bányaigazgató felhörpintette maradék söröcs­­kéjét és azután vékonyka kappan hangján szólt bele a vitába: — Voltaképen a rendőrség feladata lenne, hogy Katinszki múltját kikutassa. De már erre szinte tajtékzó haraggal pattant fel a fő­kapitány: (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents