Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-03-04 / 9. szám

8. OLDAt

F fr C r. F. T i E N - ß F

Thursday March 4. 1965

A várkapitány, aki kétszer halt meg

Francois Civille normandiai T'emes ur, akármiféle hivatalos iratot szignált a neve alá mindig odabiggyesztette: Mórt — enterré — resuscité. (Meghalt, eltemették, feltámadt.) Hiába figyelmeztették, hogy az ilyesmi okiratokon nem járja, az öregur konokul kitartott a jelzői mellett, mondván, hogy azok Őt megilletik.

Ki volt ez a csodálatos sorsú ember?

Történetét ő maga irta meg, is a családja birtokában levő kézirat alapján közzétette.

1562-ben a francia csapatok i protestáns kézen levő Rouent ostromolták. A várőrségben kapitányi rangot viselt Civillé, ugyancsak protestáns nemes. Ostrom közben puskagolyót kapott a jobb arcába, lefordult a sáncról a vásárokba, és ott maradt elterülve, az élet minden jele nélkül. így történt, hogy a kapitányt eltemették, az akkor szokásos borzalmas felületességgel: sekély gödröt ástak, abba beledobták, rálöktek egy másik hullát és föléje hánytak némi földet.

Reggel 11 órától este 6-ig feküdt Civille kapitány a föld alatt. Volt egy hűséges szolgája, ez az est beálltával engedélyt kért a parancsnokától, hogy megkereshesse gazdája holttestét és gondoskodhassék őt megillető tisztességes temetésről. Montgomery, a várparancsnok megadta az engedélyt és kirendelt a szolga mellé egy tisztet. Meg is találták a sánsárok szélén a frissen behányt sirt, a szolga felásta és kihúzta a két holttestet. De nem ismert rá a gazdájára, annyira eléktelenitette arcát a szrnyü seb és a vérrel keveredett sártömeg. Visszarakta mind a két hullát, rájuk hányta a földet és tovább indult. A tiszt ekkor észrevette, hogy az egyik hulla keze kimaradt a földből, odament, hogy a lábával betapossa. Közben a hold fényénél valami megcsillant: a halott ujján levő gyűrű gyémántja

volt. Lehúzta a gyüriit és megmutatta a szolgának. Ez örömkiáltásba tört ki, megismerte a gazdája gyűrűjét. Rohant a gödörhöz, kiásta megint, letisztította az arcát, és most már felismerte. Amint sírva ölelte és csókolta, azt érezte, hogy a feje még meleg. Hátán vitte a várba a katonaorvosokhoz, azok meg vizsg-álták és azt mondták, csináljon vele amit akar, nekik alig van már orvosságuk, nem pazarolhatják ilyen reménytelen esetre. A szolga szállására vitte a kapitányt, és ott őrizte öt napon, öt éjjelen át. A sebesült egész idő alatt meg se moccant, csak az látszott rajta, hogy heves láz gyötri. Ekkor előkerült néhány rokona, azok orvost hívtak, az orvos szétfeszítette a fogait, húslevest öntött bele, és a sebbe tampont dugott. Másnap a tampon tisztára szívta a sebet, a beteg megkönnyebbült, lassanként magához tért, csak gyenge volt még, alig beszélt és láza makacsul kitartott.

De a sors nem akarta, hogy Civille kapitány ilyen simán heverje ki az élve eltemettetést. Most következik a további bonyodalom.

Október 26-án a királyi csapatok a várost rohammal bevették. Civille szállását egy királyi ti.szt foglalta el; szolgái kiemelték a beteget az ágyból, és valamelyik félreeső kis szobában szalmazsákra dobták. Itt elpusztulhatott volna megfelelő ápolás nélkül, de nem ez történt. Volt a kapitánynak egy öccse, ennek ellenségei meghallották, hogy a házban Civille nevű sebesült tiszt fekszik, és odavonultak azzal a szándékkal, hogy ellenségüket a másvilágra küldik. Meggyőződvén a személycseréről, nem ölték meg Viville kapitányt, hanem dühükben felkapták a szalmazsákról és kilóditották az ablakon. Az udvar, ahová a beteget kidobták, istálló-udvar volt, és a trágyát épp azon ablak alatt halmozták fel. A sebesült a puha trágyadombra esett, nem sértette meg magát, de 3 napon és 3 éjjen át ott feküdt a trágyán egy szál ingben, étlen-szomjan, kitéve a nyirkos őszi éjszakák hidegének. Senki sem törődött vele a felfordulásban, csak egy öreg asszony látta kinn heverni, az meg az hitte, meghalt.

A királypártiak között akadt a kapitánynak egy jóindulatú rokona, ez hallott valamit, hogy itt meg itt lakott volna egy Civille nevű tiszt, elment hát oda hirt hallalni felőle. Az öregasszony jelentette, hogy az illető ur meghalt és három napja kinn fekszik a trágyadombon. A rokon odasietett: Civille még mindig élt! Magához vette, ápoltatta és kiderült, hogy a háromnapos böjt és a nagy hideg ahelyett, hogy ártott volna, csak használt neki: a láza teljesen elmúlt. Hajón elszállították egy Szajna-parti kastélyba és ott lassanként fellábalt, a végső megpróbáltatás ellenére, amiben a gyalázatos ápolás során részesült, sebére kenőcsképpen tojássárgájával itatott kenyérmorzsákat raktak.

A következő év augusztus havában gyógyultan tért viszsza ismét a nagyvilágba. Fogta magát, újra beállt katonának. Viszontagságos életet élt ezután; III. Henrik protestáns-üldözései elől Angliába menekült, majd IV. Henrik alatt visszatért és hadbiztos lett. Meghalt 1610jben, 74 éves korában.

Halálát tüdőgyulladás okozta, ezt egy fiatal lány ablaka

NÉGYSZER MEGHALT — ÖTÖDSZÖRRE MEGÖLTÉK

LIMA, Peru. — Egy perui indián asszony unta már, hogy férje álandóan meghal és feltámad és ezért családja belegyezésével, baltával halálrasujtotta férjét. A férj merevgörcsben szenvedett és 4 ízben már azt hitték róla, hogy meghalt. Négyszer készítették elő a temetkezést és négyszer mondták le. Az aszszonynak meggyőződése volt, hogy a férjét a “rossz szellemek szállták meg, ezért baltával segítette meghalni.

vidám temetés

PLYMOUTH, Anglia. — Jókedvű temetést rendeztek egy Rev. John Henry Maddock nevű 101 éves korban meghalt

alatt szerezte, miután szerelmesen ácsorgott féléjszakán kerestük A gonosz világ sirfelíratott is szerkesztett számára :

Itt nyugszik, aki kétszer halt

meg

S kétszer feltámadott.

De vénségére szerelmes lett S úgy lett végre igazi halott.

papnak, Anglia legidősebb methodista lelkészének — saját kívánságára, amelyet egy halála után felbontott lepecsételt levélben találtak meg. — Rév. Maddock ebben a levelében azt kérte, hogy a temetését a lehető legderüsebb hangulatban rendezzék meg, komor hangulatra nem lesz ok, hiszen ott, ahová elmegy, egykori hiveinek hálás serege örvendezve fogja fogadni őt. Rev. Russell Hope paptársa utolsó kívánságának megfelelően vezette le a szertartást.

FRISS VIZ

SAN’A, Yemen. — Az Egyesült Államok 15 millió dollár kölcsönt ad Yemennek, hogy az ország különböző részein fúrásokat kezdjenek és megpróbáljanak elegendő friss vízről gondoskodni.

SZERELEM

kefArjai

ír la: KERTÉSZ >IIKIÓS

— De itt volt — erősítette Irma. — Ön három vagy négy héten át naponkint látta őt, csakhogy álruhában volt bujtatva.

Önnek azonban át kellett volna látni a szitán.

11*

— Földváry Aladár több héten át itt időzött, még pedig álruhába bujtatva? Doktor, doktor, talán félrebeszél? — kérdezte a gróf, megdöbbenve.

— Oh, nem, — jelentette ki az orvos. — Állapota egészen normális, láznak nyoma sem látszik rajta. Végre is, amit mond, abban semmi lehetetlenség vagy képtelenség nincs. Csak ki kell várni a magyarázatot.

Géza gróf most hevesen oda fordult Irmához.

— Kérem Irma, adja meg a magyarázatot. Milyen álruháról beszél ön?

— Nos, Földváry Aladár gróf mint kocsis csempészte be magát ide a kastélyba és természetesen más nevet vett fel. Ur. Isten, micsoda nevet is? Igen, tudom már. Itt mint Soltész Feri szerepelt.

— Soltész Feri! — kiáltott Géza gróf és arca fakó szint öltött.

Valami iszonyú balsejtelem csapott szivébe.

— Mit mond Irma? — kérdezte megdöbbenve. — Soltész Feri, a kocsis, jelenleg lovászmester, azonos lenne Földváry Aladár gróffal?

— Úgy van. Ö maga közölte ezt velem.

— Nem értem, nem értem, — kiáltotta Géza gróf. — Földváry Aladár és Soltész Feri nem lehet egy és ugyanaz a személy. Egyébiránt miután Soltész Feri még itt van, rögtön szembesíteni fogom őt önnel és akkor meg fog győződni, hogy« ő nem lehet azonos Földváry gróffal, aki már régen börtönben van.

Balázshoz fordulva hozzá tette:

— Eredj le kérlek és hozd ide a ’ lovászmestert. És hogy ne gyanítson valamit, mondd, hogy a beteg Lord érdekében akarok vele egyet-mást megbeszélni. Arról pedig, amit most hallottál, egy szót sem fogsz említeni. Érted?

— Igen is értem. — Válaszolt Balázs és elrohant. Nyomban rá Géza gróf oda szólt a jelen voltakhoz:

— Bocsássatok meg, ha most egy percre távozom. De rögtön itt leszek.

Ö is elfutott. A jelenlevők hallották, amint a szomszédos ajtókat siettében egymás után kinyitotta és maga után bevágta.

Végre visszatért. Zsebében revolver volt és szétnézve, félelmetes hangon kérdezte:

— Soltész még nincs itt?

Erre a kérdésre a legközelebbi perc adta meg a választ. Az ajtó kinyílt és Balázs kíséretében Soltész Feri lépett be a szobába.

Egy gyors pillantással megértette a helyzetet. Amint meglátta, hogy Rédey Irma már eszméletnél van és a többiek sajátságos szemekkel néztek rá, rögtön tudta, hogy mi történt.

Hátraszökve egy ugrással az ajtót akarta elérni. Ugyanebben a pillanatban Szentiványi gróf rászegezte a revolvert és harsány hangon kiáltott:

— Ha még egy lépést tesz, rögtön lelövöm! Álljon meg, nem szükséges menekülni annak, akinek tiszta a lelkiismerete.

Soltész Feri megállt: Arca olyan fehér lett, mint a fal, fogait úgy összeszorftotta, hogy csikorgásukat meg lehetett hallani. Öklei görcsösen összeszorultak és rémülettől meredező tekintetével mindenekelőtt Lolát kereste.

— Te is? Te is ezek között vagy, akik vesztemre törnek?

— Ezt látszott kérdezni tekintetével. — Rettegj tőlem!

Lolának tekintette pedig ezt látszott kifejezni:

— Megvetlek és nem félek tőled!

Pillanatnyi csend állott be, mely egy nagy vihar kitörésének előjele szokott lenni.

— Rédey Irma! — kezdte újból Szentiványi Géza gróf.

— Nézze meg jól ezt az embert. Eddig kocsisomat, illetőleg lovászmesteremet'ismertem benne. Neve Soltész Feri. Legalább ezen a néven szerepelt eddig. Az imént azt állította kegyed, ama végzetes estén Földváry Aladár grófnak mondta magát. Most mondja meg, ez az?

Irma minden erejét összeszedve, felült az ágyban. Egyfelől az orvos, másfelől az ápolónővér által támogatva, rászegezve szemeit Soltész Ferire és megszólalt:

— Ő az! Egész határozottan állíthatom, hogy ő a gyilkos! Ugyanebben a ruhában volt akkor is.

— Gyilkos!

Ez a szó röppent el minden szájról, minden tekintet erre az emberre irányult, aki holtra vált arccal állott előttük. Mintha a szobában levő bútorok is felháborodva mozdultak volna meg, mintha mindegyikük Soltész Feri felé dörögte volna:

— Gyilkos, gyilkos!

— Hah! Nyomorult gazfickó — törte meg a csendet Szentiványi gróf, miután megdöbbenéséből magához tért. — Törvény nevében le vagy tartóztatva! Oh te alávaló gazember! Miattad kellett egy ártatlan embernek börtönbe kerülnie? Miattad kellett olyan borzasztó gyötrelmeket szenvednie, melyhez hasonlókat földi halandó még nem szenvedett? Földváry Aladárt ma ítélték el és te tudtad mindezt és mégis gyáva voltál felfedezni a valóságot? Nyugodtan tűrted, hogy más legyen helyetted megbecstelenitve? De most kiderült az igazság, az Isten nem engedi elveszni az ártatlant. Most te fogod őt felváltani a börtönben, te nyomorult!

— Azt hiszi gróf ur? — kérdezte a vereshaju gonosztevő gúnyos nevetéssel. — Am legyen! Megmondom az igazat! Hadd tudják meg önök, hogy én Soltész Feri, a betörőkirály vagyok. Élete százszor is kezembe volt, megölhettem volna, kirabolhattam volna önt, de nem tettem, mert súlyosabb csapást akarok önre mérni. Megsemmisítem boldogságát, amikor nem is goidolja, de nem tőrrel vagy golyóval akarom önt leteriteni. Nem! Egyetlen szavammal olyan csapást mérek önre, mely egész életére elég lesz és ez a csapás szivén fogja találni önt és diadalmaskodását nagyon drágán fogja megfizetni.

Ebben a pillanatban egy ökölcsapással leteritette az öreg Balászt, a kertészt eltaszitotta és egy ugrással az ajtónál termett. Szentiványi Géza felkapta revolverét, a következő percben eldördült a lövér, a golyó azonban az ajtóba fúródott, mely mögött Soltész Feri már eltűnt.

Néhány pillanatig a megdöbbenés mozdulatlansága uralkodott^ szobában. Ezalatt Soltész Feri lerohant a lépcsőn.

A gróf nyerte vissza legelsőnek higgadtságát.

— Utána! — kiáltott. — Nem szabad elmenekülnie! Ezer koronát adok annak, aki a gyilkost elfogja. Utána, meg kell fogni!

Az orvos az ablakhoz futott, hogy lássa, kiért-e már a gyilkos?

— Már késő, — mondta. — Nézzenek csak oda! A nyomorult alighanem készen tartott egy nyergeit lovat, hogy lelepleztetése esetére annál gyorsabban menekülhessen. Ott vágtat egy telivér lovon, mely a legjobb az egész istállóban. Nem hiszem, hogy utolérjék.

Lódobogás hallatszott és az előbbi jelenet szemtanúi mély megdöbbenéssel néztek a menekülő után.

Szentiványi Géza gróf is látta őt. Újra átszaladt a másik szobába, lekapott a szegről egy vadászfegyvert és a menekülő után lőtt. A goly óazonban elhibázta a célt. A gonosztevő még azt is megtette, hogy a nyeregben hátrafordulva, gúnyosan köszönt a grófnak.

— Oh, a bitang! :— kiáltott a gróf csaknem magánkívül. A másik csőből is utána akart küldeni egy golyót, ámde Soltész Feri ebben a pillanatban már eltűnt szemeik elől.

Lola ezalatt csaknem eszét vesztette. Egyetlen perc alatt ezerszer is végigszenvedte a halálos óra borzalmát. Minden pillanatban attól tartott, hogy Soltész Feri beváltja fenyegetését, be vádolj a őt és magával együtt őt is végveszélybe dönti.

Ámde Soltész nem tette ezt. És Lola azt hitte, hogy iránta való szerelemből hallgatott és nem bírta rászánni magát, hogy őt is magával rántsa.

Ö volt az egyedüli, aki a dolgoknak ezen nem várt fordulatával meg volt elégedve. Hogy Soltész Feri megmenekült . . . nagyon jó! A maga szempontjából ennek csak örülni tudott.

Az orvosnak igaza volt, midőn azt állította, hogy a gyilkos alighanem előkészítette a menekülést. Valóban úgy is volt. Soltész Feri megtudván, hogy a méreg nem ártott és hogy Rédey Irma visszanyerte eszméletét, első gondolata az volt, hogy a társalkodónő veszélni fog. Megtette tehát az előintézkedést arra, hogy szükség esetén minél gyorsabban menekülhessen.

És ez sikerült is neki.

— Vége van! — kiáltott Szentiványi az ablakból visszalépve. — A gazember elmenekült. De azért nem fogja kikerülni a bosszúálló nemezis kezét. Most pedig mindenekelőtt egy szent kötelességet kell tejesiteni. A történtekről azonnal értesíteni kell Földváry Aladár védőjét. Ti mindannyian tanuk vagytok. Jelen voltatok, midőn Rédey Irma beszélt, saját füleitekkel hallottátok, hogy Soltész Feri a gyilkos, aki álruhába bújva heteken át tartózkodott is, sőt bizalmamat bírta.

— Hallottuk — válaszolta Balázs a többiek nevében is. Ezer örömmel teszünk szolgálatot az igazságnak. Bizonyítani fogjuk, hogy Földváry Aladár gróf ur ártatlan. Siessen gróf ur, megmenteni őt és vigye meg neki az örömhírt.

— Sietek — szólt Géza, — Balázs, gyorsan befogni, még pedig a legjobb lovakat. Rögtön útra kelek. Szent Isten, csak még igy is el ne késsek! Rettegek, hogy hiábavaló lesz minden, már nem menthetjük meg őt. Talán már halva találja őt az örömhír.

Zokogva esett egy székre.

— Halva találta őt az örömhír? — kérdezték Irma és Lola egyszerre.

Bodoky is nagyot nézett és nem hagyhatta megjegyzés nélkül a gróf szavait.

— Ezt én nem értem, — mondta. Azt mondod, hogy az örömhír nem találja őt életben. Megengedem, hogy az Ítélet reá nézve borzasztó, melynél súlyosabb csapás már nem érhette őt ezen a földön, de azért ebbe nem halnak bele az emberek. Menj csak oda bátran és vidd meg neki az örömhírt. Én meg vagyok győződve, hogy rögtön szabadon eresztik. A nagy méltatlanság gyors elégtételt kíván.

— Oh, vége, vége! — rebegte Géza gróf kétségbeesetten.

A jelen voltak képtelenek voltak ezt felfogni és az első pillanatban azt hitték, hogy Gézának pillanatra meghibbant az elméje. De valósággal elrémültek, midőn Szentiványi zokogva fiikiáltott:

— Én öltem meg őt!

Most már biztosra vették, hogy meg van zavarodva, mert ép elmével csak nem mondhatna ilyet.

Bodoky vállára tette kezét.

— Csillapodjál le, barátom, — szólt — kissé fel vagy izgatva és rémeket látsz.

— Én öltem meg őt! — kiáltotta Géza ismételten.

— Ugyhn hogyan, vagy mivel?

— Méreggel. Midőn meghozták a súlyos ítéletet, kívánságára egy méregüveget adtam neki. A szerencsétlen annyira kétségbe volt esve, hogy megbecstelenittetését nem akarta túlélni. Úgy mondta, hogy mire beesteledik, ő már nem lesz az élők sorában. Félek, félek, hogy szörnyű szándékát már végre is hajtotta. És én segítő kezet nyújtottam neki. Pedig gondolhattam volna, hogy az igazságnak előbb-utóbb napfényre kell jönnie.

A szegény ember haját tépte kétségbeesésében. Környezete alig tudta őt megvigasztalni.

i (Folytatjuk) .fTj-T