Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-18 / 7. szám

8. OLDAL

F'* ^ r:r TT f7

Thursday, Feb. 18, 1965

A bolygó zsidó legendája

ii.

Dululaeus füzete 1602-ben jelent meg Leydenben, a barokk időkben szokásos hosszú címmel, amelyből elég ennyi: “Rövid híradás és elbeszélés egy Ahasverus nevű zsidóról”, szóról szóra ez áll a füzetben:

“Paulus von Eitzen, a szentirás doktora és stíhleswigi püspök évekkel ezelőtt elmondta, hogy amikor ő fiatal korában Wittenbergában tanult és 1547 telén hazautazott Hamburgba szüleit meglátogatni, a. legelső vasárnapon a templomban figyelmessé lett egy magas termetű férfira, aki rendkívüli áhitattal hallgatta a prédikációt. Valahányszor Jézus neve elhangzott, mindig mély alázattal meghajolt mellét verte és sóhajtozott. A kemény téli időben ruházata nem volt egyéb, mint teljesen elrongyolódott nadrág és talpig érő lebernyeg. Ötven és körülinek látszott.

“Nevezett Doktor az istentisztelet után megtudakolta, hol lehet megtalálni az ide-I gént,, és felkeresvén őt, megkérdezte, hová való? Mire az [ szerényen válaszolt, hogy ő zsidó származású, Jeruzsálemben született. Ahasverusnak hívják és foglalkozására nézve varga. Személyesen jelen volt Krisztus megfeszítésénél, és azóta életben maradt, sok országot bejárt, minek bizonyságául sok mindent mondott el Krisztusról: többet,

mint amennyit az evangélisták írásai tartalmaznak. Elmondta, hogy azóta a keleti országokban miféle változások történtek, és különösen az apostolokról beszélte el részletesen, miként éltek, mit szenvedtek, mi lett a végük. “Hallván mindezeket a hallatlan és hihetetlen dolgokat Doctor Paulus von Eitzen, felkérte őt, hogy beszélne most már saját magáról teljes részletességgel. Az idegen igy felelt: Ő Jézus megfeszítése

idején Jeruzsálemben lakott. A Megváltóról nem tudott egyebet, mint amit mondtak róla, hogy ámitja a népet. Ott

volt, mikor Pilátus kimondta határozatát, és gyorsan hazasietett, háznépét értesítendő, hogy Krisztust arra fogják elvezetni.

“ő maga kis gyermekét karjára vette, és kiállt a kapu elé, hogy lássa. Midőn Krisztus odaért, a nagy kereszt terhétől nyomva megállott, hogy kissé megpihenjen. Ekkor ő részint felháborodásában, részint attól az igyekezettől vezéreltetve, hogy buzgalmával a többi zsidó előtt érdemet szerezzen, el akarta onnan kergetni, és rászólt, hogy menjen csak tovább, oda, ahová való. Ekkor Krisztus mereven ránézett és ezeket a szavakat mondta: “Én állva maradok itt és pihenek, te azonban menni fogsz az ítéletnapjáig.”

“Erre ő letette gyermekét, és nem birt tovább maradni, hanem követte Krisztust, és végignézte, amint megfeszítették. Azután úgy érezte, hogy lehetetlen immár Jeruzsálemben visszatérnie, nem

is ment haza, nem látta töb nejét és gyermekét, ham egyik országból a másik vándorolt. Sok év múlva isrr Jeruzsálembe vitte az útja, az már akkor fel volt dúl és romokban hevert. Hogy Urnák mi a szándéka vele, n ért kell nyomorult életét i{ hurcolnia az Ítélet napjáig azt nem tudja másként mi gyarázni, mint hogy az Ur c élő bizonyságul kivánja fe használni, és a hitetleneket ezáltal bünbánatra bírni.

“Ezek után nevezett Doctor Paulus von Eitzen, a hamburgi iskolák rektorával egyetemben, aki felette jártas volt a történelemben, kikérdezte őt mindazon események felől amelyek Krisztus megfeszittetése után a keleti országokban végbementek, és ő mindenre olyan bőséges és kielégítő választ adott, hogy teljesen szavahihetőnek és megbízhatónak bizonyult. Ami személyét illeti, nagyon csendesen és zárkózottan viselkedik, csak arra fele, amit kérdeznek tőle, és ha valahová vendégül hívják, keveset és mérsékelten eszik, azután elsiet. Ha pénzt ajándékoznak neki, nem

)efogad el többet két schillinj mnél, és ezt is nyomban szé >a osztja a szegények közöt ít mondván, hogy neki nincs i le szüksége, az Uj majd goi a doskodik róla, mert bűm íz már eléggé megbánta.

1 “Akármerre járt, senki ser y látta őt nevetni. Amely or szágba érkezett, annak a nyelvén beszélt. Ez alkalommal szászul beszélt, mint egy született szász. Nemcsak a legnagyobb áhitattal és tisztelettel beszélt Istenről és Jézusról, de nem tűrte, ha valaki az ö nevüket nyelvére véve káromkodott. Ilyenkor igy szólt az illetőhöz: Ó te nyomorult ember, ó te hitvány teremtés, ha láttad volna, úgy mint én, mit szenvedett te éretted és valamennyiünkért, inkább kárt tennél magadban, semhogy az ő nevét ilyen módon megbecstelenitenéd!

“Mindezeket más valóságos körülményekkel együtt Doctor Paulus von Eitzen nekem hűségesen elbeszélte, és az elmondottakat több régi ismerősöm, ki ugyancsak saját szemével látta az embert Hamburgban, megerősítette.

1575-ben Christoph Krause ■ szekretárius és Magister Ja,cobus urak Holsteinből köveitekül küldvén Hispániába, -visszatértük alkalmával nagy tbizonysággal erősitgették és valóságként mondották el, hogy a csodálatos emberrel úgy amint a fentiekben leíratott, Madridban találkoztak, vele szót váltottak és különfélén rangú uraságoktól értesültek, hogy ez alkalommal ő spanyolul is jól beszélt.

1721-ben München előtt jelent meg. Ezt az eseményt egy régi kézirat örökítette meg, melyet az osztrák történetíró Joseph Hormayr, a müncheni országos levéltár igazgatója fedezett fel és tett közzé:

“Münchenbe a bolygó zsidó, vagyis a világ végeztéig szaladó varga 1721, julius 22- én érkezett meg az Isar-kapu elé, azonban a városba nem bocsáttatván be, egy ideig Heidthausenben tartózkodott és az odacsődülő emberekkel szóba ereszkedett. Elmondta, hogy amiért Krisztus nyakára ütött, az ő leszármazóinak jobb keze mind mégegyszer olyan hosszú, mint a bal.”

Bernben, Ulmban, és Bécsben óriási cipőket mutogattak, ezeket a vendégfogadókban hagyta el, hogy egy-egy éjszakára megpihent. Moritz. Bermann, a régi Becs történetirója tulajdon szemével látott ilyen bakancs-óriást egy bécsi fogadósnál.

Már most az volna a kérdés, voltaképpen hol kellene keresni a legenda eredetét? A legbiztosabb feltevés az, hogy valamilyen csaló felhasználtá a legendát, és kiadta magát a jeruzsálemi vargának. Vagy talán a Keleten kellene Ahasverus őse után kutatni. Például az arab legendakörben arról van szó, hogy az aranyborjú készítőjét Mózes bepanaszolta Allahnál és ez a gonosz emoert sanyaruságokkal teljes örök életre Ítélte. Ezt tovább is lehetne fűzni, azon való hasznos elmélkedéssel, hogyhát az arabok honnan vették az ő Ahasverusukat?

Vége.

SZERELEM

kef Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

De az még nem volt minden. Géza gróf meg volt győződve, hogy néhány nap múlva egy újabb sürgönyt lesz kénytelen neki küldeni, a következő, még lesujtóbb tartalommal: “Aladár hirtelen meghalt!”

Rajta kivül a világon senki sem fogja tudni a hirtelen halál igazi okát. Senki sem fogja sejteni, hogy a szerenesétlen fiatalember a tizévi fegyház kínjaitól a halál árán váltotta meg magát.

Legjobban bántotta azonban az a gondolat; hogy a mérget ő adta neki. Ezt most sehogy sem birta kiverni fejéből. Ez a gondolat volt az, mely irtózatos módon gyötörte és sehogy sem tudott szabadulni tőle.

És minél előbbre haladt az idő, nyugtalansága annál inkább fokozódott. Elképzelte magában, hogy Aladár talán éppen most emeli ajkához a mérget. Lelkét Istennek ajánlva, a méreg rögtön hatni kezd és az ifjú szivéhez kapva leroskad és iszonyú kinok között vivődik a halállal.

Géza gróf betakarta szemeit, hogy ne lássa azokat a borzalmas képeket, amiket a képzelet eléje varázsolt.

Most már bánta, hogy a mérget odaadta neki. De segiteni akart a szegény fiatalemberen.

Tíz esztendőt fegyházban tölteni,, ez valóban több, mint amennyit egy becsületes ember elviselhet.

És mégis rosszul cselekedett, hogy a mérget átadta neki. Ezzel minden további eredménynek útját vágta. A védő megfogadta, hogy perújítással fog élni és nem volt lehetetlen, hogy az újabb vizsgálat meglepő frodulatot fog előidézni, főkép, ha Irma is visszanyeri eszméletét és beszélni fog.

—- Oh, én őrült, bolond! — kiáltott kétségbeesve. — Hogy tehettem ilyent? *

De mit használ mindez, ha Aladár nem lesz többé életben? Ha csakugyan beveszi a mérget és megszűnik élni?

Ekkor egyszerre valaki élénken kopogtatott az ajtón. Géza gróf összerázkódott és azt hitte, hogy hozzák már Aladár hirtelen halálának hírét.

— Ki van itt? — kérdezte.

— Gróf ur, gróf ur! — hallatszott Balázs szava izgatottan. — Nyissa ki az ajtót gyorsan, igen fontos jelenteni valóm van.

— Jó öreg, tudom már, mi az, — mormogta Géza gróf maga elé. — Most már egy sürgönyben adhatom tudtára öreg barátomnak mindkét lesújtó hirt. Isten legyen irgalmas mindkettőjüknek.

Kinyitott aaz ajtót és arca olyan fehér volt, mint a fal, kezei görcsösen remegtek és szemével mereven nézett az öreg Balázsra.

De mi volt ez? Az öreg szolga arca sugárzott az örömtől. No, már igy nem szoktak kinézni azok, akik halálhírrel jönnek.

— Mi hirt hozol, Balázs? — kérdezte. — De előbb fújt ki magad, mert látom, hogy alig tudsz beszélni.

— A kisasszony, gróf ur, a kisasszony! . . .

— Leányomról van szó?

— Oh nem, gróf ur, hanem Rédey Irma kisasszonyról, ki éppen most . . .

— Rosszabbul lett talán? — szólt a gróf ijedten.

— Sőt, jobban van. Visszanyerte eszméletét. Éppen az imént nyitotta fel szemeit, melyek olyan csodálatosan tiszták és világosak. Megismert és szólt is hozzám, még pedig egész értelmesen. Oh, Istenem, ki sem tudom mondani, mennyire örülök ennek a kedvező fordulatnak.

Géza gróf eleinte nem tudta, hányadán áll. Halálhírt várt és helyette egy boldogító örömhírt hoztak neki

Örömében csaknem keresztül gázolt az öreg Balázson és csaknem magánkívül rohant a betegszobába, Rédey Irmához, aki talán már várta is őt.

Első tekintete a betegágy felé irányult és örömkiáltás röppent ki ajkán és egy percig megbüvölve állt meg a küszöbnél, a betegre bámulva, aki már hetek óta mozdulatlanul feküdt.

És most párnáktól körülbástyázva és a betegápolónő által támogatva ült az ágyban, kerekre nyitott szemekkel nézve szét a szobában, mintha most egyszerre akarna mindent helyrehozni, amit eddig elmulasztott. Géza gróf az első tekintetre látta rajta, hogy bár még igen gyenge, de meg van mentve a haláltól.

— Irma, drága Irmám! — kiáltott örömtől remegő hangon, — milyen kimondhatatlan boldogságot okoz nekem az, amit most látok.

Többet nem tudott mondani, hangja pillanatra elakadt, szeméből könyek szivárogtak és ő ebben a pillanatban nem szégyelte a könnyeket. ' ■

Örömében megragadta a betegnek finom, keskeny, átlátszó kezét az ajkához emelte: Ék mikor ismét Irmára pillantott, akkor az Ő szeméből is a szeretem vágyát látta kisugározni.

Ekkor kinyílt az ajtó és Lola jött, rohanva a szobába. A kedvező hirt az öreg Balázstól tudta meg, aki örvendezve terjesztette azt az egész kastélybah.

A rossz lelkiismeret hajttota Lolát. Saját szemeivel akarta látni, vájjon úgy van-e minden, amint Balázs állítja és saját fülével akarta hallani Rédey Irma hangját. És amely percben látni fogja, hogy Irma vádolni készül, akkor tudni fogja, hogy minden veszve van. Egyelőre legalább azzal a reménységgel kecsegtette magát, hogy az ő jelenlétében talán nem fog beszélni.

Atyja, ahogy őt bejönni látta, már lelkendezve szólt feléje:

— Jöjj, jöjj, hamar, kedvesem! Örvendezzél te is velünk, mert ime, nagy örömben részesültünk. Nézz ide! Irma ébren és eszméletnél van. Felismer bennünket és immár hangjáa is hallani fogjuk. Istennek hála, a veszély már elmúlt. Az orvosi tudomány győzedelmeskedett a halál fölött. Az Isten irgalma meghiúsította a gyilkos gonosz szándékát.

Géza gróf hirtelen abbahagyta, mert eszébe jutott, hogy talán mégsem lesz jó ama borzasztó eseményt első ébredésekor felújítani Irma emlékezetében.

És valóban, a társalkodónő el is sápadt, halk sikoly röppent ki ajkán és lecsukódó szemekkel hanyatlott vissza a párnák közé.

— Oh, én szerencsétlen, mit tettem, mondta a gróf önmagát vádolva. Örömömben tovább mentem, mint szabad lett volna. Soha sem bocsátom meg magamnak, ha ügyetlenségemmel újabb hajba döntöttem szegény betegemet.

Irma. fölé hajolva, aggódva szólt:

— Drága Irma, hogyan érzi magát? Nemde, érti, hogy mitmondok?

Irma részéről egy gyenge kézszoritás volt a válasz. A következő percben újra felnyitotta szemét, sőt még halványmosoly is játszott ajka körül.

Szeméről és minden mozdulatáról látszott, hogy beszélni akar. Vájjon mi lesz első szava? Kétségkívül a hála szava Istenhez és a grófhoz, aki mindent elkövetett, hogy őt a halál torkából kiragadja.

Lola remegve várta ezt az első szót, a rossz lelkiismeret azt súgta neki, hogy első szava nem lehet más, mint a vád szava ellene.

És ez valószínűnek is látszott, mert Rédey Irma egész mostanáig még egyetlen pillantást sem vetett reá.

Végre megszólalt a beteg. A gróf szent áhitattal figyelt a szelíd hangra, mely azelőtt is kedves zene volt fülének, hát még most, midőn olyan sokáig nem hallotta és attól kellett rettegnie, hogy soha többé nem is hallhatja.

— Kérem, gróf ur, — szólt a beteg — legyen szives Lolával magunkra hagyni bennünket.

Géza gróf megütközve nézett rá. Ez: volt tehát első szava,

első kívánsága, hogy Lolával egyedül lehessen? De Géza az ő könnyen hivő lelkületével hamar talált erre kielégítő magyarázatot.

Bizonyosan olyasmit akarnak elvégezni maguk között, melynél férfinek nem szabad jelen lennie.

— Megyek már, Irma, — mondta készségesen. — De itt leszek az előszobában és nagyon kérem, ne várakoztasson sokáig.

— Igen, igen, — mondta Irma. — Hamar készen leszünk.

” A gróf Lolához fordult, akinek arca ebben a pillanatban

fehérebb volt, mint a hófehér takaró, mely Irmának testét befödte.-r- íme, hallottad leányom, — szólt a gróf. — Irma kisaszszony négyszem között akar lenni veled. Neked is ugyanazt mondom, amit Irmának, nesokáig várakoztassatok engem.

Intett az ápolónőnek is, hogy kövesse őt és mindketten kimentek.

Lola nem tudta, hogy mit tesz. Egyrészt örült, hogy Irma életben máradt és már ebből az okból is, de másrészt még azért is, hogy Irmát befolyásolja, a leány nyakába borult és csókjaival halmozta el őt.

Rédey Irma gyöngéden lefejtette magáról Lola karjait.

— Lola, légy nyugodt, — mondotta — nem foglak elárulni soha.

Mázsányi teher esett le a szép kalandornő leikéről. Rédey Irmának angyali jósága szinte elnyom őt, a gondolat, hogy a csalárd módon szerzett szerencsétől nem lesz megfosztva, olyan erővel hatott rá, hogy az örömnek ezt a nagy rohamát, elernyedt és meggyötört idegeivel el sem birta viselni. Oda rogyott az ágy szélére és Irma kezére hajtotta fejét.

Irma másik kezét rátette a kalandornő szép fürtös fejére és folytatta:

— Tudom, hogy te is lettéi ámítva. Az a nyomorult, aki Földváry Aladár grófnak nevezte magát, a hazugságok szövevényével vette körül tapasztalatlan lelkedet és egy sátán ügyességével csábított el téged. De hála legyen a jó Istennek ott fenn a magas egekben, közbe jöttömmel egy nagy szerencsétlenséget hárítottam el. Nemde Lola, még tiszta vagy és nyugodt lélekkel nézhetsz atyádnak és mindenkinek a szemébe? Esküdjél meg nekem erre, Lola!

Ilyen körülmények között Lolának semmisem volt egy eskü. - '

A szép kalandornő felvetette fejét és lelkesülten kiáltotta:

— Esküszöm!

Az ártatlan lélek ezt a lelkesültséget az igazság kifejezésének nézte.

Irma, mert maga is tiszta volt, készségesen adott hitelt Lolának.

— Jól van, — mondta megnyugodva. — Neved minden körülmények között el lesz hallgatva, nem kell félned semmitől. El fogod feledni azt a nyomorultat, aki szerelmedet úgy sem érdemli meg. Majd ha itt lesz az ideje, számodra is virulni fog még a szerelem igazi virága.

Ami most következett, azt Lola egész meggyőződéssel mondotta:

— Utálom és gyűlölöm — szólt. Sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy szerettem.

— Annál jobb, akkor legalább nem lesz fájdalmadra, ha az elvetemültei a törvény kezébe szolgáltatom, ahogy megérdemelte. Most pedig kérlek Lola, ne várakoztassuk tovább atyádat. Mondd meg neki, hogy kérem őt, most már, hogy te kimaradsz a játékból elég erősnek érzem magamat ahhoz, hogy mindent elmondjak.

Lola felemelkedett. Felindulásában megragadta Irma kezét és megcsókolta.

Irma forró könnycseppet érzett kezén.

(Folytatjuk)