Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-04 / 5. szám

8. OLD At Ft' r-rrTLEN.^P Thursday, February 4, 1965 A gyümölcsfától a konzervdobozig A szebbnél szebb befőttek egymás mellé sorakoznak a háziasszony éléskamrájában, várva a télre, hogy majd ak­kor idézzék a nyár bőségének hiányzó izeit. De nemcsak a háztartásokban készülnek fel ilyen előrelátóan a télre, se­rény munka folyik ez idő tájt a konzervgyárakban is. Te­herautók százai fordulnak be a gyárkapun, megrakva gyü­mölccsel, zöldséggel és vagon­számra hagyja el az üzemet az üvegbe vagy konzei’vdoboz­­ba zárt tartósított áru. Ha a gyümölcsöket, zöld­­t égfél éket vékony szeletekre vágjuk és igy kitesszük a nap­ra, azok összeaszalódnak, mert, elpárolog belőlük a viz. Ez a táplálék tartósításának talán a legősibb módja. Egyik legis­mertebb ilyen szántott gyü­mölcs a mazsola, ami nem más, mint a megaszalt fehér szinü, mag nélküli szőlőszem. A régi görögök már nagy becsben tartották, gyógyitó- Szerként is használták. Halászó, vadászó őseink ugyancsak alkalmazták a na­pon való szárítás tartósító ha­tását. A honfoglaló magyarok bőrzacskóban hordták maguk­kal a szárított ihusdarabká­­kat. Ez volt az egyik táplálé­kuk, nem a sokat emlegetett “nyereg alatt puhított hús”. (A lóháton “közlekedő” ős­­magyarok a fanyereg alá hús­szeleteket helyeztek, hogy az állat hátát ne töi'je fel a nye­reg. A krónikások nyilván azt hitték, hogy ezt a húst puhí­tani tették a nyereg alá, és azt meg is eszik.) A táplálékokat akkor is szá­rítani kellett, amikor nem volt napsütés. A tűz fölé ag­gatták tehát a húst, ami ez­által meg is száradt, de a füst is jócskán átjárta. így már két konzerválási eljárás kap­csolódott egybe, mivel a füst maga is alkalmas a romlást okozó baktériumok megbéní­tására. Disznóöléskor ma is füstre teszik a sonkát, a sza­lonnát és a kolbászt, ehetjük is nyugodtan egész éven át. A disznóöléskor azt is meg­figyeljük, hogy a húsokat vastagon besózzák. És is egy módja.a tartósításnak. Az em­lített tartósítási eljárások egytől egyik megtalálhatók még ma is azoknál a dél-ame­rikai, afrikai törzseknél, me­lyek ugyanolyan primitiv éle­tet élnek, mint több ezer év­vel ezelőtt őseink. Aki szokott nyers káposz­tát enni, tudhatja, hogy az milyen Íztelen. De a finom töl­tött káposzta már nem nyers, hanem savanyított káposztá­ból készül, jobb is az ize. A zöldségfélék (káposzta, ubor­ka, stb.) savanyítása ugyan-j csak egy régi tartósítási for-1 ma. A magyarok a tatárjárás j idején ismerték meg a forté­lyait, de a hires görög törté­netíró, Periklész, ennél már jóval korábban savanyu ubor­kát evett az ebédjéhez. A romlást okozó baktériumok nem szeretik a savanyu kör-| nyezetet, el is pusztulnak ben­ne. Ha tehát a gyümölcslevet vagy zöldségfélét erjedni hagyjuk, az megsavanyodik. A szőlő levéntk erjedéséből jó bort kapunk. A rosszul ke­zelt bor azonban tovább er­jedhet, és ec-et lesz belőle. Varco római tudós felesége, K. e. 200 évvel az almát, kör­tét, diót, fügét úgy tartósítot­ta, -hogy sűrített mustba vagy mézbe tette. A mai háziasz­­szony ugyanezt teszi, amikor a gyümölcsbefőttre szirupot — sürü cukros levet — tölt. Ha elég sürü a cukorszörp, készen is van a befőtt, csak éppen émelyítően édes le^z. Ha kevesebb cukrot haszná­lunk fel, akkor a befőttel le­zárás után még ’’dunsztolni” is kell, fel kell forralni és egy ideig melegen tartani. Rendkívül fontos felfedezés volt, amikor az olasz Lazza­ro Spallanzani 1765-ben rá­jött arra, hogy a légmentesen lezárt és felforralt élelmisze­rek nem romlanak meg. A baktériumok a magas hőtől elpusztulnak. Karazin orosz természettu­IfÁlUIMENTPC KÁVÉ. KAKAÓ. TEA. SZÖVET. VÁSZON VfilVlmCIl I 1-0 GYAPJUFONAL. CIPŐ, ÉPÍTŐANYAG KERÉKPÁR, RÁDIÓ. HÁZTARTÁSI és IPARCIKKEK megrendelhetők MAGYARORSZÁG és CSEHSZLOVÁKIA területén élő címzettiek részére. A csehszlovákiai TÜZEX csomagok teljesen külömböznek a magyar IKKA csomagoktól MINDENFÉLE GYÓGYSZEREK IS RENDELHETŐK FŐÜGYNÖKSÉG, CSAKIS U. S. A.-BELI ÜZLETEK RÉSZÉRE U. S. RELIEF PARCEL SERVICE, Inc. Phone: LE 5-3535 245 East 80th St. NEW YORK 21. N.Y. BRACK MIKLÓS, igazgató UJ CÍM Bejárat a 2nd Ave.-ről dós 1808-ban egy földkörüli útra induló hajó kapitányá­nak több ládára való, légmen­tesen lezárt húskonzervet adott át. A hajó három évig cirkált a világtengereken, és amikor visszatért, a húskon­zerveket bizottság vizsgálta meg és megállapította azok romlatlanságát. Ma már na­ponta 100 millió doboz (vagy üveg) konzervet fogyaszt el a föld lakossága! A hűtőszekrénybe tett élel­miszerek napokig, sőt hetekig megőrzik frisseségüket. A ré­gi korok “hűtőszekrénye” a jégverem volt, amint ezt több ezer éves írások tanúsítják. (Falun néhol még most is lát­hatunk.) Télen a folyók je­gét mély, gyepdarabokkal fe­dett gödörbe hordták, és me­leg időben ezekben tartották a húst, halat, zöldséget és gyü­mölcsöt. Az egyiptomi uralko­dók részére jég-karavánok ! szállították a havat és a jeget 1 messzi vidékekről. Az úgynevezett mélyhütés­sel való tartósításnak egy for­télya van; az élelmiszert hir­telen kell minél alacsonyabb hőfokra lehűteni, a felmelegí­tést viszont lassan kell végez­ni. Nagy utat tett meg a tudo­mány, amig eljutottunk odá­ig, hogy tél közepén is élvez­hetjük nyáron termett gyü­mölcseink pompás izét, és bár­mikor felbonthatunk egy kon­zervdobozt, melyben jóízű ételt találunk. Blahó István SZERELEM kije Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS 34. FEJEZET ff ....... A méreg, mely nem öl A kalandornő csak futólagosán üdvözölte Bodokyt és szo­bájába sietett. Most már utálta Soltész Ferit, mindamellett ki­váncsi volt megtudni, hogy mit akar tőle. — Oh, csak valamiképpen megtudnék szabadulni ettől a hitvány embertől, — fohászkodott fél inagában. ‘ v o A cédulát gyorsan elővette a zsebkendőből és átufútotta: Ez állott rajta: “Okvetlenül beszélnem kell veled egy fölötte fontos ügy­ben. Valami ürügy alatt rendelj szobádba. Erre egész biztosan számítok, mert különben baj lesz.”' Ó; Lola dühében összegyűrte a cédulát. — Egész biztosan számit rá, — morfogta dühösen.— Jó hogy még azt nem írja, parancsolom! Nemsokára talán ez is be fog következni. Sajnos, ez a fickó hatalmában tart engem. Egész létem tőle függ. Akkor semmisíthet meg engem, amikor neki tetszik. ' Izgatottan járt fel és alá a szobában és szabad folyást en­gedett haragjának. — Csak ezt az embert tudnám lerázni a nyakamról. Utá­lom őt. Látni sem akarom többé. És most még azt akarja, hogy szobámba rendeljem őt. Valóban, ennek az embernek a szem­telensége napról-napra fokozódik. Nem tehetém, hogy szobám­ba rendeljem. Semmi szin alatt. Ismerem ennek az embernek a szertelenségét, Isten tudja, mit akarhat és nem-tudnék hamar túladni rajta. Oh, Istenem, még bajba dönthet-ez az*ember. Kezeit tördelve járt fel és alá a szobában.'Vissza akarta őt utasítani és mégsem merte. Most csakugyan úgy állt a dolog, hogy ez az ember hatalmában tartotta őt. — Neki sok veszteni valója nincs. De nekem! — kiáltott kétségbeesve. — Ő semmi, de én grófkisasszony vagyok, er­ről a fényes polcról lezuhanni a szegénység, a bűn fertőjébe, oh, ez nem könnyű dolog. Meg kell tennem, amit ez az ember parancsol. De talán mégis eljön az idő, midőn uralkodásának vége lesz. Hej, Soltész Feri, talán úgy fordulhat még a kocka, hogy én adom neked az utolsó rúgást. Lola tehát támolyogva ment a falhoz és a villamos csengő­nek ott levő gombját megnyomta. Pár percig csengetett. Ek­kor jött az öreg Balázs és mindenekelőtt bejelentette, hogy a komorna másfelé van elfoglalva, megkérdezte, hogy mit pa­rancsol a gróf kisasszony? — Éppen jó, hogy jön, — mondta Lola. — Ön tudja, me­lyik a kedvenc angol teli vér lovam? — Igen is, a Lord. — Az állat tegnap gyöngélkedett. Nem tudná megmonda­ni, vájjon jobban van-e? — Ezt valóban nem tudom, — felelte Balázs őszintén. — És Istenem, ki gondolna most a lovakkal, mikor más beteg van a háznál, akire sokkal nagyobb súlyt fektetünk. Minden figyel­münk most Rédey kisasszonyra irányul, mert a doktor ur má­ra vagy holnapra jelezte a nagy fordulatot. És most még egyet szeretnék kérdezte. Igaz, hogy Földváry Aladár gróf urat el­ítélték? Lola szomorúan bólintott fejével. l — No, ez mégis szörnyűség! csapta össze Balázs a kezeit. — Hallottam ugyan már, hogy elitélték, de nem tudtam elhin­ni. Azt is hallottam, hogy tiz évet kapott. Borzasztó! Azt mond­ják, hogy a gróf ur ártatlan, Oh, Istenem, milyen rettentő gaz­ság ez annak a részéről, aki tudja, hogy a fiatal gróf ártatlan és mégis hallgat. Lola erre nem tudott válaszolni. Görcsös zokogást tört ki kebléből és könnyező arcát kezeibe rejtve, egy zsölyébe ha­nyatlott. — A kisasszony is megsiratja őt, — szólt Balázs meghatot­tam — Legyenek áldva azok a könnyek. A gróf nemes éá egye­nes jellemű ur és lehetetlennek tartja mindenki, hogy ő lenne a gyilkos. És ha nem szúrta le Irma kisasszonyt . . . akkor ki tette? Ez valóságos rejtély. Az ajtó felé ballagott, mivel látta a gróf kisasszony nem óhajt tovább foglalkozni vele. Mikor már az ajtónál volt, Lo­lának hirtelen eszébe jutott, hogy miért hivatta Balázst és utá­na szólt: — Küldje nekem ide a lovászmestert. Meg akarom tudni, mi van a Lorddal? Tízezer forint volt a ló ára. Ön talán szív­telennek fog tartani, de végre, az állatokra is csak kell egy kis gondot fordítani. — Oh, dehogy tartom szívtelennek, — szólt az öreg szolga. ------Sőt ellenkezőleg, mindez érzékeny szívre mutat. Távozása űtán Lola kinyitotta az ablakot, a beözönlő üde levegő jól esett forró horhlokának. Az egész lóhistóriát csak azért gondolta ki, hogy Soltész Ferinek, mint lovászmester­nek, alkalma lehessen ide jönni. Pár perc múlva kinyílt az ajtó. Lola hátrafordult és csak­nem a rémület sikolya tort ki ajkán. Várta Soltészt, de belé­pése azonban mégis félelmetesen érintette őt. — Itt vágyók! — szólalt meg a gazember és betette maga után az ajtót. — Mindenekelőtt elismerésemet kell nyilváníta­nom, hogy ilyen ügyesen csináltad a dolgot. Senki sem fog rosz­­szat gondolni, ha mi most néhány percig bizalmas együttlétet élvezünk. Az ördögbe is! Hogy tudsz engem ilyen álhatatosan kerülni? Ha engem ide nem üz a szerelem, teugyan vajmi keve­set gondolnál reám. — Ezzel veszélybe döntesz bennünket, — rebegte Lola iz­gatottan, vagyis inkább rettegve. — Igazán nem értelek. Váj­jon igazán veszélybe akarsz engem dönteni? Azt akarod, hogy ismét meglepjenek úgy, mint a minap éjjel a pavillonban? Váj­jon talán még egy gyilkossággal akarod bemocskitani kezedet? — Eggyel több vagy kevesebb, az már vajmi keveset vál­toztatna a dolgon, — vonta vállát a lovászmester. — És ha ten­ném, kiért tenném? Nem éretted és szerelmünkért? Rédey Ir­mának is azért kellett véreznie. Csak nem engedhettem odáig jutni a dolgot, hogy kifecsegjen mindent? Nem, nem, Lola. Nem volt más választásom, mint késhez nyúlni és őt eltávolítani az útból. Ezt olyan vad szenvedéllyességgel mondta, szemei úgy fo­rogtak, hogy Lola ijedten hátrált előle. — De úgy látom, — folyttata Soltész egyre jobban köze­ledve Lolához, — hogy nagyon hálátlan vagy irántam. Attól a naptól fogva úgy kerülsz, hogy egyetlen egyszer sem találkoz­hattam veled. Azt hiszed, hogy nem vettem észre az ebben rejlő szándékosságot? Tudom is az okát. Oh, én előttem semmi sem marad elrejtve. Az én szemem rögtön észrevesz mindent. A vöröshaju egészen közel ment Lolához és mélyen sze­mébe nézett, mintha lelke mélyén akart volna olvasni, miköz­ben szenvedélye egyre jobban fellángolt. — Látom, hogy sírtál is, — lihegte indulattól remegő han­gon. — A törvényszéki épületből haza jövet is az egész utón könnyeztél. Miért? Mi bajod? Vagy kiért folynak ezek a köny­­nyek? Tudom, hogy ezt nem fogod bevallani, ha mindjárt ke­rékbe törnének is. De én már sejtem. Azt a pimaszt, akit tiz évi fegyházra Ítéltek, nem tudod elfelejteni. Érte folynak könnyeid. Siratod őt, holott velem együtt örvendezned kellene, hogy bűn­bakot találtunk és ártalmatlanná lett téve. — Ártalmatlanná? — kérdezte Lola. — Oh,, még nem, Még ne diadalmaskodjál. Igen könnyen úgy fordulhat a dolog, hogy börtönének ajtaja újra kinyílik és emelt fővel fog rajta kilépni a vádlott. Tisztára mosva a ráháritott gyanútól. — Soha! — kiáltott Soltész. — Ott fog ő elveszni a börtön­ben. — Elfelejted, hogy Rédey Irma még él, — mondta Lola. — Még él az igaz, — felelte a vöröshaju szörnyeteg egész közel hajolva Iolához és borzalmas suttogással tette hozzá: — estére azonban már nem lesz az élők között. Erről biztositlak. — Arra számítasz, hogy a válság, melyet ma estére várnak, talán rosszra fordul? Vigyázz, nehogy számításodban csalatkoz­zál! Irma felépülhet még. — Ha én nem lennék, akkor igen, — súgta fülébe Soltész sátáni örömmel. — Nem, nem, szép Lolám, az én számításom feltétlenül be fog válni. Nem szoktam csatiatkozni. Annyit mon­dok neked, hogy Rédey Irma ezt a mai napot semmiesetre sem fogja túlélni. A gyászruhát már bátran készítheted. Lola hátratántorodott, szeme irtózattal telt meg és egy percig szótlanul bámult a vöröshajura. — Soltész Feri. — szólt rémülettől elfojtott hangon, miköz­ben hideg borzalom rázta tagjait. Szavaidból azt veszem ki, hogy első bűntényedet egy másikkal tetőzted. Sejtem a valót. Szemedből kiolvasom lelkednek pokoli romlottságát. Mikor egy félóra előtt az üvegcsét átnyújtottad a grófnak, abban volt valami, ami ... , — Hahaha! — kacagott Soltész sátáni gúnnyal. — Persze hogy volt. Hogy ne lett volna? Üres üvegcsét csak nem adtam volna neki! — Szerencsétlen, te! Méreg volt benne! — kiáltotta Lola. A gonosztevő azonban befogta a száját. — Ugyan, ne kiabálj, kérlek. Azt akarod, hogy a kamasz helyett én kerüljek börtönbe? Tudd meg, hogy ha te sem tudsz hallgatni, akkor én is kinyitom a számat és meglátod, nem egye­dül megyek a börtönbe. Ki fogom ám nyitni a gróf szemét. Fü­lébe fogom dörögni: “Szentiványi gróf, csúfosan be lettél csap­va! Ez a csinos fruska, akit leányodnak tartasz, nem leányod, hanem egy kalandornő! A “Zöld kakas”-ban keringőkirályné volt a neve, mielőtt hozzád került.” Ezen szavak mindegyike egy-egy buzogányütés volt Lola fejére, melynek súlya alatt meginogva, a székre rogyott. Sol­tész Feri egészen közel ment hozzá és föléje hajolva, sátáni mo­sollyal súgta fülébe: — Lásd, Lola, minek kényszeritesz rá, hogy a múltat fel­idézzem? Nem jobb lenne, ha mi ketten egyetértésben és kar­öltve haladnánk a kitűzött cél felé? Amit Rédey Irmával most újabban tettem, ismét csak a te érdekedben tettem. Rédey Ir­mának nem szabad többé magához térnie, mert abban a pilla­natban, melyben szeme és ajka megnyílna, nem csak engem vádolna be, hanem téged is. Ennek pedig nem szabad bekövet­keznie. És most megyek, mert látom, hogy már egészen maga­don kívül vagy a rémülettől. Mielőtt azonban búcsút vennék tőled, visszatérek szolgaszerepemhez, valamit akarok neked mondani, füledbe akarok súgni egynéhány szót, de úgy, hogy soha meg ne feledkezzél róluk. Földváry Aladár élve el van temetve. A fegyház még a földalatti sírboltnál is biztosabban rejti el halottjait. Meg lehetsz győződve, hogy a te Aladárod azt a tiz esztendőt nem bírja ki élve. Az erkölcsi halál a testi halált is maga után vonja. Nekem tehát nincs okom féltékenynek len­ni rá. Ő már a múlté, ő róla el lehet mondani, hogy volt, nincs. — Hát akkor minek beszélsz? — Azért beszélek, mert nem akarom, hogy képét szeved­­ben hordozzad. Oh, nagyon jól tudom én azt, mert érzem, hogy az éj magányában, midőn álmatlanul hánykolódd puha fek­helyeden, szerelemsóvár lelked vele foglalkozik. Képzeletben magad elé varázsolod arcát, szép, fürtös fejét, daliás alakját év vágyódva terjeszted ki karajaidat feléje. Ajkad szerelmes szavakat sugdos és a szerelem gyönyöreiben ringatózol, mert azzal áltatod magad, hogy egykor mégis, egymásé lesztek. Én mondom, hogy soha, soha! Aladárnak már csak azért el kell vesznie, mert szereted őt. Képét kitépem szivedből! Zsebéből előrántott aa tőrt. — Ismered ezt? — kérdezte rettentő tekintettel. — Egy­kor és ez nem is volt oly régen, erre esküdtél, hogy hü leszel hozzám. Lélekben már is hűtlen lettél és én joggal beléd döf­hetném a tőrt. De erre még van idő. Nem akarok gyilkosa len­ni annak, akit szeretek. Egyelőre csak ki akarom tépni szived­ből annak az embernek a képét. Tudd meg, hogy a megcsalt szerelem egy csapással irtóztató gyűlöletté tud átváltozni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents