Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-10-07 / 40. szám
OLD At FÜGGETLENSÉG Thursday, October 7, 1965 NAGYAPÁM ZSÍROS KALAPJA Miskolcon a buzatéren Kozslik kalapos mester hires volt régen a kalapjairól, Borsor, Abauj, Zemplén, Heves, Nógrád és Gömör megyék férfiai vásárolták kalapjaikat Kozslik mestertől, amik elnyühetetlenek voltak. Vidéken a földműves . gazdák apáról-fiura hagyatékozták a hires Kozslik posztó kalapokat. Nagyapámnak is volt egy Kozslik posztó kalapja, ami évtizedek alatt úgy megkeményedett átzsirosodott, hogy pöttömnyi gyerek koromban, amikor nagyapám a fejemre nyomta, olyan nehéz volt, mintha a félvékást tette volna a fejemre. Családunkban nevemet Irta: ÜSZTÖK ISTVÁN nagyapámtól kaptam, és talán azért voltam neki kedvenc unokája. Sokat lovagoltatott engem a térdén kicsiny gyermek koromban és mesélt nekem esténkint az öreg eperfa alatt a favágótokén ülve a régi szép időkről, az 1848-as szabadságharc utáni betyárvilágról, a pandúrokról meg a régi csendbiztosoktól. A meséjét mindig megtoldotta bütykös hüvelykujjával a fejembubjára nyomott barackkal, ami senem kajszin, senem sámueli, senem őszibarack volt, hanem szeretetének a kifejezése, nálunk Borsodban nevezték baracknak a kisunoka fejére nyomott fricskát. Ahogy fel cseperedtem, úgy pajkosodtam is, mint a legtöbb jóvérű falusi fiugyerek. El-elhuztam nagyapám szijostorját és azzal hajkuráztam udvarunkon a kacsákat, libákat, csirkéket és a villogó pirosszemü házinyulakat. Nagyapám jópárszor a szokottnál is erősebben nyomta olyankor fejembubjára a barackot, de ahogy növekedtem, a fejemre fricskázott barackot megszoktam és még nagyobb igyekezettel kergettem udvarunkon az aprójószágot. Egyszer nagyapám valamiért bosszús volt, ha jól emlékszem rá, a zápfoga fájt éppen akkor. Kedvenc szíj ostor jával újra a kotlóst hajkuráztam a kiscsirkékkel a szalmakazal tövében. Nagyapám többször is rám szólt: — Pesta (amikor haragudott nem Pistának szólitott). hagyd békén a kotlóst a csirkékkel, mert barackot nyomok a fejedre! Nagyapám akkoriban már a hatvanas éveiben volt, lábait a köszvény bántotta, munkája végeztével szivesen lepihent a sürü lombos eperfánk alatt a nagy favágótőkére és elgyönyörködött a szépen gömbölyödő mangalica hizónkban, a tarka-barka, kisborjuban, a sok kendermagos j ércbében, a kövérség miatt lassan ődöngő kacsákban, a párnákba-dunnákba a finom, puha pelyhet adó libákban és az istállónkból olykor-olykor kiszabadult fehérszőrü házinyulakban és kiváltképpen sokszor elgyönyörködött az öröké izgómozgó István unokájában, akire most éppen megharagudott, mert a kotlóst háborgatja megint az ő szijostorjával. Már harmadszor kergettem körül a szalmakazlon a kotlóst, mert egyszer felvettem a kezembe egy kiscsirkéjét és azért a véntyuk úgy a csupasz térdemre vágta a csőrét, hogy napokig megkékült a helye és én sirva szaladtam be a pitvarba édesanyámnak panaszkodni. Azóta az a kotlós a portánkon nekem ellenségem lett. A kotlóst a nagyapám szijostorjával éppen a kerekes kutunknál hajkuráztam, ahol a nagy itatóvályunk végén volt egy pocsolyja, amiben a kacsák meg a libák ulbickoltak. Nem is hallottam nagyapám dorgálását, figyelmeztetését, ahogy a kotlós után szaladtam. Nagyapám elveszítette a türelmét, gyorsan lekapta fejéről zsíros kalapját és utánam hajította. A nehéz zsíros kalap engem éppen hátba talált az itató vályú végén. A nagy ütéstől hasravágódtam a pocsolyába, amiből a kacsák meg a libák ijedtükben hangos szárnycsatogással szétrebbentek. A pocsolyában volt féllábszárig ért a viz, az alja iszapos volt, ahogy én beleestem ,csupa sár és iszap lett az arcom, kezem, ruhám, amit aznap adott rám anyám. De a nagyapám zsíros kalapja is csupa sár és iszap lett a pocsolyában, amiért utólag nagyapámtól újabb barackot kaptam a fejem búbjára. így én a portánkon nemcsak a kotlósra, hanem a nagyapám zsíros kalapjára is megharagudtam. Csak 4-5 éves lehette makkor, de ma is jól emlékszem a kotlósra, meg a nagyapám zsíros kalapjára, de a legjobban arra emlékszem, amikor jóanyám rólam lehúzta a sáros, iszapos ruhát a pitvarunkban és lemosott a nagy lavórban ,áldott kezeivel mintha meg is paskolt volna, hogy máskor fogadják szót nagyapámnak, ne kergessem a kotlóst. Nem is kergettem többé. Néhány év múlva, amikor Sirokiné, a cigányasszony, a kemencénket tapasztotta, édesanyám kiküldött engem a kertbe, hogy válasszak ki egy fiatal jércét Sirokinénak. A nagy füzvesszőből font kosárral én régi haragosomat, az öreg kotlóst borítottam le a szalmakazal tövében és odaadtam Sirokinénak, aki úgy megörült a jércétől jóval nagyobb és kövérebb kotlósunknak, hogy gyorsan a szoknyája alá dugta és a kertek alatt vitte haza, nehogy édesanyám meglássa. így adtam túl a térdemet megsértő kotlóson, de a nagyapám zsíros kalapján nem tudtam túladni, mert arra öregapám úgy vigyázott, mint a szemfényére. SZERELEM kije Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS A gonosztevők meg voltak zavarodva. Ekkor a vércse is működésbe akart lépni, sőt rejtekéből Soltész is előjött revolverrel kezében. A legrosszabb esetben, ha már nem megy másképpen, de akarta lőni a grfófot. De most egyszerre több oldalról sipolás hallatszott. — Jönnek a rendőrök! — sziszegte a halálfejü bőszülten. A következő percben csakugyan dobogó léptek hangzottak fel a kövezeten. Szerencsére az őrjárat éppen arra járt és a segélykiáltásra gyorsan a helyszínére sietett. A gonosztevők egy pillanat alatt szétfutottak. Rózsika megkönnyebbülve lélegzett fel, de most egy fenyegető alak tűnt fel mellette. Első gondolata az volt, hogy a gonosztevők egyike az, aki most bosszút akar állni tervüknek meghiúsításáért. Rózsika rémülten futni kezdett, még pedig visszafelé, abba a zirányba, ahonnét jött. Rémületében azt hitte,1 hogy a gonosztevő követi őt és úgy futott, ahogyan csak bírt. Végre kiért a körútra. Lélegzete akadozott és úgy ki volt fáradva, hogy tovább nem birt volna már futni. Megállóit és hátranézett. Ekkor látta, hogy senki s;incs mögötte. Az utcán még egy-két elkésett emberrel találkozott, de most ezektől is rettegett. Hátha ezek is zsebmetszők, olvajok, gyilkosok? Mi tévő legyen? Lakása még nagyon messzire volt. Társaskocsit már nem remélhetett. Ekor végetlenül arra jött egy üres bérkocsi. A kocsis meglátta a tétovázó leányt. Rózsikának ekkor egy jó gondolata támadt. Éjnek idején egyedül menni az utcán egy fiatal nőnek, több volt, mint veszélyes. Pénze ugyan nem volt sok, de holnapután már a grófné szolgálatába fog állani havi ötszáz frank fizetéssel, ilyen körülmények között csak megengedhete magának azt a kis fényűzést, hogy kocsi megy haza. Intett is a kocsinak, hogy álljon meg, aminek persze .a jó embfer’a legnagyobb készséggel eleget tett és a járda szélére terelte kocsiját.- Rózsika beszállóit, megmondta a kocsisnak a lakcímét, mire a jármű útnak indult. Most végre megkönnyebbülve lélegzett fel. Első gondolata az voit, hogy ma egy jó tettet vitt véghez azáltal, hogy megmentette Lola vőlegényét egy rablóbanda támadásától. Mert kétségtelennek látszott, hogy a gonosztevők megölik, ha ő segítségért nem kiabál. Második gondolata leendő úrnője, Lola gróf kisasszony volt. • Milyen különös. Ma délelőtt elvesztette vőlegényének az arcképét, ma éjjel meg csaknem őt magát is elvesztette. Ebben a pillanatban nem is álmodta volna, hogy a kép' lopás és az előbbi rablótámadás között gondosan előkészített összefüggés van és hogy a grófot a gonosztevők voltaképpen nem éppen csak kirabolni, hanem f elbúj tás folytán egyenesen meg akarták ölni. „Rózsika boldog volt, hogy a gaztettet meggátolhatta. Harmadsorban a megmentett férfira irányultak gondolatai. í Ha sejtette volna, hogy ő ma éjjel kit mentette meg, bizonyára határtalan boldogság töltötte volna be lelkét. Ha tudta volna, hogy Aladár volt az, akit az ő közbelépése egy borzalmas haláltól mentett meg, akkor igazán hitte volna, hogy van gondviselés, mely őrködik az emberek sorsa felett és különösen védi a jókat és azokat, akik tiszta szeretettel szeretik egymást. De természetesen Rózsika minderről még halvány sejtelemmel sem birt. Hogyan is gondolhatta volna, hogy a köpenybe burkolt férfi nem volt más, mint Aladár, a szép Földváry Aladár gróf, ugyanaz,, akinek képe betölti lelkét, akiért ő minden áldott nap reggel és este imádkozott, akit még most is lelkének egész erejéből szeret, akiért szive hő lánggal égett, aki után vágya vágyódik és aki neki mindene volt ezen aföldön. Oh, ha sejtette volna, hogy Földváry Aladár, Lola grófkisasszonynak a vőlegénye. De erre nem gondolt. Ez a borzasztó tény egyelőre még rejtve maradt ártatlan lelke előtt . . . , , Ő úgy is végtelenül örült, hogy megmentett egy emberéletet és ezáltal jó szolgálatot tett leendő úrnőjének, aki vőlegényének elvesztése miatt talán megőrült volna a fájdalomtól. Ilyen gondolatok között ért haza. Az idő olyan gyorsan telt el, hogy nem is hitte, hogy már otthon van és kinézett a kocsi ablakán. Csakugyan otthon volt. Ráismert a házra, melyben lakása volt. Ki is szállott és kifizette a kocsist. Az emeleten egy ablak még ki volt világítva. — Az én jó nénim még nem feküdt le, —- gondolta magában Rózsika.— Bizonyosan aggódik miattam. Meghúzta a csengőt. Ekkor az emeleten a kivilágított ablakot kinyitotta valaki és egy nő kiszólt: — Ön az, Rózsika kisasszony? —- Igen, én vagyok. •— No, hála az égnek, csakhogy hazajött. * Nemsokára beeresztette Rózsikát. — Az Istenért, mi történt? — kérdezte a szobaasszony összecsapva kezeit. Rózsika elbeszélte a történteket. — No, ez már szép, -r- mondta a szobaasszony. — Ehhez igazán nagy bátorság kellett. — Ha ezt hóin pazaoknak, akiket illet, elmondja, bizonyára gazdag jutalomban fog részesülni. —- Oh, nem pénzért tettem, — mondta Rózsika. Mikor egy félóra múlva a puha ágyban feküdt, gondolatban még mindig a köpenyes fiatalemberrel foglalkozott. Ez volt tehát Lola grófkisasszony vőlegénye, a szép fiatalember, akit Lola úgy feldicsért. Arcban ugyan nem láthatta őt, de tartása, testalkata is már igen szép és imponáló volt. Igazi arisztokrata. Önkéntelenül eszébe jutott Aladár. Ebben a pillanatban lelke előtt állott mind a két férfi és Rózsika lelkében összemérhette őket. Csodálatos. Úgy hasonlított egymáshoz a kettő. Rózsika úgy találta, hogy Aladár is éppen ilyen. Járása, magatartása, mozdulatai szakasztott olyanok, mint azé a szép fiatalemberé, akit Lola vőlegényének tartott. — Oh, Aladár! —^ sóhajtott fel Rózsiké. — Mindenütt és mindenben csag téged látlak. A te nyájas képed lebeg szemeim előtt, veled álmodom, gondolataim napközben csak veled foglalkoznak. Oh, eljön-e még az az idő, hogy viszontláthatlak? Egymásé lehetünk-e? Oh, Aladár, bár mielőbb visszatérhetnél hozzám és megvigasztalnád boldogtalan, meggyötört szivemet. 48. FEJEZET Két nő harca Elérkezett az esküvő napja. Lázas tevékenység uralko' dott a grófi palotában. A szolgák sürögtek-forogtak, sugárzó arcuk elárulta, hogy ma nagy örömnap van a házban. Különösen a menyasszony szobájában folyt lázas tevékenység. ' < * A fényes ruhák már mind megérkeztek. A hires Worth, Páris divatfejedelme, volt a ruhaszállító és ő, mint mindig, úgy ez alkalommal is remekelt. A menyasszony arca és szeme lázban égett. Ott állt a nagy tükör előtt és nézte magát a gyönyörű selyembrokát ruhában, melynek uszálya valódi brüsszeli csipkével volt díszítve. Most következett a menyasszonyi fátyol. Rózsika már eddig is bámulatosan működött közre. Az ő keze is már lázasan remegett az izgalomtól, homlokát egy-két verejtékcsepp lepte el. Ilyen a reggeli hatmatcsepp a szunnyadó rózsaszirmokon. Pillanatnyi pihenőt engedett magának addig, mig Lola a tükörben nézegette magát. Izgalma ellenére müértő tekintettel nézte magát és meg volt elégedve — No, most a fátyolt, — fordult Rózsikéhoz. Az uj komorna ezt is rá adta. A mirtuszkoszorut is csodaszépen eligazította tündérujjával. Most újra kezdődött a szemlélődés. — Szép, nagyon szép, — mondta Rózsika őszinte örömmel és büszke volt müvére. Igen, Lola szép volt. Bárkit megigézhetett volna szépségével. A fehér selyemruhának elegáns szabása gyönyörűen emelte ki termetét. Igazán királynői alak volt. A mirtuszkoszoru gyönyörűen állott és lágy összhangzatban volt dús fekete hajával, pompásan emelte ki márványfehér homlokát. El lehetett mondani, hogy soha mirtuszkoszoru ennél szebb fejet még nem ékesített. Hogy méltó is volt-e reá ez a fej és ez a homlok, erről most ne beszéljünk. Lola teljes tudatával birt szépségének és büszke önérzettel nézte magát a tükörben. Meg volt elégedve önmagával. — Nos? — fordult elégült mosollyal Rózsikéhoz. — Szép vagyok? — Nagyon. — Nem talál ön is kissé halványnak? — Ez a jelenlegi körülmények között egészen természetes, — felelte Rózsika. — Életének legfontosabb lépése előtt áll most. Ajka nemsokára ki fogja mondani a nagyfontosságu igent, mely egész életre szól, mint mondani szokás: holtomiglan, holtodiglan.-— Igazad van, kedvesem, — mondta Lola kissé elkomolyodva. — Nagyfontosságu lépés ez, melynek jó vége lehet, de rossz is.-— Oh, a gróf kisasszonynál az csak jó lehet. — Magam is.remélni akarom. Egy belső sejtelem azt súgja nekem, hogy leendő férjem oldala mellett boldog, végtelenül boldog leszek. És te még mindig nem láttad őt? De ma végre ez is be fog következni, nemsokára értem jön, hogy oltárhoz vezessen és akor megláthatod őt. Meg vagyok győződve, hogy te is a legszebb férfinek fogod őt elismerni. Rózsika most már csakugyan kiváncsi volt a vőlegényre és alig várta, hogy megláthassa őt. — Kérlek, kedvesem — folytatta Lola, — nézz utána még egyszer, vájjon a fátyol erősen áll-e és különösen arra legyen figyelmed, hogy a mirtuszkoszoru jól meg legyen erősítve. Valóban, igen rossz előjelnek tartanám, ha a koszorú valahogyan lecsúszna a fejemről. Ebben a pillanatban alig észrevehetően összerázkódott. Eszébe jutott az arcképlopás. Akárki volt a tettes, bizonyára rossz célzatból követte el a lopást és nem lehetetlen, hogy az illető az esküvőt is meg fogja zavarni. Akárhányszor történt már, hogy az elhagyott szeretők megjelentek a nászünnepélyen és botrányt csináltak, hogy ez' által bosszút álljanak a vőlegény állítólagos hűtlenségéért. Egy pillanatra Soltész Ferire is gondolt és arca elváltozott. Hátha ez volt a tolvaj? Ha igen, akkor el lehet rá készülve, hogy ez a gazember ma még más alakban is életjelt fog adni magáról. Rózsika nem is sejtette ezeket a nyugtalanító gondolatokat és úrnőjének előbbi szavaira vonatkozólag egész őszintén és minden utógondolat nélkül felelt: — Önnek nem kell ilyen rossz előjelektől félnie. Aki ilyen fiatal, szép, kedves, nemeslelkü és gazdag, annak az élet csak jót hozhat. Annak nem kell félnie semmitől sem. — Igazad van, kedvesem. Ép olyan okos vagy, mint ügyes. Mitől is féljek, mikor már célnál vagyok, mikor rövid idő múlva leghőbb vágyam teljesedésbe fog menni? Ha egymásé leszünk, ezenfelül már nincs mit kívánnom az élettől. — Igen, mert minden egyéb jót már megadott a sors. — Egy kívánságom azonban mégis lenne még, — sietett hozzátenni Lola, miközben pillanatnyi árnyék borította el igéző arcát. Tudod-e, kedvesem, mit óhajtanék és várnék még a sorstól? Rózsika kérdő pillantást vetett szép úrnőjére, aki ebben a pillanatban komoran összeráncolta homlokát, sőt hallhatólag összeszoritotta fogait: — Igen, egyet még óhajtok, — mondta kitörő indulatossággal. — Ha egyszer egészen enyémnek mondhatom, akkor mindennap egyedüli imádságom az lesz, vajha minél előbb megsemmisíthetném vetélytársnőmet. (Folytatjuk), " ' , , . ]
