Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-11-19 / 47. szám

SZERELEM

kef Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Nem és ezerszer nem. Meg kell menekülnie minden áron. Hála Istennek, vannak még ép lábai, melyekkel futhat. Ő tehát futni fog minden erejéből. Nyomban le is indult.

— Nem arra, nem arra! — kiálttot a takarítónő, — Ezen az oldalon vízmosás van, melybe úgy megfogatjuk magunkat, rhint az egérfogóba jutott egér. Csak egyenesen neki a sűrűségnek, azontúl van a folyó.

— Folyó? — kérdezte Rózsika meghökkenve. — Hisz ez még rosszabb. Én csak átjutnék valahogy, mert tudok úszni, de maga?

— Bízni kell az Istenben. Hátha csónakra akadunk? A város közelében nagy számmal vannak halászok, révészek, gyüíhölcsszállitók, akik mind ladikon járnak. így majd csak átjutunk. Ha egyszer vizen leszünk," akkor fittyet hányunk Morvay embereinek és kutyáinak.

— Akkor hát előre :— mondta Rózsika elszántan. — Él kell érni a folyót, kerüljön bármibe.

— A folyóhoz! —- Ez volt a jelszó. Ez volt a végső remény, mely őket lelkesítette.

Rohanva mentek tüskén-bokron át. Rózsika futott elől. Kótainé zihálva, fújva követte.

Ámde a kutyák sem voltak restek. A bestiák eszeveszett rohanásban már egészen közel voltak hozzájuk és a szökevények közelségét érezvé, vérfagyasztó üvöltést vittek véghez.

— Az Istenért, gyorsabban! — kiáltott hátra Rózsika. — Szedje össze végső erejét, mert különben végünk van!

Rózsika bírta volna, a takarítónő azonban már kifogyott a szuszból. Lélegzete akadozott, minden lépésnél kénytelen volt megállni és lágyékát szorította, melyben fájdalmas nyilalást érzett, miközben fuldokolva kapkodott levegő után.

— Ah, az asztma, az a cudar asztma! — mondta lihegve.

— Most ismét rámjött. Jól mondta már régen Morvay, hogy egyszer megöl. Most már érzem, hogy azon a ponton állok. Szivem oly furcsán zakatol, mint az egyensúlyából kilóditott billentyv. Ne hagyj el Rózsika. Oh, ezek a vérebek, inkább menjünk Vissza Morvayhoz, adjuk meg magunkat inkább, semhogy ezek a kutyák széttépjenek ...

Rózsika megmenekülhetett volna, ha ebben a pillanatban csak magára gondolva, a takarítónőt cserben hagyja..

Ámde az ő becsületes lelke képtelen volt ilyen önző gondolatot magába fogadni. Vagy megmenteni őt is, vagy pedig vele együtt pusztul el. -Ettől a gondolattól eltelve, a takarítónőhöz sietett és egyik karjával átnyalábolván őt, magával húzta. így bizony csak lassan haladtak előre, mert Kótainé súlyosan nehezedett reá testének minden terhével.

— Jaj lelkem, Rózsikám, az Isten fizesse meg, csak ne hagyj el, csak most az egyszer ne. — lihegte szakadozott hangon. — Megszolgálom valamikor.

— Ne féljen, nem hagyom el, — biztatta őt Rózsika. — Maga feláldozta magát én érettem, most én áldozom fel magamat.

— Csak legalább fegyverünk lenne, — rebegte Kótainé.

— Oh, miért nem loptam el a doktor revolverét, azt a hatlövetűt, mellyel a vérebeket egymásután mind lefuffanthatnám.

— Kése sincs?

— Igazad van, angyalom. A kacor nálam van, — az talán jó lesz.

— Adja ide — mondta Rózsika elszántan, — Meg fogja látni, mily jó hasznát veszem.

Az öreg asszony reszkető kézzel kivette szoknyája zsebéből a kést és átadta Rózsikának.

Ebben a pillanatban vad üvöltés hangzott fel közvetlen közelükben. Rózsika, aki már el volt készülve a legrosszabbra, nem vesztette el lélekjelenlétét és felnyitotta a kést.

Ekkor már meg is látták a vérebek egyikét, mely a legközelebbi bokorból előbukkanva, rekedt ugatással csattogtatta feléjük fehér fogait.

— Jaj, a kutyák már itt vannak! — rebegte hóira rémülten Kótainé. — Végünk van! Hiába volt minden, amit tettünk. Veszve vagyunk.

Csak legyen csendesen, — mondta Rózsika, aki ebben a pillanatban bámulatos hidegvérrel állott helyén. — ügy hallottam, hogy a teljes mozdulatlanság még a legdühösebb állatot is zavarba hozza. Meglássuk, melyikünket támadja meg legelőször.

— Jaj- bizonyosan engem, — óbégatott a vén asszony.

— Én rám, különösen haragszanak.

Ezt jóformán ki sem bírta mondani, mert a véreb egy ha. talmas ugrással csakugyan rávetette magát.

Rekedt sikollyal rogyott a takarítónő a földre. Szemei kidülledtek a félelemtől, a következő pillanatban egy bombolyaggá verődött össze ő és a véreb, a földön fetrengve.

Rózsika gyors elszántsággal az ugató állat nyakába döfte a kést és végig hasította

Irtózatos bőgéssel ágaskodott fel az eb.

Az első pillanatban úgy látszott, hogy támadójára akarja vetni magát, de csakhamar megtántorodott és a másik percben vértől borítva elvágódott a földön, ahol egyet-kettőt még vonaglott, aztán nem mozdult többé.

Rózsika a késsel olyan szerencsésen bánt, hogy éppen az állat főütőerét vágta el.

A takarítónő még mindig a földön feküdt. Rózsika hozzá sietett és talpra állította.

— Csak gyorsan tovább! — kiáltott. — Nem kell félni. Ne veszítse el a fejét Kótainé. Lám, az egyik vérebbel már elbántam.

Kótainé felfohászkodott. Rózsika ismét átnyalábolta Őt.

— Oh, Istenem, már csak vége lenne, — rebegte Kótainé.

— A rémület már egészen megbénított. Mi lesz belőlem? Nagyobbra vágytam, mint ami vagyok és most azt a keveset is elvesztem, amivel még bírtam.

— Jöjjön, jöjjön Kótainé. Mit sopánkodik? Nem hallja, hogy már áz emberek is közel járnak? A doktor is velük van. Hallom a hangját, amint embereit ösztökéli.

Kótainé még egyszer összeszedte minden erejét s követte a menekülő Rózsikét.

Néhány perc múlva kiértek az erdőből. És mostelőttük volt a folyó. A hold ezüstös fénye megcsillogtatta a viz sima tükrét.

— Lám, megsegített az Isten, — szólt Rózsika örömmel. —- Isten sem hagyja el a benne bízókat.

Kótainé kimeresztette könnyben úszó szemeit, ő is meglátta a folyót és megkönnyebülve sóhajtott fel.

Ámde a megkönnyebbülésnek eme érzete csak egy szempillantásig tartott és csakhamar újabb kétségbesésnek engedte át a helyet.

Rózsika gyorsan körüljáratta tekintetét, de legnagyobb rémületére nem fedezett fel semmit, sem hidat, sem csónakot, vagy dereglyét, melyen átszállhattak volna a túlsó partra.

Most igazán kelepcébe jutottak. Nem mehettek sem előre, sme hátra. Elől viz, hátul vérebeikkel az üldözők, akik egyre jobban közeledtek feléjük.

Rózsika tudott úszni, őneki tehát csekélység lett volna vízbe ugrani és átúszni a túlsó partra. Ámde nem akarta cserben hagyni az öreg asszonyt, aki görcsösen kapaszkodott beléje és egyre rimánkodott neki, hogy csak most az egyszer ne hagyja el.

Rózsika ott maradt Kótainé oldala mellett és tőle telhetőleg támogatta őt. Az öregasszony azonban, ahelyett, hogy összeszedte volna erejét, még jobban roskadozott. Rózsika átlátta, hogy igy okvetlenül üldözőik kezébe esnek.

Ekkor, mikor legnagyobb volt a szükség, közeinek látszott a segítség. A folyó kanyarulatánál egész váratlanul feltűnt egy csónak, mely lassan lefelé úszott a folyón.

— Hála neked, nagy Isten! —kiáltott Rózsika hálálkodva.

— Alighanem meg vagyunk mentve.

— Segítség! — kiáltott a csónak felé.

A csónakban ülő meghallotta a hangot és rögtön parthoz terelte a jármüvet.

Rózsikának eszébe jutott Edith álma a csónakról és a királyfiról. Ámde a mostani idő nem volt alkalmas arra, hogy ezzel foglalkozzék.

— Kótainé — szólt felrázva tespedő aléltságából a takarítónőt. — Jöjjön, jöjjön! Nem látja a csónakot?

— Hol, hol? — kérdezte Kótainé szemeit meresztve.,T,

— Ott, ott! — mutatta néki Rózsika és a part közelébe

rohanva, a csónakban ülőhöz kiáltott: Ide, ide, uram!

A csónakban egy fiatalember ült, aki nagyot bámult a fiatal leányka láttára.

Az előbukkanó holdvilág éppen megvilágította Rózsikát, aki sajátszerü öltözetében, leomló hajával, karcsú termetével egy erdei tündér benyomását tette.

A fiatalember jóformán magánkívül bámult és nagy kedve lett volna minél gyorsabban elmenekülni. Rózsika észrevette ezt és biztatóan odaszólt hozzá.

— Ne féljen, uram. Nem vagyok kisértet, vagy valami tulvilági. lény. Közönséges halandó vagyok, egy szerencsétlen lány, aki gonosz emberek elől menekülök. De az Istenért segítsen rajtunk gyorsan! Később majd mindent megmagyarázok. Most azonban könyörüljön rajtam és társnőmön, fogadjon be csónakjába és vigyen el bennünket innét minél gyorsabban.

A fiatalember végre magáhoztért ámulatából. Nemzetiszinü kokárda volt a mellé,n felöltőjéről és kalapjáról látni lehetett, hogy a jelenleg itt gyülésező egyetemi ifjúságnak egyik tagja lehet, aki nem tudni, mi célból, éjjeli csónakázást rendezett magának. Csónakjában felállva, megemelte fövegét és lovagiasan mondta:

— Kisasszonyom, legyen csak türelemmel, egy-két evezőcsapással azonnal odaterelem csónakomat. '

Úgy is történt. A fiatalember egyszer-kétszer vizbemártotta az evezőt és a csónak csakhamar a parthoz ütődött.

— Tessék beszállni, — mondta a fiatalember.

Rózsika összeszedte minden erejét és a csónakba segítette a takarítónőt, aki csaknem tehetetlen volt az ijedtségtől. Utána ő maga is beszállt és kimerültén rogyott a csónak padjára, miközben remegve mondta megmentőjének:

— Ezer köszönet, fizesse meg önnek a jó Isten, amit velünk tett.

— Itt vannak már! — kiáltott fel egyszerre a takarítónő, aki már magához tért és a közeli erdő felé mutatott, melyből éppen ebben a percben több férfi rohant elő.

Morvay doktor volt embereinek élén, akik a szökevényeket üldözték.

A fiatal csónakos nyomban felfogta a helyzetet, a csónakot gyorsan eltaszitotta a parttól, aztán vizbemártotta az evezőt és amilyen gyorsan csak bírta, a folyó túlsó partja felé hajtotta a könnyű csónakot.

Rózsika megragadta a másik evezőt és segített a folyam közepe felé.

Morvay doktor dühösen ordított, mikor a szökevényeket egyre jobban távolodni látta. A legszebb és legnemesebb zsákmányt tehát kiragadták karmai közül. Efölötti haragjában bőszülten szaladgált fel és alá a parton. Szerette volna a kutyákat rájuk uszítani, de belátta, hogy ez hiábavaló lenne.

— Kerítsetek csónakot! — rivalt embereire.

Emberei közül egy felfelé, a másik lefelé futott a part mentén, csónakot azonban nem találtak sehol.

Morvay doktor, a düh első rohamának elmúltával, jobban meggondolta a dolgot és átlátta, hogy nem igen tanácsos magát ennyire exponálni, mert igen könnyen ellene iordulhat a kocka. Meghagyta tehát embereinek, hogy tereljék össze a kutyákat és menjenek velük vissza az intézetbe. A maga részéről legfeljebb még egy bősz szitkot küldött a menekülők után és még egyszer megfenyegette őket öklével, ami azonban vajmi keveset ártott nekik.

A csónakban ülők erősen eveztek, úgy, hogy a jármű nyilsebesen szelte a hullámokat, nagy örömére a takaritónőnek, aki a veszély elmúltával most már egészen magához tért.

Méf eddig egy szót sem váltottak egymással, Rózsika és a diák. Az utóbbi azonban tökéletesen el volt ragadtatva a lány szépsége által és nem tudta levenni róla szemeit. Még mindig azt hitte, hogy talán valami tündérrel van dolga, aki az ismeretlen szellemvilágból valahogy a prózai földre tévedt. A takarítónőt meg boszorkánynak nézte, aki a szép hófehérkét nem akarja kiadni kezéből.

Rózsika most kimerültén esett a csónak padlójára és igy szólt:

— Már nem bírom tovább, — mondta. — Képtelen vagyok önnek segíteni, uram. Most végre beállott nálam is a visszahatás. Most érzem csak, mennyire kimeríthették erőmet a lefolyt hetekben átélt szenvedések.

1 ■* (Folytatjuk)

8. OLDAL

F V O Q E r » fi N S ft G

Thursday, Nov. 19, 1964

EH VÁRJA A FÉRFITŐL A NŐ!

A férfiak hatalmának titka a nők felett az, hogy nyakkendőt viselnek, borotvakrémet használnak és rendszerint magasabbak, mint mi vagyunk. Nem okvetlenül okosabbak ugyan, de rendszerint elérik velünk azt, amit akarnak. Pontosan úgy, mint a kutyájukkal.

A pulikutya ott ül a gazdája előtt, három dologra várva: egy, tekintetre, egy kis simogatásra, egy jó szóra. — Ezek fontosabbak számára, mint egy tányér kutyaeledel; ezekért hajlandó mindent megtenni.

Már most, a kutya éppen úgy nem rabszolga, mint ahogyan mi nők sem vagyunk azok. Tud független lenni és ha kell, képes eltartani magát a külvilág kemény harcában. De lelki alkata, jóléte, biztonságérzete a gazdája tekintetétől, simogatásától s hangjától függ, akihez éjszaka hazatér.

Csakhogy annak a buta férfinek fogalma sincs, hogy egy tekintet, egy kis simogatás, egy szó mit jelenthet egy nő életében. S azt sem fogja fel, hogy távolléte milyen nyugtalanná, idegessé, sőt rosszkedvűvé tesz bennünket.

* * *

Vegyük először a szemet.

Mit nézzek rajtad? — mondja a férj. — Nincs semmi, amit ne tudnék rólad, nincs semmi bámulni való való rajtad. Ezt nem sértő szándékkal mondja, csak éppen a házasélet ténye ez. Pedig hogy vágyik a nő erre a néma figyelmességre: a tekintetre, mely azt mondja: Tudom, ki vagy; jó, hogy itt vagy!

Ne értsenek félre, most nem a lázas, szenvedélyes pillantásokra gondolok, bár a forró tekintet jobban esik,! mint a közömbös pillantás. A • szeretet, az együvé tartozás jelét, a férfi és a nő közötti i megfoghatatlan lelki kötelék |

jelét lessük e pillantásban, j Ha tudni akarják, mi a tragédia, — a szerelem halála, — figyeljék meg a parkokban ülő házastársak ezreit, akiknek szeme sohasem találkozik. Nem mintha a nő nem nézne a férfire; keresi a tekintetét, reménykedik a valóság ellenére, de a férfi nem néz rá. A kötelék megszakadt. Mindkettő egyedül van, a közöny plasztikzsákjába csomagolva.

Érthető, hogy a férfi szívesebben bámul egy valami gyönyörűt, újat, izgalmasabbat és kevésbbé érdekli a meg-! szokott és esetleg már hervadó arc. De elfelejti, hogy a; megszokás és a hervadás részben az ő müve és hogy a nő megszépül és felélénkül érdeklődése legcsekélyebb jelére. Kivirágzubk alatta: meghalunk nélküle.

Most vegyük a kezet. Egy nő, akit nem simogatnak, továbbra is élhet, mint egyén, de nem mint nő. Most megint nem a szenvedélyről beszélek. Igazán kivételes a férj, aki 15 évi házasság és a napi nehéz munka után hazatérve, szenvedélyes csókokkal borítja el feleségét. De néha-néha egy váltunkra helyezett gyengéd kéz, egy kis séta karonfogva, egy kis csók az arcon — ezek azok az apróságok , amelyekre annyira vágyunk és amelyek oly boldoggá tesznek. Szinte érthetetlen, hogy miért feledkeznek meg erről a férfiak. Oly nagy erőfeszítés egy kis gyengéd simogatás, a szeretet je-, le?

És szükségünk van a sza-l vakra is. Nem csupán a min-:

;,s • -..V ■ i

dennapos problémák megbeszélésére, vagy akár egy kis; pletykára (bár ez is jólesik),! de időnként olyan szavakra, amelyek (mint a tekintet) csakis hozzánk, belső énünkhöz szólnak.

Uraim, ezt már bizonyára hallották, de sokszor fogják még hallani: ha felveszünk egy uj ruhát, amit voltak olyan kegyesek észrevenni, mondjanak valamit. Elég egy mondat: “Szép szín-’ vagy “Nem rossz”, vagy “Hü ha!” De ha egy szót sem szólnak, az egy kis tragédia. El sem

tudják képzelni, mennyire fáj nekünk ez a hallgatás. El van rontva a napunk. Hiába tudjuk, hogy jó az ízlésünk, hogy biztos a divatórzékünk; a férfi hallgatása tönkreteszi önbizalmunkat. Még azt sem bánjuk, ha megkritizálja a ruhát (“Nem gondolod, hogy túl szűk?”) Egy kicsit mérgelődünk, de szivesebben elviseljük ezt, mint a semmibevevést.

A nő ösztönösen arra vágyik, hogy törődjenek vele. Büszkeségének és boldogságának egyik alapfeltétele egy kis bók, egy ki buzdító szó, válíveregetés.

Bölcs férfiak tudják ezt, nagyon jól.

Marya Mannes