Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1964-08-27 / 35. szám
8. OLDAL pf ^n FTf vnz jf. n Thursday, August 27, 1964 AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA ÍJ III. Attila hitte erős, vallásos hittel, hogy neki küldetése van e földön; hogy a hóditás jogát egy felsőbb hatalom ruházta rá. Midőn csudálatos módon megkerül Isten kardja, maga a hunn nép is megerősödik abbeli vallásos hitében, hogy az Isten maga jelölte ki Attilát a világ urának, az ő ostorának. Priszkusz Rhetor, a görög történetiró, aki hoszszab ideig tartózkodott Attial udvarában és kinek az utókor oly érdekes feljegyzéseket köszönhet Attiláról, azt is feljegyző többek közt, hogy a nyugat-római követeknek, kik vele egy időben voltak Attila udvarában, volt tudomásuk erről a kardról és a hozzá fü- j ződő babonás hitről. Komor! sejtelmek közt mondották a konstantinápolyi követeknek, Irta: BENEDEK ELEK hogy Attila a római császárral egyrangunak tekinti magát, vezéreit a maga szolgáinak nézi és erősen lehet tartani attól, hogy, ha a perzsákon is győzedelmeskedik, akik ellen épp akkor készülődött, a rómaiaknak nem mint barátja, de mint ura tér vissza. A következések megmutatták, hogy a követek komor sejtése nem volt alaptalan. Nyilvánvaló volt, hogy amint Attila elkészül az egész barbár világ meghódításával, a keleti-, majd a nyugat-római birodalomra veti magát. Mig a barbár világ meghódítása folyt, csak kisebb-nagyobb csatákban fenyegette meg Attila a kelet-római birodalmat. E csaták közül két nagyobbnak maradt fenn az emléke: 441-ben volt az egyik, 446-ban a ipásik, és e két csatában vagy 70 várost dúlva föl jutott el Thesszáliáig Attila serege. A bekét a konstantinápolyi udvar 6000 font arany hadisarccal váltotta meg ekkor, az évi adót meg háromszorosára; 2100 font aranyra emelte. Ám Attila a hadisarccal 'és az évi adó fölemelésével nem elégedett meg. Alighogy egy Szkotta nevű hunn főem! bér behajtotta a sarcot és az i adót követséget küldött Konstantinápolyba, azzal a követeléssel, hogy a hunn és a keletrómai birodalom közt a Dunától öt napi járóföldre, Naissusnál, a mai Nisnél, állapítsák meg a határt és a római ! alattvalókat tiltsák el attól, hogy ezen a területen belül földet műveljenek. Ugyanekkor azt is kijelentették a követek, hogy Attila ezentúl nem fogad el követül akárkit, csakis előkelő embert. A kik ezt az üzenetet vitték, maguk is előkelő férfiak voltak. Edekon az egyik, Attila testőrségének a vezére, a pannoniai Oresztes a másik, Attila titkára, (Ennek az Oresztesnek a fia, Romulus Augustus volt az utolsó nyugat-római császár.) Most már nyilvánvaló lett a konstantinápolyi udvarban, i hogy Attila nem elégszik meg a barbár népek meghóditásájval: porba akarja dönteni a | római világhatalmat is. És a konstantinápolyi udvar csakugyan csupa előkelő embert küldött követségbe, de csak azért, hogy félrevezesse Attilát. Nem merte fölvenni Isten ostorával a nyílt harcot és az előkelő követség valóképen takarója egy hitvány tervnek: Attila megöletésének. Maximinusz, egy előkelő és becsületes ember volt a konstantinápolyi követség vezetője, oldalán Priszkusz Rhetor, a görög történetiró és egy Vigilász nevű ember a tolmács. Ám mikor a hun követség Konstantinápolyban járt, Krizáfiusz, a császár kormányzója, Edekonnak ötven font ara- j 'nyat Ígért, ha Attilát megöli, j Edekon szinleg vállalkozott is az aljas cselekedetre, de, amint haza ért, megmondotta Attilának, hogy mi készül ellene. A készülő orgyilkosság titkába a konstantinápolyi követség tagjai közül csak Vigilász volt beavatva, őneki kellett volna elhoznia Konstantinápolyból a pénzt, ha meggyőződött - arról, hogy az aljas terv valósággal végrehajtható. De ha óvatos volt Vigilász, az volt Attila is. Nem volt hirtelenkedő természetű, amint ez az eset is bizonyítja. Megparancsolta Edekonnak, hogy csak tartsa jó szóval Vigilászt, hozassa el vele a pénzt és ha csakugyan elhozza, akkor üt a leszámolás órája. És Vigilász csakugyan el is ment a pénzért és hozott nem ötven, de száz font aranyat. Ennyit adott neki Krizáfiusz, csakhogy annál biztosabban eltegyék láb alól világverő Attilát. Amint Vigilász megérkezett, nyomban letartóztatták, megmotozták és megtalálták nála a száz font aranyat egy bőrzacskóban. Val latóra fogták, de nem akart vallani. Ám, szerencsétlenségére, magával hozta a fiát is és mikor azzal fenyegették meg, hogy a fiát ölik meg, ha nem vall — az apai érzés megtörte makacsságát: töredelmesen megvallotta, hogy mire volt szánva az a száz font arany. Mit tett most Attila? Átadta a -pénzt Oresztesnek, és ez meg Iszla, egyik hunn főember, mentek most Konstantinápolyba, a császár színe elé. A császár az egész udvar jelenlétében fogadta a követeket. Érdekes jelenet folyt le most itten. Oresztesnek nyakában csüngött az áruló zaes: kó. És Oresztes egyenesen Kri| záfiusznak fordult. Azt kérdezte tőle: Isméred-e ezt a zacskót, Krizáfiusz? Nem tagadható Krizáfiusz, hogy övé a zacskó és most meg Iszla vette föl a szót és elémondá Attila üzenetét Theodozius császárnak, amint következik: —• Theodozius hires és nemes apának a fia, miként Attila is nemes szülők gyermeke. Attila az apjától, Murídzuktól örökölt nemességét épségben tartotta meg, ellenben Theodozius lealacsonyította apja nemességét, mert, adót fizetvén, Attila szolgája lett és a szolgaságban annyiba elvetemedett, hogy urának tőrt vet és Attilla mindaddig vádolni fogja azzal, hogy nem méltó a származására, mig csak ki nem adja Krizáiiuszt. Priszkusz Rhetor, a görög történetíró irta meg ezt igy, nem mese hát ez a megvető üzenet. . A konstantainápolyi udvart szörnyen megrázta ez a tettenéretés. A császár annyinra megrettent Attila bosszújától, hogy minden követelését teljesítette. Követeket küldött tenger pénzzel, drága ajándékokkal, csakhogy Attilát megengesztelje. És Attila csakugyan számos római foglyot szabadon bocsátott, köztük Vigilászt is, de már Krizáfiusz kiadatásáról nem mondott le. Közben meghalt a császár és nénje, Pulcheria, lefejeztette Krizái iuszt: igy engesztelte ki Attilát. / A barbár világ meghódítása épp akkor fejeződött be, 448-ban, mikor Priszkus Rhetor Attila udvarában tartózkodott és Attila igazi föllépése a római világhatalom ellen 450-ben kezdődik. (Folytatjuk) SZERELEM KIJFARJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Mindenki tehetetlennek tartotta, hogy ez a jó és nemes fiatalember gyilkos legyen, de hát a látszat ellene szólt és a meggyilkolt áldozat is őt nevezte meg, mint gyilkost. így tehát el kellett őt vinni, a vizsgálat talán majd kideríti a valót és megvilágítja azt a rejtélyt, mely most mindenki előtt érthetetlennek látszik. Mindenki el volt lágyulva, csak éppen egy ember nem, az öreg gróf, a fiatal gyilkosnak édesapja. Ez oly mereven állott, mint a kőszobor. Az egész ember a megtestesült igazságérzetnek és hajthatatlan szigornak képét mutatta. Igazságnak kell lennie, ha mindjárt az ő egyetlen fia és apai szive is esik áldozatul. A törvény előtt mindannyian egyenlők vagyunk, rang, állás és vagyon nem lehet1 kivétel . Pedig dehogy nem volt ő is meghatva. Az a mindenható Isten, aki a vesékbe lát, tudja csak, mit szenvedett ő e pillanatban és mily pokoli kin marcangolta szivét, midőn egyetlen fiát, akire oly büszke volt, akiben minden gyönyörűsége telt, át kellett szolgáltatni a törvény kezére, még pedig abban a tudatban, hogy a törvény alighanem a hóhér kezébe fogja átadni. Mert valóban nincs kizárva annak lehetősége, hogy bűnösnek mondják ki és vesztőhelyre viszik. Nincs az az ember, akit ez a gondolat meg ne rendítene, hát még egy apát. Földváry gróf is érezte mindezt, de öreg kora dacára volt benne annyi erő, hogy ezt ebben a pillanatban el tudta fojtani. Vasakarata, acélidegei tehettek neki, hogy az igazságszeretet látszatával még apai szivének mély keserűségét és pokoli fájdalmát is el tudta nyomni. Azt hitte, hogy állásának és jó hírnevének tartozik ezzel. Aladár is végre megemberelte magát és az ajtó felé fordult. — Végezni kell — mondta. — Elmondtam mindent, ami még hátra volt. Éljetek boldogul. Akármi lesz is velem, akárhogy fordul is a sors, legyeek meggyőződve, hogy a nemes részvét magasztos kincseit nem pazaroltátok érdemtelenre. Nem, nem! Ott fent a magas egekben tudják, ki a bűnös. A rendőrtiszt fordulva, hozzátette: — Uram, menjen előre, követni fogom. Nyugalomra van szükségem s nekem, sajnos, azt már csak a halál adhatja meg. Imbolygó léptekkel indult az ajtó felé. Ekkor egy velőtrázó kiáltás remegtette meg a termet. Az öreg Földváry gróf volt az, aki ezt a kiáltást hallatta és mindenki megrendülve nézett rá. A szivet marcangoló fájdalom az utolsó pillanatban végre kitört. Nem, nem. Ő is csak ember, ő is csak apa volt, benne is vér folyt, mely nem tagadta meg magát. — Fiam, — kiáltott, — hát hozzám, apádhoz egyetlen szavad sincs? — Végeztünk, apám! — így búcsúzol el tőlem? — Leszámoltam mindenkivel, minek éljek, mit ér nekem a világ, ha gyilkosnak tartasz? Lásd, mindenki azt hiszi, hogy ártatlan vagyok, még azok is, akik soha sem láttak, csak éppen te nem. Ezek a szavak szivén találták az öreg urat és ingadozni kezdett, mint a szarvas, midőn szivébe fúródik a halálos golyó. — Fiam, — egyetlen gyermekem, nevemnek örököse, aggkorom támasza és vigasztalója, hát lehetséges, hogy gyilkos légy? Nem, nem! Kivetem magamból ezt" a gyalázatos, ezt a kegyetlen gondolatot. Kiirtom szivemből ezt a förtelmes gyanút, melyet egy borzalmas órában nem is tüdőm, milyen érzés vagy hatalom kelt/tt bennem. Hiszem én is, hogy ártatlan vagy! — Nem lehetsz gyilkos, aki oly nemes, és jó voltál egész életedben. Ne vigyétek el a fiamat! A rendőrtiszt fejét csóválta. — Nem lehet — mondta. — Ezzel a gyanú megokolva, hogy maga a meggyilkolt nevezte meg őt mint gyilkosát. Ez pedig súlyos gyanú. Az öreg gróf szivéhez kapva hátratántorodott. — Isten veled, fiam! Oh jaj nekem, szerencsétlen apának. — Élj boldogul atyám — felelte Aladár. — Nagy fájdalmadban vigasztaljon meg az Isten. Az öreg ur összeszedte minden erejét és Aladárhoz támolygott. Ami most következett, azt nem le^et leírni. Mindenki azt hitte, hogy az öreg Földváry gróf nem állja ki a lélekrázó búcsút. Aladár kiszabadította magát karjai közül és maga indult el végzetes útjára. Ugyanebben a pillanatban, midőn kiment, egy velőtrázó Sikoltás hallatszott mögötte. Aladár még egyszer hátra nézett és látta, hogy Lola Volt aki ájultan rogyott atyja karjaiba. 27. FEJEZET : . ,;t m -■ •; Vf-íq;íU'íOyi p'd Egy darab újságpapír Mintha ólomszárnya lett volna, oly lassan telt az idő a tébolydában, mely Rózsikára nézve a gyötrelmek kiapadhatatlan forrása volt. A bánat kimondhatatlan fájdalom, mely hatalmába kerítette őt, külsőleg is meglátszott rajta, ami azonban korántsem ártott szépségének, sőt az utóbbit eszményibbé tette azáltal, hogy a gyermekkor hamvát letörölte róla, miáltal egész lénye komolyabb, érettebb lett és egyúttal kívánatosabb is a férfiszemnek, Habár Rózsikának már akkor, mielőtt a tébolyda küszöbét átlépte, sok szegénységgel és viszontagsággal kellett küzdenie, szemében mégis megmaradt a fiatal kor pajzán csintalanságának kifejezése, mely a gondtalan gyermekkor sajátsága és amely Aladárra az első találkozás alkalmával oly maradandó benyomást gyakorolt. Most ez megszűnt és mégis milyen szép lett nagy, beszédes szemének bánatos kifejezése. Álmodozó borongás tette őt oly végtelen vonzóvá és rokonszenvessé, úgy hogy aki meglátta őt, képtelen volt levenni róla szemét. Hogy milyen érzést keltett az emberekben, azt ő nem is sejtette. Az ő bánata nem volt úgy kiszámítva, hogy magát érdekessé tegye. Amit ő érzett, az betöltötte szivének minden részét és valódi fájdalom volt, megölt szerelmének igaz és mér hetetlen fájdalma. Mindazok után, miket Morvay doktor mondott neki, nem maradt egyéb hátra, mint életének legédesebb reményéről örökre lemondani. Szerette Aladárt a zelső szerelem felejthetetlen rajongásával. De most, mióta tudta, hogy testvéri viszony van közöttük, ez a szerelem átváltozott egy kimondhatatlan kellemetlen érzelemmé, mely csaknem a gyűlölettel volt határos. Igen, azt hitte, hogy gyűlölnie, sőt utálnia kell azt a fiatalembert, aki megcsalta és elbolonditotta őt, aki a doktor szavai szerint éppoly gáládul akarta tönkretenni őt, mint apja tönkretette Saroltát. És Rózsika elhitte Morvay doktornak mindazt a sok hazugságot, mellyel szegénykének telebeszélte a fejét. Miképp is gondolhatta volna, hogy ez a vén lator ilyen szemtelenül hazudik. A nyomorult készakarva mérget csepegtetett a leányka ártatlan leikébe, hogy ezáltal megtörje ellenállóképességét. Mindez-csendes lemondást keltett Rózsikéban. Ő reá nézve megszűnt az élet. Lemondott a világról, mint az apáca, aki azáltal hogy fátyolt vesz magára és dús hajfürtjeit levágatja, örökre szakított a külvilággal és annak minden örömeivel. " Ugyanezt érezte Rózsika is. A ő szemében is zárda volt az intézet, melynek vasrácsai szigorú határvonalat képeztek közte és a világ között, melynek küszöbét többé nem fogja átlépni. Ezentúl a tébolyda lesz az ő világa. Egész életét, fiatalságának minden tevékenységét azoknak a szerencsétleneknek fogja szentelni ,akiket balsorsuk ebbe az intézetbe sodort. És ebben vigaszt, legalább is oly foglalkozást talált, mely bánatos lelkületének legjobban megfelelt. Valóban hősies elhatározás kellett ahhoz, hogy egész életét elmebajosok között töltse, holott ő még fiatal és szép volt és még kevés örömet élvezett az életben. Kiváló testi és lelki tulaj lonságainál fogva arra látszott rendeltetve lenni, hog yegy férfit boldoggá tegyen és a férfi szerelme által ő maga is a földi boldogság részesévé legyen. Ehelyett azonban egész élete itt fog eltelni ebben a szomorú házban, élő halottakkal körülvéve és idővel ő maga is azzá lesz. Oh, ez több volt a vértanuságnál. A doktor első leleplezései után valóságban olyan is volt, mint az őrült és a legvadabb kétségbeesés ejtette őt hatalmába. Könnyei éjjel-nappal záporként omlottak és vad fájdalmában egyre kiáltozott: — Lehetetlen, nem hihetem. Ha ő is áruló, akkor kiben lehet hinni? Morvay éppen belépett hozzá, mikor igy beszélt, amire a vén róka kenetteljesen válaszolt: — Valóban senkiben sem — mondotta. — Azaz, egynek mégis hihetsz, egyben bizhatsz és ez az egy, én vagyok. Anyádnak barátja voltam, neked is az vagyok. Rózsika ilyenkor összerázkódott. Ránézett a vén emberre, de borzadt tőle. Oh csak oly kiállhatatlan ne lenne. Apró, alatomos szeme olyan volt, mint a kígyóé — nem, nem, ez sem lehet őszinte és igaz ember. így múlt el az első nyolc nap és Rózsika fájdalma valamennyire lecsillapult. Most ismét rendes foglalkozásához látott. Lement a nagyterembe, az őrültei közé, akik kitörő örömmel fogadták őt. Ez jól esett neki. Tehát mégis vannak lelkek, akiket boldogíthat. Van működési köre, melyben jót tehet és legalább pillanatnyi feledést találhat fájdalmára. Elkezdődött ismét a munka és a mesemondás. A tébolydottak örömmel hallgatták és bizonyos jó szellem költözött oda, ahol eddig örjöngő vadság uralkodott. Az őrültek, akik eddig vadállatias módra verekedtek és marakodtak, most lecsöndesedtek és kézimunkával foglalkoztak. Morvay sokszor elcsodálkozott a látottak fölött és meg volt győződve, hogy ha egészen szabadjára engedné Rózsikét* ez egy év alatt az őrülteket egymásután kigyógyitaná. Akkor azután becsukhatnám az intézetet — mormogta maga elé. — No de lesz rá gondom, hogy ez be ne következzék. Egy napon, midőn Rózsika a napi munka megkezdése előtt merengve nézett ki cellája ablakán, valaki hátulról megérintette vállát. Hátrapillantva az utálatos takarítónőt látta maga előtt, aki seprűjére támaszkodva, ravasz szemekkel nézett reá. — Pszt! pszt! — súgta neki a vén banya. — Valamit szeretnék magának mondani, de vigyázzunk, mert ha meghallja a doktor, akkor kicsavarja a .nyakamat. — Mi mondanivalója lenne? — kérdezte a halavány leányka mélabusan, de oly közönyösen, mintha egyáltalán nem lenne kiváncsi a vénasszony közlésére. Igen, ha ez a nő még egy hónap előtt közelitett volna hozzá ilyen bizalmasan, akkor szóba állott volna vele és lábaihoz borulva egyenesen kérte volna őt, hogy szabadítsa őt ki Morvay doktor kezéből és nyissa meg előtte a szabadulás útját . . . De most? Oh, most már nem vágyódott ki a világba. Az életnek már nem volt értéke előtte, nem volt semmi, ami őt vonzaná. (Folytatjuk)
