Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-07-02 / 27. szám

Thursday, July 2, 1964

»K.Ü— - *__ ■"" iff. 'If 1 "BR-JJ

8. OLDAL

PCGÜH PNüftR

JÁNOS PAP ORSZÁGA

Sir John Mandeville angol orvos volt, 1332-ben indult el keleti útjára s 34 évig maradt oka. Keleti szultánok, tatár khánok udvari orvosa lett, megnyerte a bizalmukat s módját éjthette, hogy beutazza Kelet jelentékeny részét. Útleírásával, amelyet. majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, hatszáz éve tartja a hazugsági csúcsot. Sem előtte, sem utána nem akadt utazó, akin nagyabbakat tudott volna lódítani.

Megfordult ő János pap országában is, ámbár — amint írja — nehéz oda eljutni, mert a tengerből sok mágneses szikla mered ki; ezek a, hajóból minden vasszöget magukhoz rántanak, a hajó széjjelbomlik és elpusztul.

Ki volt ez a furcsa nevű uralkodó és miről volt nevezetes az őcsodálatos országa?

A 12-ik század derekán az a hir terjedt el, hogy valahol Indiában van egy hatalmas keresztény birodalom, ennek

fejedelme egy személyben csá-l szár is, főpap is. A trón mindenkori birtokosa ezt a nevet viseli: János pap. Utóbb a legenda színtere átkerült Abeszsziniába. Portugál hajósok Kelet-India felé törekvő útjukban Abesszíniába vetődtek ott valóban találtak egy nagy' keresztény., birodalmat, s a papcsászár legendáját az abessziniai négus nyakába kerítették.

Voltaképpen Jjános pap és az ő csodás birodalmi sehol sem létezett, sem Indiában, sem Abesszíniában. A sovány igazság mindössze annyi, hogy a nagy kinai falon innen élő nomád törzsek közt valóban voltak keresztények is s ezeknek a khánját tette meg a messzi távolból átszűröd© híradás János papnak. Ezek a törzsek sem értek meg hosszú életet; jött Dzsingisz khán és elseperte, vagy a maga birodalmába beseperte a leigázott nomádokat.

Lássuk most a csoradolgokat, amelyeket Sir John a tulajdon szemével látott János pap országában.

A királyi palota tornyán két aranygomb van, mindegyikben két nagy drágakő, ezek éjjen világítanak. A kapuk is drágakőből vannak elefántcsontba ágyazva. Az ablakokat kristályból metszették. Az ebédőasztalok mind igen becsesek: némelyik smaragdból készült, másik ametisztből, ismét másik szinszinaranyból, drágakövekkel kirakva. Hét lépcső vezet fel János pap trónjához: az első onyx, a második kristály, a harmadik jáspis, a negyedik ametiszt, az ötödik sardonyx, a hatodik carneol s a hetedik, amelyen a lábát pihenteti, chrysolit. A lépcső fokokat drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott szinarany keretek szegélyezik. A trón smaragdlapokból áll, a lapokat aranypántok tartják össze, behintve ékkövekkel és keleti gyönggyel. A terem oszlopai

tömör araból épültek.

János p óriási birodalma nem csup gazdag, hanem csodálatos. Sir John Mandeville lesai rendkívül érdekes pékkai szemléltetik a babonáspzetekkel át meg átszőtt kcpkori tudományt, így példáa sivatag homoktengerét ■ John valóságos tengernekiondja s azt Írja róla, hogyár egy csepp viz, sincs ben csupán homok, mégis oly dagálya és apálya van, nt a rendes tengernek. S ho;ezt a csodát még esodásaibb cifrázza, azt fűzi hozzá, hó; halak is találhatók bennenégpedig ehetők és igen jóek.

A sivataan papagájok tanyáznak, :ek megszólítják az utast éiyájasan eltársalognak ve Vannak továbbá errefelé a ioz hasonló nagyságú állat, de a nyakuk húsz rőf fcszu és keresztüllátnak a magasabb házon. A kigyókt 120 láb hosszúak ; némeknek korona van

a fején, lába is van és egyenesen jár rajta, mint az emj bér. Egyik szigeten a birkák akkorák, mint az ökör — ilyen nagy birkát Sir Jbhn maga is látott. A szigeten lakó óriásokat Sir John nem látta, amiben igen nagy szerencsét je volt. Ezek ugyanis harminc láb magas emberek, sőt némelyikük megnő ötvenre is, és az a goromba szokásuk van, hogy ha partjuk közelébe hajó téved, begázolnak a tengerbe, kiemelik a hajóból a kezük ügyébe eső tengerészeket, kiviszik a partra, de már útközben elropogtatnak egyet-kettőt közülük, mert legkedvesebb eledelük a nyershus.

Tovább északra még csodálatosabb sziget található. Itt az asszonynak drágakőből van a szemük ha valamelyik férfira megharakszanak, a tekintetükkel megölik.

János pap országában Sir John nagy veszedelmeken is ment keresztül, amikor átkelt a Ördög Völgyén. Ezt szó szerint kell érteni, mert tele van valóságos ördögökkel. A közepén szörnyű ördögfej mered ki a földből, füstöt okád és

olyan ijesztően forgatja a szemét, hogy senki sem mer a közelébe menni.

Mindezek a rendkívül élményeik igen csodálatosaik, de még osadállatosabb az, hogy a középkori olvasó valamenyn-yit hűségesen el is hitte. A hit még a 16-ik században is elevenén élt s azért becsületére válik a magyar Valfcai Andrásnak, hogy amikor János pap országát döcögő rigmusokban megenekelte, a természetfölötti csodás elemeket kihagyta. Pedig Í573-ban megjelent munkája egyebekben. Sir John Mandeville útleírásaira támaszkodik, mint ő maga írja:

Amint Mamidé Villái János

irta,

Azokat olvastam ez versfolyásra,

India álapottya írására.

De már Indiát összezavarja Etiópiával, mert így emlékezik meg János pap népéről:

Magukat Abesszinusokmak nevezik,

Mind az negyven országban mély nép lakik.

Tudniillik János pap négy

ven ország fölött uralkodik. Államvallás a keresztény; és pedig — mint Valkai Írja — a papók “római módra misét szolgáltatnak orgona szókba.” De vallásukat nem lehet tiszta Ikeresztély hitnek nevezni, mert Valkai szerint János pap többnejüségben, élt.

Általában higgadt szemlélettel verseli meg János pap gazdagságát s nem irigyli tőle a temérdek aranyat-ezüstöt. Egyetlenegyszer busüllja csak el magát, mikor a finom borokról ír, melyekkel a felszolgáló királyok kedveskednek szolgáló királyok kedveskednek János papnak:

Jó bort iszik tiszta arany pohárból,

A sert pediglen issza ő kristályból.

Maga a bor színe látszaxják kristályból,

Szegény magyar megissza fákupálból.

Amiből kitetszik, hogy jó magyar bor negyedfélszáz esztendővel ezelőtt is volt, de aranykupára nem telt azóta

sem.

Rálh-Végh István (Budapest)

SZERELEM

KIIAIl.JVI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

És mégsem jött. Arra is kérte őt, hogy szabadítsa ki Rózsikét a tébolydából. Vájjon megtette-e ezt?

Erről semmit sem tudott. Teljesen el volt vágva a külvilágtól és még újságot sem olvashatott. Akárhogy kérte is Esperanza nővért, az olyan hajthatatlan maradt, mint az acél és mindig csak azt mondta: “az orvos megtiltotta önnek az olvasást!”

Mindezek a körülmények sajátszerü gondolatokat keltettek A'adárban. Ez a túlságos gondosság, mellyel őt körülvették, igazán terhes volt neki és itteni tartózkodása, ami a szabad mozgást illette, nem sokban különbözött a Morvay intézetében töltött fogságból. A különbség csak az volt, hogy itt szépen bántak vele és szobája fényűzően volt berendezve. Nem egyszer a madárhoz hasonlította magát, mely aranykalitkába van zárva és csupa édességet kap eledelül.

Valami kimondhatatlan vágy *epte meg őt a szabadság után. Szétnézett és úgy találta, hogy Esperanza nővér nincs a szobában.

Felemelkedve fekhelyéről az ajtóhoz sietett és megnyomta a kilincset. Arca egy percre mély csalódást árult el; az ajtó kivülről be volt zárva.

Nagy busán visszatér fekhelyére. Tudta, hogy ha a nővér visszatér, legelő dolga lesz beadni neki az orvosságot, attól aztán ismét úgy elalszik, hogy reggelig semmit sem tud magáról.

Ebben a pillanatban ágya alatt tompa ütéseket hallott. Megrettenve ült fel és figyelt. Vajjón mi lehet ez? Tálán kutya vagy macska szorult az ágya alá?

Jobban figyelve, úgy tűnt fe1, mintha a föld alól jönnének ezek a tompa kopogások. Felkelve az ágy alá nézett, de nem látott semmit.

A földalatti zaj még egyre tarott. Mintha valaki a föld alól be akart volna hozzá törni. Mi lehet ez? Állat vagy emberi lény, tarán tolvaj, aki 'opni akar; mert azt hiszi; hogy kincsek vannak itt elrejtve?

Aladár megijedt. Magára volt hagyatva és ha csakugyan tolvajok törnek be, ezekkel meg sem bírna mérkőzni. De csakhamar elvetette magától ezt a gondolatot. Ugyan mit keresnének betörők egy kórházban?

Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy emberi lénytől származnak ezek a kopogások. Az ő szobája alatt tehát még lennie kell egy helyiségnek, cellának vagy ilyesminek, ahol valakit zárva tartanak, aki most a szabadulás utját-módját keresi.

— Erre már csakugyan kiváncsi vagyok — gondolta magában Aladár és a szőnyegen végighasalva várta a történendőket. i

A zaj erősebb lett, az illető emberfeletti erővel dolgozhatott, mert egyszerre csak nagy recsegés-ropogás között emelkedni kezdett a padló deszkája.

— Most, most tehát megoldást fog nyerni a rejtély — gondolta. — Most meg fogom tudni, ki az, aki vakondok módjára turkál a föld alatt.

Ekkor észrevette, hogy a padlón támadt nyílásból egy kéz emelkedett ki, mely görcsösen kapaszkodik bele a nyílás szélébe. Az illető tehát már jött is.

A kéz izmainak megfeszüléséből látszott, hogy az a valaki csak igen nehezen tudja magát felhúzni. Talán segíteni kellene neki? De hogyan?

Aladár gyorsan határozott. Hiába itt valami nagy titoknak jön a nyomára, vagy ián előtt is megnyílik a szabadulás útja?

Az ágyat kitolta helyét és a nyílás szélére hajolva halkan szólt: v

— Akárki legyen ön, gadja el segítségemet. Magam is éppúgy fogoly vagyok, mii ön, ketten, egyesült erővel talán többre mehetünk, mintha indegyikünk elszigetelve küzd.

Erre egy rémült sikolvolt a válasz, a kéz abban a pillanatban eltűnt és utána hét csendes lett minden.

Aladár vár még egy dabig és mozdulatlanul, dobogó szívvel ügyelt az üregbe. De a odálatos kalandnak nem volt folytatása, a földalatti helyiséin halotti csend uralkodott.

Aladár visszatolta helye az ágyat és éppen csak annyi ideje maradt, hogy gyorsar/isszafeküdjön, mert már hallotta az ápoló nővér lépteit koptni. A nagy felindulás következtében, de talán meg is fázott,gy remegett egész testében, hogy kénytelen volt egész nyakignagára huzni a takarót. De igy is, ki tudja, nem veszi-e észre speranza nővér, hogy a hideg rázza őt? Akkor pedig nem fofóvozni oldala mellől.

Az a titokzatos kéz aönban sehogysem ment ki eszéből, a rémült sikoly még egyr© fülében csengett. Mit jelent mindez? Lehetséges lenne, hoy valakit a föld alatt fogva tartanak? De előfordulhat-e iltsmi egy emberbaráti intézetben, a Szent Erzsébet kórházbai| ahol a jótékonyság szolgálatában äl mindenki, ahol a legfjyelmesebb gondossággal, sőt talán túlságos gondossággal is, tolják a betegeket?

Az előbbi jelenet olya) volt, melyhez hasonló csak a Mor\ay-féle intézetben fordulat elő.

Morvay doktor tébolyjája. Ez a gondolat villámként világtotta be elméjét és egysére tisztán vélt látni. De az a gond»lat egyúttal irtózatot is jeltett lelkében és hideg verejtéket hjtott ki homlokán.

Talán még most is Mopay tébolydájában van, csak annak ejy másik helyiségében, mily szemfényvesztés céljából fényesebben van berendezve a übbinél? Morvay doktor tehát még nindig kezében tartaná őt Lózsikával együtt? És mindaz, amit Eperanza nővér mondott eddig, csupa hazugság lenne?

— Ah, most már látoni, hogy rászedtek. Ide hoztak, hogy elmitsanak és továbbra is fogva tartsanak , és az apáca talán nm is az akinek mondja magát, hanem talán . . .

Aldár lelkében egyre ;obban derengeni kezdett az igazság megismerése. Mintha lassanként hályog hullott volna_ le géméről, mely eddig meggátolta őt a tiszta látásban.

Ennek a nőnek szép nagy fekete szeme nem volt isme- Btlen előtte, ezeket már látta, hangját már hallotta . . . igen, ezel a nővel már találkozott valahol. De hol?

— Oh! — káiltott fel egyszerre és felindulásában fogait csuorgatta. — Most már tisztán látok mindent. Ez az Esperaiza nővér nem apáca. Ez ugyanaz a kém, akit egy éjszakára az > cellájába zártak, aki őt elárulta és Rózsikéval együtt veszeelembe döntötte. Ez a nő itt is a kém szerepét játsza, de mat apácaruhába bujtatva. És ő mennyire tisztelte, milyen sze:t ragongással viseltetett iránta, mily áhítattal vette kezébőlaz orvosságot, mely talán titkos méreg, ugyanazok a cseppet vizzel felhigitva, melyekkel lassankint az őrület karjaiba akadják őt hajtani.

Felindulásában Aladár ledobta magáról a takarót és ki akfrt ugorni az ágyból, ám még az utolsó percben meggondolta a dolgot.

— Nem, — mormogta maga elé. — Az eddigi tapasztalata?: után mérsékelnem kell magamat. Óvatosnak, sőt magammk is ravasznak kell lennem. Szeget szeggel, ha ők ravaszok, én még ravaszabb leszek.

Újra visszafeküdt és betakarta magát. Ilka belépett, az agyhoz sietett és a beteg fölé hajolva, olyan hangon, mely igazán szívből jöttnek hangzott, kérdezte:

— Hogy érzi magát, kedves gróf? Már este van, nem érez magában semmi lázat?

— Nem. De kétségbe vagyok esve, mert egész mostanáig nem kaptam tudósítást atyámtól.

— Jönni fog, csak nem kell aggódnia.

— Ah, Esperanza nővér, mindig csak azzal biztat, de napnap után elmúlik, órák jönnek és mennek, de a várva várt tudósítás elmarad. Ennek oka az, hogy atyám vagy meghalt, vagy pedig leveleit eltitkolták előttem. Mondja meg, Esperanza nővér, vájjon leveleimet akkoriban elküldte azonnal?

Aladár most már egészen más szemekkel nézett rá és észrevette, hogy a kérdés folytán az apácaruhába bujt nő összerezzent.

— Milyen kérdés ez, gróf ur? — felelte sértődést mutatva. — Miképpen jön olyan gondolatra, hogy atyjához intézett levelét visszatartottam volna? Ezt nem tudnám lelkemre venni.

— De hogy van az, Esperanza nővér, hogy az intézet igazgatója egyetlen egyszer sem jött hozzám, holott már többször kérettem, mert lenne egy néhány szavam hozzá.

— Kívánságát tudattam vele, kedves gróf ur és magam is

csodálkozom, hogy még nem jött. Bizonyosan nagyon el volt foglalva, most pedig ő maga is megbetegedett és influenzában fekszik. j •— Igazán mondhatom, hogy a körülmények egy idő óta állandóan ellenem vannak. De már látom, nincs más hátra, bele kell nyugodnom abba, amit a sors rendelt. Álmos vagyok, kedves nővér, aludni szeretnék.

— Nagyon helyes. Úgy is kell. Előbb azonban be kell vennie az orvosságot.

— Orvosságot? Arra már nincs szükségem. Érzem, hogy nem jót tesz nekem — én tehát ma este nem is fogom bevenni.

— Milyen önfejűség ez, gróf ur? Ezt még nem tapasztaltam önnél. De ön már nem gyermek és tudja, hogy az orvosság elő van irva és azt okvetlenül be kell vennie. Mit szólna a doktor, ha megtudná, hogy nem akar engedelmeskedni? Legelsőbben is engem venne elő és engem dorgálna meg, mert rendelkezéseit nem foganatosítom. Ne feledje, hogy ön intézetben van, ahol minden rendelkezésnek és előírásnak potosan és a legnagyobb készséggel kell megfellenie.

Aladár erre nem válaszolt, de el volt határozva, hogy ma este semmi áron nem veszi be a cseppeket.

Az ápolónő beleegyezésnek vette, hallgatását.

— Meg fogja engedni, hogy elkölthessem szerény vacsorámat, melyet magammal hoztam? — kérdezte — Amint készen leszek vele, mindjárt beadom az orvosságot s akkor ön szépen el fog aludni.

A szép nő, akinek felséges idomai az egyszerű apácaruha alatt is nagyszerűen kidomborodtak, az asztalhoz ment, melyen vacsorája volt, ami hideg húsból, gyümölcsből és süteményből állott. Egy pohár bor is mellett állott.

— Tudja mit, Esperanza nővér? — szólt a beteg. — Öntse nekem össze az orvosságot most és mig ön eszik, addig lassacskán szürcsölgetni fogom.

Ez ellen az ápolónőnek nem volt kifogása és újra visszatért az ágyhoz, hogy összeöntse az orvosságot. Aladár most az egyszer megfigyelte.

Esperanza egy pohár vizet vett, abba beleöntött egy-két cseppet az orvosságból, mely a vizet rózsaszínűre festette.

— Köszönöm, — mondta Aladár és félig felemelkedett az ágyban. — Ön igazán olyan jó irántam, hogy meg sem tudom hálálni. így tehát a jó Istenre bízom, hogy fizesse meg önnek jóságát.

Esperanza nővér az ágy mellett álló éjjeliszekrényre tette az orvosságot és szerényen mondotta:

— Én csak kötelességemet teljesítem, hálát ezért nem várhatok.

— De ugye, kedves nővér, nem fog megneheztelni, ha most valamit kérek öntől?

— Önre megneheztelni? — kérdezte Esperanza bensőséggel. — Nem, nem gróf ur. Erre képtelen lennék.

(Folytatjuk)