Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-05-07 / 19. szám

6. OLDAL

FüGGETLENSÉfi

Thursday, May 7, 1964.

SZERELEM

KI1FÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Boldogtalan! — kiáltott fel az orvos felháborodást színlelve. —r Mit tettél szerencsétlen? Szerelmes lettél saját fivéredbe? Milyen szörnyű bűn az. Nem, nem. Ez nem maradhat így, ezt a szerelmet ki kell tépni szivemből.

Nem lehet, nem lehet, — nyögte a szerencsétlen teremtés, egész testében remegve, mintha a hidg láz götörné. — Képtelen vagyok lemondani, soha, soha! De védjen meg tőle doktor ur, legyen rá gondja, hogy soha többé ne találkozzam vele. Mert ha még egyszer viszont látnám — e szavaknál forrásként patakzottak könnyei — akkor képtelen lennék szemei közé nézni. Ha karjait ki tárva igy szólna hozzám: “Jöjjön kebelemre Rózsikám”. Óh, doktor ur, ha ön valamikor szeretett, akkor tudni fogja, hogy a szerelemnek nem lehet ellenállni. És mégis borzadok attól az örvénytől, melyet, hirtelen megnyitottak előttem az ön szavai. Óh Istenem, Aladár az a férfi, akit határtalan szenvedéllyel szeretek fivérem lenne? Akkor örökre el vagyunk szakítva egymástól.

Mint ólomsuly, oly erővel nyomta fejét a fájdalom. Selyem haja kibomlott és tömött hullámokban omlott le a földre, remegő kezeit hol szivére, hol lüktető halántékaira szorította.

Morvay doktor féltérdre ereszkedett melléje — sátáni káröröm torzította el amúgy is utálatos arcát. Apró szúrós szemei félelmesen csillogtak a szemüveg mögött. Most már célnál ovit — a győzelem az övé lett, Dubay Rózsival együtt. Kitépte szivéből az utolsót, amiben még hitt, amire jövőjét alapította, ami esthajnali csillag gyanánt tündökölt életének sötét egén. Most egyszerre sötétség vette őt körül, a kétségbeesés vigasztalan éjszakája borult lelkére.

— Dubay Rózsika, — szólt az orvos komoly, sőt ünnepélyes hangon. — Immár megtudtad anyád történetét: elmondtam neked mindent, hogy tisztán láss és ne járj úgy, mint ő. Remélem, nem akarod magadat olyan férfi akarjaiba dobni, aki elcsábítana téged, ahogy egykor anyádat elcsábította egy lelkiismeretlen kéjenc — és aki téged is ép úgy elhagyna és nyomorba taszítana, mint apja egykor anyádat. Felelj kérdésemre, Rózsika, ám akkor megnyílik előtted házam kapuja és mehetsz ahova akarsz, mert nem vagy elmebeteg.

A ravasz róka az ajtóhoz ment, egy rántással felnyitotta azt és kezével kifelé mütátva, hátratekintett a leányra, aki még mindig ott kucorgóit magába roskadva a szőnyegen.

— Nos, Rózsika, miért nem mégy? Egy szóval sem tartalak vissza. Hallod a világ ujjongó lármáját, nem látod, mily szép az élet, mily édes a földi lét azoknak, akiket a szerelem láza hevít? Mehetsz, belevetheted magadat az élvezetek tengerébe, élvezheted fiatalságodat, boldogíts szerelmeddel egy léha fickót — nem tartalak vissza. Szabadságodat kérted tőlem, ime megadom. Tessék!

Kezével intett, hogy mehet.

A leány fölemelkedett. Arca olyan fehér volt, mint a fal, tagjai reszkettek, kezeit könyörögve terjesztette ki Morvay felé, a következő pillanatban térde megcsuklott és ismét öszszeesett.

— Doktor ur! — kiáltott szivet tépő hangón, — anyámnak barátja, ne hagyjon el engem, ne űzzön el innét. íme térden állva kérem, engedje, hogy itt maradhassak, ne foszszon meg egyedüli menhelyemtől,melyet itt találtam. Oh, most látom csak, mit nyertem én önben és milyen nagy hiba volt tőlem kételkedni jellemében és becsületességében. És most kimenjek a világba? Oh, nem, nem! Irtózom tőle, utálom az embereket — lemondok mindenről, igyekezni fogom felejteni Aladárt. Oh uram, ne taszítson ki házából, amelyben menhelyre találtam.

Morvay alig tudta magába folytani örömét. Valóban alig merte hinni, hogy szavainak ilyen fényes sikere legyen.

— Tehát maradni akarsz vendégszerető hajlékomban? — szólt. De csak egy feltétel alatt.

— Oh csak mondja ki nyíltan doktor ur. Meg teszek mindent.

— Igazán? — kérdezte az orvos mohón.

— Igen, ha csak legszentebb érzelmeimmel és becsületemmel nem ellenkezik.

— Akkor hát emelkedj fel és jöjj velem az íróasztalhoz.

Rózsika olyan erőtlen volt, hogy a doktor kénytelen volt

neki kezét nyújtani és úgy emelte fel őt. A leány ingadozva ment vele az íróasztalhoz.

— Ülj le leányom erre a székre és fogd a tollat — mondta kedvesen.

A vén lator, a leány remegő kezébe nyomtá a tollat.

— írjál, Rózsika, — szólt, miközben egyik kezét a leány vállára tette.

— írjak? — kérdezte Rózsika. — Mit Írjak? — Talán azt kívánja, hogy örök üdvösségemet kössem le önnek? Oh doktor ur, nagyon csekély, vagy úgyszólván már semmi értéke sincsen annak. Most érzem csak semmiségemet. Üres a szivem, hiszen elvesztettem boldogságomat.

— Nos készen vagy? — Majd én diktálni fogok, ha magadtól nem tudod, hogy mit kell Írnod.

— Kész vagyok, — válaszolt a leány. Hangja olyan gyönge volt, mint a lehelet.

írni akart, de nem látott. Könnyek borították szemét, a betűk elmosódtak előtte. A toll reszketett kezében, egyszer ki

is esett. Az orvos hangja, miközben diktált, távoli morajként hangzott fülébe. Érzékei teljesen el voltak tompuva a roppant gyötrelemtől, melyet ebben az órában átszenvedett.

A doktor diktált:

“Beismerem, hogy a mai napon térden állva kértem Morvay doktor urat, hogy tűrjön meg házában.”

— Tűrjön meg házában —- rebegte Rózsika.

“Most már tudom hogy az az ember, akinek szivemet odaajándékoztam, szerelmemre nem méltó. Megvetem őt és megtiltom neki, hogy valaha közelembe jöjjön.”

— Megvetem őt! — suttogta Rózsika.

Megtiltom ...

Hangja elakadt, könnyzápor tört ki szeméből, vastag könnycseppek hullottak a papírra. Széttépett lelkének keserű cseppjei voltak ezek. A doktor tovább folytatta:

“Érzem, hogy elmém meg van zavarodva, a lelki egyensúly meg van ingatva bennem. Olyan vagyok, mint egy elmebeteg, aki tébolydában való. Nem is kívánok elmenni innét és hálát adok Morvay doktor urnák, aki rólam, az elhagyott árváról, atyailag gondoskodik.”

— Atyailag gondoskodik, — rebegte Rózsika végkép kimerülve. — Oh, nem bírom tovább. Érzem, hogy eszem tényleg meg van zavarodva, nem tudok már gondolkodni sem, valami perzselő forróságot érzek, agy velőmben. — Végezzen doktor ur, végezzen!

— Készen vagyunk, — szólt a vén gazember és hangja egyszerre megváltozott. Még csak az aláírás van hátra. írd oda a mai keletet és nevedet, ide ni!

Megtörtént.

Reszkető kézzel irta le nevét, ama veszedelmes okmányra, mellyel örökre és visszavonhatatlanul ennek az emberi alakba bujt ördögnek szolgáltatta ki magát, aki ocsmány hazugsággal megmételyezte lelkét. Ebben a percben még az atyáskodó jó barátot akarta játszani és igy szólt:

— És most vonulj vissza, mert felzaklatott lelkednek most nyugalomra van szüksége. Légy meggyőződve, hogy nyugalmadban senki sem fog háborgatni. Ám, ha inkább a betegek között akarsz járni, azt is megteheted. Vigasztaló angyaluknak neveznek téged, igyekezzél megtartani ezt a szép nevet.

Most megfogta a leány kezét, mely jéghideg volt, mintha minden élet kihalt volna belőle. Az orvos most magához húzta a bátortalant és fonyadt ajakát sóvár vággyal nyomta a leányka homlokára.

Rózsika megborzadt — az érintésre és hideg borzadály futott végig hátán. Hirtelen hátravetette fejét és az ajtóhoz menekült. Ideérve, még egyszer megállóit.

ügy érezte, mintha vissza kellene rohannia az Íróasztalhoz és elvenni azt az okmányt, mellyel az imént lekötötte magát, melyet keserű könnyek között, nehéz szívvel látott el aláírásával. De az orvos már rátette kezét és parancsolóan intett neki, hogy távozzon.

— Szót fogadni, Rózsika! — szólt olyan hangon, mely keményen csengett, mint az érc. Ebben a házban a legelső és legfőbb kötelesség az engedelmesség.

Rózsika meg volt semmisítve és támolygó léptekkel tért vissza cellájába, azt sem tudva, miképen ért oda. Ösztönszerüleg érezte, hogy életét és mindenét eljátszotta.

Az ágyra odbta magát s könnytől ázott arcát a kemény párnára nyomva zokogva rebegte maga elé:

— A nap leszállott, beköszöntött az éjszaka, szomorúság sötét éjszakája. Elvesztettem a legutolsót is, amivel még bírtam, édes szerelem, költözzél ki szivemből, mtrt ezentúl őrültség és bűn a neved. Uram istenem, végy engemet oltalmad alá, engedd elfelejtenem, hogy egykor boldog voltam.

XX. FEJEZET A mindenható szerelem.

A sólyomvári kastély kis szalonjában a lángok bűvös fényt vetettek a lakályos berendezésre, mellyel éppen ez a szoba dicsekedhetett leginkább.

Szentiványi Géza gróf különös előszeretettel tartózkodott benne, mert édes anyjának is ez volt kedvenc tartózkodási helye.

Mikor még kis fiú volt anyja itt játszadozott vele, itt mesélgette el neki azokat a szép gyermekregéket, a hófehérkérői és a vitéz királyfiakról, amiket ő oly nagy áhítattal hallgatott.

Még most is úgy rémlett előtte, mintha az elhunytnak szelleme lebegne ebben a kedves szobában és anyja szavát vélte hallani, midőn az erkélyfülkében ült, mely anyjának is kedvenc helye volt.

Étkezés után rendszerint ide vonult vissza, hogy Lola leányával és Rédey Irmával, a társalkódónővel még egy órácskát bizalmas csevegésben töltsön. Némelykor zongoráztak, vagy valami társasjátékkal töltötték az időt.

Szentiványi Géza gróf különösen kedvelte a zenét és ő maga kitünően játszott hegedűn. Ezt a hangszert legjobban kedvelte, mert hangja balzsamként enyhítette a fájdalmat, mely szivébe temetve, még most is nem egy borús órát okozott neki.

Minden ilyen est valóságos kin volt Lolának, mert úgy a társalgásban, valamint akkor, mikor arról volt szó, hogy a gróf borús kedélyét zongorajátékkal fel kellene vidítani, tűnt ki leginkább nevelésének és tudásának hiánya.

Ellenben Rédey Irma mindebben teljesen otthonias volt és ezért igen gyakran megtörtént, hogy a gróf egy-egy kedvenc dalának eléneklésére felkérte őt.

Ma is ez történt és Lolában titokban forrt a méreg, maidőn Géza gróf a szerencsétlen Sarolta társalkodónőjéhez fordult:

— Irma kisasszony, nem lenne szives egy szép dallal megörvendeztetni bennünket?

— Ha ezzel örömet szerezhetek önnek, gróf ur, nagyon szívesen, — válaszolt Irma.

Nyomban a zongorához ment, kinyitota és mindenekelőtt bevezetésül néhány futamot játszott.

Géza gróf hátrább ült az árnyékba és fejét a szék támlányára hajtva, egészen átengedte magát a zene élvezetének.

Lola az erkélyfülkébe vonult, félrehajtotta a függönyt és kitenkintett az éjszakába. De nem a csillagos ég, pompája vonzotta szemét, a természet szépségei őt rendszerint hidegen hagyták. Ő előtte most az volt a fő, hogy elrejtse bosszús arcát atyja előtt, mert irigy volt Irmára, aki szép énekével és érzelgős előadásával fel tudta vidítani a gróf borús kedélyét.

Zúgolódott, hogy miért nem ruházta fel őt is a természet ilyen szép adománnyal, hogy miért nem tudja ő is hangjának szépségével meghódítani mások szivét.

A hálátlan teremtés perbe szállott a gondviseléssel, amely pedig gazdagon gondoskodott róla is, midőn olyan démoni szépséggel ruházta fel őt, mellyel nagyon is hatni tudott az emberi szívre. Megirigyelte attól a szegénysorsu leánytól néhány előnyös tulajdonságát, sőt mi több: gyűlölte Rédey Irmát és alig volt képes vele szemben uralkodni magán.

Ez a gyűlölet természetesnek is látszott. Lola nagyon jól látta ,hogy Szentiványi Géza gróf olyan kitüntető tisztelettel viselkedik Rédey Irma iránt, mely a nagyrabecsülésnek rendes mértékét jóval felülmúlja.

— Lehetséges, hogy szereti őt? — gondolta magában Lola. — Hah, akkor ez a Rédey Irma roppant veszélyes lehet reá és minden számítását meghiúsíthatná. Az irigy végzet talán őt szemelte ki eszközül sötét terveinek keresztézésére, pedig milyen sátáni ravaszsággal eszelte ki ezeket a terveket Ilka és milyen ügyesen valósította meg őket egész mostanáig Lola. Hah. Jaj lesz neked Rédey Irma, ha Szentiványi Géza grófra mernéd emelni szemeidet! Ezerszer jaj lenne neked, ha közted és Szentiványi gróf között egy szerelmes szó esnék.

Lola összeszoritotta ajkát, fehér fogait csikorgatta és ahogy félelmesen villámló szemével Irma felé nézett, senki se hitte volna, hogy nem a pokol szülöttével van dolga, akit az alvilág küldött ki az ártatlanok megrontására.

Rédey Irma ezalatt énekelt. Egyre édesebben és melegebben, környezetéről megfeledkezve, egészen felolvadt egy nagy szent érzelembe, mely csak a tiszta és nemes lelkek tulajdonsága.

Egy szerelmes dalt énekelt.

Géza gróf lehorgasztotta fejét, bánatos szemei lecsukódtak és a szempillák közül két könnycsepp gördült végig arcán, mint két drága gyöngyszem, melyet egy nemes lélekből sajtolt ki a szomorúság.

A dal elhangzott és Irma másba kapott. Ujjai alatt hol sirt, hol ujjongott a zongora. Lola nem hallgathatta tovább és az erkély fülkéből gyorsan előjött.

— jó éjt, apa! — mondta, futólag megcsókolta atyja homlokát.

— Már elhagysz bennünket? — kérdezte a gróf.

— Fáradtnak érzem magam és nyugalomra van szükségem. Ne neheztelj, amiért ilyen korán visszavonulok.

— Jó éjt, kedves gyermekem — mondta Géza gróf és miután sokkal inkább meg volt hatva, semhogy azt szóval kimondhatta volna, kissé szórakozottan vonta magához Lolát és megcsókolta.

— Aludjál jól, kedvesem.

— Nem akarom zongorajátékában megzavarni Rédey kisasszonyt. Majd ha készen lesz, add át neki üdvözletemet.

Ezek után kiment a szobából, de az ajtót szokottnál hangosabban tette be maga után Lola.

Azonban nem kereste fel lakosztályát, hanem a folyosón hirtelen visszakanyarodva, halkan, mint a macska beosont a zongoraszoba mellett lévő fülkébe, mely az utóbbitól csak egy kárpitdrapéria által volt elválasztva. Ott megállóit.

Vájjon mi célja volt?

A kárpithoz húzódva megállóit és hallgatódzott, miközben hevesen dobogó szivére nyomta kezét. Ma végre bizonyosságot akart szerezni arra, van-e Géza gróf és Rédey Irma között valami és ha igen, mennyire vannak.

Romlott lelkében nem tudott egyebet gondolni, mint azt, hogy a még mindig daliás férfi és a viruló fiatal társalkodónő bűnös szerelmi viszonyba léptek egymással. Ezt kilesni Lolára nézve annyira fontos volt, hogy ezért a legmerészebb tettől sem riadt vissza. Romlott lelke titkot, gyanított, melynek okvetlenül nyomára akart jönni.

Nem is kellett sokáig várnia. Géza gróf fölemelkedett és a zongorához közelitett. Irma abbahagyta a játékot.

— Nem, nem, — szólt a gróf élénken. — Kérem, ne zavartassa magát.

— Talán már megsokalta gróf ur?

— Sőt ellenkezőleg, szívesen hallgatom és azért jöttem ide, hogy melléje ülve, jobban gyönyörködhessem.

Irma tehát tovább játszott.

Lola nem volt zeneértő, mindamellett észrevette, hogy Rédey Irma hibákat csinál, elhibázza a billetyüt és gyakrabban az ütemet is.

Ekkor azonban egyszerre abbahagyta a játékot s hirtelen felállva, eltolta maga alól a kerék, háromlábú zongoraszéket.

— Képtelen vagyok tovább játszani, gróf ur! — mondta— Az előbbi dal, anyámnak egykor kedvenc dala, túlságosan felizgatott, mert szomorú emlékeket újított meg lelkemben. Kérem, engedje meg gróf ur, hogy én is visszavonulhassak. Talán szegény betegünknek is szüksége lesz reám, már, mikor eljöttem tőle, mélyen aludt.

— Már menni akar, kisasszony? — kérdezte a gróf sajnálkozva. — Pedig már előre örültem, hogy még több dalt fogod hallani öntől. Oh, kegyed talán nem sejti, milyen jó hatással vannak reám dalai. Valóságos balzsam az én beteg szivemre. (Folytatjuk)