Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1964-04-23 / 17. szám
8. OLDAL Thursday, 1964 April 23 SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Rózsika az első perctől kezdve valami kimagyarázhatatlan ellenszenvet érzett ezen nő iránt, ki a maga részéről minden alkalmat felhasznált arra, hogy közelébe furakodhassek. Kereste barátságát, be akarta magát nála hízelegni, Rózsika azonban irtózott tőle és egy-két elejtett szava olyan borzalmat keltett Rózsikéban, hogy valósággal futott előle, valahányszor útjába hozta őt a véletlen. Emiatt a svéd nő bosszút forralt ellene és mindjárt párthiveket is toborzott a női osztályban, ahol Rózsika a napnak bármely órájában szabadon járhatott. Akadtak is mindjárt többen az elégületlenek közül, kik hajlandók voltak Rózsika ellen dolgozni, mert gyűlölték őt. Hogy miért? Erre nyilván ők maguk sem tudtak magyarázatot adni. Talán, mert irigyelték szépségét, kedvességét s azt a kis szabadságot, melyet élvezett. Ilyen módon valóságos összeesküvés, keletkezett ellene, melynek tagjai voltak: egy cigányasszony, kit lopások, miatt törvény elé idéztek, ki azonban, hogy a börtönt kikerülje, őrültséget színlelt; továbbá egy rut, púpos teremtmény, az emberiségnek agy valóságos salakja, ki nyavalyatörős volt s e mellett a lehető legrosszabb tulajdonságokkal és jellemvonásokkal volt megverve a természettől. Ravasz, alattomos, harapós volt, mint a kígyó és az intézetben mindenki félt is tőle. E három főkolompos összegyűjtött maga körül vagy hetet a terem lakói közül s egy éjjel, midőn a többiek már nyugalomra tértek, ők a teremnek egyik zugába húzódva, összedugták a fejüket és egy rettenetes tervet főztek ki. Rózsika, mint rendesen, úgy ma is szorgalmasan munkálkodott tanítványai körében. Hogy jobban menjen a munka, ismét egy szép mesét mondott el nekik, még pedig egy elrabolt királykisasszonyról, kit egy rut szörnyeteg tartott fogve.. Nyitott ablakánál sirt, jajgatott és panaszolta keserves sorsát a szellőnek, a vándorló felhőknek és az ég madarainak. Egy fülemüle végre megsokalta a panaszt s elrepült messze-messze egy királyfi ablakába és. ott. elénekelte a fogoly királykisasszony szomorú sorsát. A királyfi megértette a dalt, mély szánalom keletkezett szivében és seregeit, összegyűjtve, a szörnyeteg ellen indult. Ez egy félszemü óriás volt, , kinek kapuját tüzokádó sárkányok őrizték. A hős királyfi mindezeket legyqzte, magát az óriást is leverte és kiszabadította a fogolykisasszonyt, ki annyira megtetszett neki, hogy, magával vitte..őt és nejévé tette. Ekkora kis madár mégegyszer eljött ablakukba és nászdalt énekelt nekik. Kérték a madárkát, hogy maradjon náluk, legyen az övék, adnak neki aranykalitkát, etetni fogják őt cukorral és mézzel és a világ legjobb édességeivel. Harmat lesz az itala, hattyupehely az ágya, de a madárka szomorúan rázta szárnyait és így szólt: Nem, nem! Az aranyszabadságot el nem adom semmennyiért sem! Az elmebetegek is fohászkodva mondogatták magukban: “Óh arany szabadság!” De mivel már igen előrehaladott az idő, Rózsika fölemelkedett ültéből és kijelentette, hogy mára elég. Védencei körülvették őt és jó éjt kívántak neki. Alig tudtak megválni tőle; különösen nehezére esett az egy sápadtképü fiatal nőnek, ki csak nehány nap óta van az intézetben és váltig fogta Rózsika kezét, maradásra kérvén őt. Ennek is szomorú élettörténete van, melyet három szóval lehet összefoglalni: Szeretett, elbukott, gyilkolt. Meggyilkolta saját gyermekét, mindjárt születésekor megfojtotta és vízbe dobta, utána ő maga is vízbe ugrott. Valahogy mégis kifogták és mint őrültet a Morvay doktor intézetébe dugták. Mert ép elmével csak nem lehet olyan borzalmas dolgot véghez vinni, amit ez a nő tett. — Jó éjt, Edith, — szólt hozzá szelíden Rózsika, — harcsássá el a kezemet, — csillapodjon le, hisz holnap viszontlátjuk egymást. — Holnap — holnap, — rebegte a sápadt nő remegő hangon. — A ma és holnap között van az éj, ez a rettenetes időszak! Valami borzasztóbbat, mint egy éjszakát Morvay intézetében, képzelni sem lehet. Ez az éj nem nyugalom, hanem rettenetes kin és gyötrelem kutforrása! A múltak rémes szellemei előjönnek üregeikből, uhogva körülvesznek és rettenetes szavakat sugdosnak fülembe. Eleinte halkan majd hangosan, végre sivitva. És ez a sivitás hasonlít gyermekem sírásához, akit megöltem ,vízbe fojtottam! Ilyenkor falba verem a fejemet, de ez sem árt, mert a fal ki van párnázva. Majd ismét feltűnik előttem annak a nyomorult embernek a képé, ki szerencsétlenségemet okozta, ki gyilkossá tett . . . Most történt először, hogy ez a fiatal nő, ki egész mostanig rendszerint tompa tűnődésbe mérülve bámult maga elé, feltárta szivét Rózsika előtt és bepillantást engedett neki szomorú lelkil életébe. Mélyen megrendülve ragadta meg Rózsika a sápadt nőnek vékony száraz kezét és saját boldogtalanságáról megfeledkezve, vigasztaló szavakat inézett hozzá. — Sorsa valóban igen szomour, — mondotta. — Sok lelki gyötrelem, sok szenvedésen kellett keresztül mennie, mig odáig jutott, hogy gyermekét megölje és maga is vízbe ugorjon. Szánom önt! De ugy-e bár ön nem erői a vidékről való? — Oh nem! Messziről jöttem ide elhagytam enyéimet s kedvesem után mentem, ki állítólag itt akart szerencsét próbálni és létét megalapítani. Lelkiismeretbeli kötelességemnek tartottam utána meni, résztveni küzdelmeiben, támogatni őt az élet munkájában. Végre megtudtam a valót. Ez a férfi nern volt becsületes ember. Betörő volt és szeretőt tartott, kinek társaságában keresményé éjjelenkint eldorbézolta. Ezt nem bírtam elviselni. A mérték betelt, a keserűség pohara kicsordult s én végső elkeseredésemben a legrosszabbra határoztam el magam. — Borzasztó sors, — kiáltott fel Rózsika összerázkódva. — Hogy hívják azt a nyomorult embert? Életben van-e még és miért nem jön, hogy legalább e borzasztó helyzetből k[szabadítsa. ‘ — Talán nem is tudja ,hogy Morvay doktor intézetében vagyok! Am ha tudja talán inkább örül, hogy élve elvagyok itt temetve. — Hitván ember lehet — mi a neve. — A nevét akarja tudni? Valóban nehezemre esik az ön ártatlan fülét ezen év említésével beszennyezni, de mivel ön oly jó irántam, megmondom. Tudja meg a nevét annak a silány embernek ki engem azzá tett, ami most vagyok. Vésse jól emlékezetébe nevét, mert ki tudja — emberek, kik soha sem ismerték egymást, véletlenül együvé kerülnek — ha tehát ő is valamikor útjába jönne, fusson előle, kerülje ki őt, úgy mint a bűnt, mert ő a megtestesült gonoszság. Soltész Feri a neve és a tolvajvilágban betörőkirálynak nevezik őt. — Soltész Feri, — ismételte Rózsika. — .Jól megjegyzem magamnak ezt a nevet és most jó éjt. Edith. Kísérelje meg talán mégis tud majd aludni. Kérni fogom az Istent, hogy bufelejtő álmot bocsásson fáradt szempilláira. Megcsókolta a szerencsétlen nő homlokát és nem bírta meggátolni, hogy Soltéz Feri szerencsétlen áldozata hirtelen lehajolva, meg ne csókolja kezét. Engedje, engedje, — súgta Edith, ön a mi vigasztaló angyalunk! E pillanatban éles sivitás hallatszok Rózsika megrettenve felfigyelt és egész tisztán hallotta a svéd nő kiáltani: — Tartsátok az ajtót és be ne eresszétek az ápolónőket, ha jönni találnak. Hamar készen leszünk vele. Hét asszony, kik az egész intézőiben a legelvetemültebbek és a legrosszabbak közé tartoztak és a svéd nőnek feltétlenül alávetették magukat, nekifeküdtek vállaikkal az ajtónak, mialatt maga a svéd nő a púpossal és a cigánynővel, Rózsikára vetette magát. A fiatal leányka rögtön tisztába jött azzal, hogy a támadás éle ellene irányul; nagyon jól látta ő már régen azokat az ellenséges, lángoló gyülöltséget lövelő pillantásokat, melyekkel a svéd nő egy idp óta üldözte őt, de nem bírta majmát rászánni hogy erre figyelmeztesse az ápolónőket, vágy hogy panaszt emeljen ellene magánál Morvay doktornál. Nem akarta, hogy a,boldogtalant e miatt esetjeg megfenyítsék, de jóságát most már megbánta, mert ellenségének tekintetében olyan vad íenyegtést látott, melytől összerázkóaott. — Besúgó, — sziszegte a svéd nő és Rózsikéhoz közelitett, ugrásra készen, mint a tigris, midőn megpillantja áldozatát. Utolsó órád elérkezett. Azt hiszed talán, hogy nem tudjuk, ki árulkodott ellenünk és kinek köszönhetjük a rossz bánásmódot, melyben egy idő óta részesülünk? Te vagy az áruló, te súgsz be Morvay doktornak mindent! Te izgattad fel őt ellőnünk, de okoztad, hogy nekem és társnőimnek büntetésből még a folyosóra sem szabad kimennünk! — Csalódtok, — válaszolt Rózsika remegve, — Istent hívom fel tanúsnak, hogy rólatok vagy ellenetek soha egy árva szócskát sem hoztam fel, a doktor urat három nap óta nem is láttam. Hogy, a mindennapi sétától eltiltott benneteket, ez azért történt, mert látták, hogy fel akartatok mászni a falra. — Hazudsz, — üvöltött a svéd nő. — Hazugság mindén szó, amit ajkadon kieresztesz. Hiszen jól tudjuk, ki vagy. Előttünk az ártatlanság köntösébe bújsz, tényleg azonban nem vagy más, mint Morvay doktor szeretője. Nem vagy te elmebeteg, — csak annak adod ki magadat, hogy minkét jobban megfigyelhess és minden tettünket, minden szavunkat az orvosnak bemondhasd. Kígyó te! Ma azonban végzünk véled és nem fogod tovább a kém szerepét játszani ebben a teremben. Az utolsó szavakat egészen még ki sem ejtette, midőn már Rózsikára vetette magát, torkon ragadta és vlóságos vadállati hörgéssel földre teperte. Ezen látványra többen az elmebeteg nők közül hangos kiáltásban törtek ki és Rózsika segítségére akartak sietni. Ekkor a svéd nő párthívei rájuk támadtak s a vad fúriák bősz szitkaitól és halálos fenyegetéseitől megriadva, a terem legszélső zugába menekültek és ott összebújva, remegve nézték a történendőket. — Előre, — kiáltott a svéd nő a púposra. — Ide azzal a szalmafonattal! Rácsavarom a nyakára és néhányperc alatt végzünk a képmutató bestiával. Diadalmas üvöltés követte ezen szavakat. A púpos nő elővett szürke vászon zubbonya alól egy kötelet, melyet zsupszalmából titkon fontak és átnyújtotta a svéd nőnek. — Meg akartok fojtani? Irgalom, — rebegte elhaló hangon Rózsika és minden erejéből azon volt ,hogy kiszabadítsa magát a svéd nő kezéből, ki rátérdelve kezeivel leszorította őt. — Könyörüljetek — csak nem akartok gyilkosságot elkövetni rajtam. Boldogtalan ,hisz nem bántottalak soha — oh, — tette hozzá fulkodolva, — ez a kötél . . . megfulladok . . . segtiség, irgalom Istene, segítség! — Be kell tömni a száját. Nem halljátok, hogyan kiabál? — rikácsolta a svéd nő. A cigányasszony hamar kéznél volt egy kendővel, melyet hamar összecsavart és azzal betömte Rózsika száját. A svéd nő vad kárörvendéssel összehozta Rózsika nyakán a kötelet, melyet recsegett, ropogott, de nem szakadt el. Rémes hörgés töltötte be a termet, melyben máskülönben a halál csendjp uralkodott. A fuldokló elkezdte lábaival verni a földet. A svéd nő erre felkiáltott: — Már hörög, szemei kikelnek üregeiből — már a végét járja — egy félperc múlva vége lesz, jer ide cigánynő, fogd meg a kötél másik végét és húzd, hogy hamarább vége legyen! A cigányasszony lehajolva, el akarta kapni a kötél másik végét, de ugyanabban a pillanatban hangos sikolyt hallatott és mint villámtól sújtva, lebukott a földre. Valami éles vaseszközei hatalmas ütést kapott a tarkójára, melyből rögtön kibuggyant a vér és arcán végig folyva, szétömlött a padlón. •— Félre, fúriák, — kiáltott legmélyebb felháborodással egy női hang. — Meg akarjátok fojtani az intézet vigasztaló angyalát? De ameddig egy csépp vér folyik ereimben, mind* addig védelmére kelek és nem engedem, hogy célt érjetek. — No nézzétek a nyavalyást; — rikácsolta a svéd nő és iziben a támadóra akarta magát vetni, ki halálravált arccal a méltó felháborodástól, minden tagjában reszketve, állott előttük, feje fölött forgatva a tüzpiszkálót, melyet az ápolónők egyike a kályha mellett felejtett — Rózsika szerencséjére. — Inkább agy on váglak beneteket mind, de jótevőnket nem szabad bántani, — kiáltott elszántan Edith, mert ő volt a bátor életméntő. Az összeesküvők összeröffentek, de támadni egyikük sem merészelt, végre a svéd nő megemberelte magát és Edithre rontott. A következő percben egyet suhintott a tüzkaparó és a támadó nő véres fővel térdre bukott. Ekkor már nyomták is kívülről az ajtót. Az ápolónők meghallották a lármát és be akartak nyomulni a terembe. Az ajtó végre beszakadt, az összeesküvők nem állhatták ellen' a külső nyomásnak és a beszakadó ajtóval együtt ők is földre zuhantak. Többeknek élén Morvay doktor nyomult a terembe és körülhordozta szigorú tekintetét. — Mi történt itt? — kiáltott harsány hangon. A zsarnok megjelenése halálos csendet idézett elő a teremben. Borzasztó látvány tárult föl előtte. A terem közepén zsupszalmából font kötéllel a nyakán, mozdulatlanul feküdt Rózsika. Mellette állott Edith, ki fékezhetetlen felindulásában e percben még egy csapást mért a tüzkaparóval a svéd nő fejére. Az ápolónők nem ismerve még a valót, legelsősorban is kicsavarták a tüzkaparót Edith kezéből, ki haragjában valósággal tombolt és az ápolónőkben újabb ellenséget, sejtve, kézzellábbal kapáltózott s torkaszakadtából kiáltotta: , —- Vigasztaló angyalunkat meg akarjátok ölni? Nem engedem, megölök mindenkit, aki közelíteni mer! hozzá. Az ápolónők sejteni kezdték a valót és Rózsikéhoz sietve, leszakították nyakáról a Szalmakötelet, amitől aztán a szerencsédén leányka magához is tért, ■ ■ És valóban legfőbb ideje is volt, mert a többi ápolónők bősz haraggal Edithre rohantak, mért a látszat után azt hitték, hogy a Rózsika ellen intézett támadást ő kezdte. — Nem ő .volt, nem ő volt, kiáltotta Rózsika erejénefe legvégső maradványát is összeszedve. — Nerp ő támadott rám, sőt ellenkezőleg, megvédett. Ez a másik kettő, a svédnő és a cigánynő, ezek voltak a kolomposok, kik életemre törtek s ha Edith nincs meg is fojtottak volna. Ez a púpos is segített nekik. — Ragadjátok meg őket, — parancsolta Morvay. — Le kell őket vinni a sötét pincébe, ahol kenyéren és vizen lesznék nyolc napig. Ettől alighanem elmegy a kedvük hasonló merénylet elkövetésétől. A három nőt kétségbeesett védekezésük dacára lefogták és megkötözték. Midőn el akarták őket hurcolni, Rózsika közbevetette magát. Kegyelmet kérek számukra, — szólt a doktorhoz és mintegy imára kulcsolta össze kezeit. — A szerencsétlenek voltakép nem is tudták, hogy mit cselekszenek. Bocsássatok meg nekik, ahogy én is megbocsátok. Morvay doktor mindjárt beléptekor holtra ijedt midőn Rózsikát mozdulatlanul feküdni látta a földön, nem mintha sajnálta volna őt, kit oly kegyetlen halállal akartak kivégezni, de attól félt, hogy elveszti a leányt, mielőtt célt ért volna nála. Egy képmutató nyájasságával közelitett hozzá és meg akarta fogni kezét, Rózsika azonban gyorsan visszavonta. — Szegény gyermek, — szólt olyan hangon, melynek különösen gyöngéd hangzást igyekezett adni és jámborul forgatta szemeit. — Ezek a nyomorultak milyen fájdalmat okoztak neked, arcod egészen halvány, egész testedben remegsz, jer velem, majd erősítő cseppeket adok be nekd. Néhány nap óta nem látván őt, most újra kívánatosabbnak tűnt föl előtte, mint valaha. Rózsika húzódott tőle és habár csaknem teljesen kimerültnek érezte magát, azért mégsem érzett magában semmi vágyat a doktor erősítő cseppjei iránt. — Jer, kedves gyermekem, — ismételte Morvay és ez egyszer sikerült neki megfogni Rózsika kezét. — Orvosságot készítek számodra, mely meg fogja szüntetni fölindulásodat. Légy meggyőződve, hogy ezek a nyomorult bestiák elveszik jól megérdemelt büntetésüket. Most menjünk a laboratóriumba. Rózsikát rémület fogta el a doktor ajánlatának hallatára. Legjobban szeretett volna cellájába visszatérni, hogy annak magányában jól kisírja magát, de mit tehetett? Olyan sok ellenségtől körülvéve, nem volt szabad még a doktort is ellenségévé tenni és ajánlatának visszautasításával maga ellen ingerelni. Mert hisz javát akarja cseppeket akar neki adni felzaklatott idegeinek lecsillapítására. 1 És mégis összerázkódott, midőn a doktor zöldessárga párducszemét rajta nyugtatta. Kimondhatatlanul rossz előérzet lopózkodott szivébe és lehorgasztott fővel követte Morvayt, ki őt dolgozószobájába vezette. (Folytatjuk) FÜGGETLENSÉG
