Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-04-09 / 15. szám

r r o a v, u e v s s n 8. OLDAL SZERELEM KIFÁKJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Az állatok egy perc múlva egész testükben re­megve, újra fölemelkedtek, vadságuk azonban elmúlt. Az életmentő megsimogatta őket, hogy végkép lecsil­lapodjanak, aztán pedig a kocsiban levőkhöz fordult: — Remélem, nem lett semmi bajuk! Ah, látom, hogy a kisasszoynak mégis baja történt, vagy talán csak elájult? Azonnal ki fogjuk őt emelni a kocsiból. Géza gróf remegve szállott ki a kocsiból. — Uram, mindenekelőtt engedje meg, hogy ön­nek legforóbb hálámat nyilvánitsam. Ön saját életének kockáztatásával mentette meg a miéletünket s ez oly nagy tett, melyet pénzzel nem lehet megfizetni. De azért legyen meggyőződve, hogy Szentiványi Géza gróf nem marad adósa önnek. Mindenesetre legyen szives segitségemre lenni — leányomat emeljük ki a hintóból és fektessük a fa alá, ott abba a puha fűbe! Nagyon sze­retném, ha minél előbb elmehetnénk innét. A grófnak és Lolának bátor életmentője nem volt más, mint Soltész Feri. Nem csupán a vak véletlen müve volt, hogy a híd­főnél tartózkodott. Ő már várta a grófi fogatot, mert voltakép ő volt az, ki pokoli alattomossággal ezt az egész balesetet létesítette, Mig ugyanis a parádéskocsis az ő megjegyzése kö­vetkeztében szorosabbra húzta a hevedert, addig ő fur­fangos ügyességgel égő taplót dugott a ló sörényébe, ami azután iszonyú fájdalmat okozott a szegény párá­nak. Nem is csoda, hogy annyira megvadultak. Soltész Feri egész mostanáig nem láthatta Lola arcát, mert az utóbbi félig aléltan a kocsi belsejébe hány flott és ke­zeivel el födte arcát. Most azonban, mivel látta, hogy a gróf még min­dig nem tért magához az ijedtségtől, felszállott a hin­tóba, hogy leemelje Lolát és a fa alá vigye a puha gyepre. De ugyanabban a pillanatban, ahogy karjával át­­nyalábolta a grófkisasszonyt, egyszerre megdöbbenve pattant vissza. Mit jelent ez? Nem bírta felfogni és való­nak elismerni, amit szemeivel lát. De mindez csak egy perc müve volt. Hamar össze­szedte magát, de azért ez az. egy szócska: Lola, mégis kiröppent ajkán. Lola tehát az, akit a gróf drága gyermekének mon­dott! Abban a pillanatban, ahogy Soltész Feri Lolát felismerte, tökéletesen tisztában volt mindennel. Ennyire vitte az őkedvese. Ügyes mesterkedéssel sikerült neki Szentiványi gróf házába becsúszni és meg­hódítani a gróf szivét. Sikerült neki azt a hitet kelteni a grófban, hogy Ő vérszerinti leánya. E pillanatban fel is tette magában, hogy fel fogja lebbenteni a titok lep­lét. Miért jött ide Lola? És mit akar az elmeorvos és cinkostársa, ki kőt ideküldték? Vájjon Lola is cimbo­­raságban áll velük? Talán eszköz a milliók megszerzé­sében? Most már minden áron meg kell tudnia, mit jelent ez a komédia. Jobban mint valaha, óhajtott most a gróf szolgálatába jutni. — Nos, kedves barátom, miért tétovázik? — szólt a gróf.—- Miért nem hozza a leányomat? E pillanatban Lola felnyitotta szemét. Keze le­hanyatlott s ahogy a fölébe hajoló fiatalembert meg­pillantotta, ijedten rezzent össze és halkan felkiáltott: — Soltész Feri! Álom ez, vagy valóság? Szólj, csakugyan te vagy? — Csitt, — súgta neki Soltész. — El ne árulj, mert különben veszve vagyunk mindketten. Nem csak ne­ked vannak céljaid, hanem nekem is. Éppen azért ne csodálkozzál semmi fölött, amit látni és hallani fogsz. Ne keresztezd terveimet! Ismered Soltészt, amilyen szenvedélyesen szeret, olyan őrülten tud gyűlölni, Beszédközben szemei villámot szórtak. Lola a ré­mület halk felkiáltásával visszahanyatlott az ülésre. Most már sejtette, hogy a paripák megvadulása nem merő véletlenségből történt, hanem Soltész által ügye­sen elő lett készítve. Gróf ur, — szélt Feri a kocsiból kiugorva. — Azt tartom, legjobb lenne megkeresni a kigurult kereket, így legalább szép lassan talán még visszajuthatnánk a kastélyba, minden nagyobb feltűnés nélkül. — Igaza van, — válaszolt Géza gróf. — Én is osztozom ebben a nézetben. A kerék nem lehet mesz­­sze. Az országút szélén valahol megtalálhatjuk. Má­sodsorban arról is meg kell győződnünk, mi lett a ko­csisból, ki az összeütközés alkalmából lebukott a bak­ról. Attól félek, hogy súlyos sérüléseket szenvedett a szegény ember! — Hinni akarom, hogy nyakát törte, — gondolta magában Feri. Mindjárt rá elindult a gróffal az elveszett kerék és a szerencsétlenül járt kocsis keresésére. Az utóbbit csakhamar megtalálták az országút kö­zepén, mozdulatlanul fekve. — János, — szólt hozzá a gróf. — János, nagyon megütötte magát? Csak legyen türelemnél néhány per­cig, mindjárt itt leszünk a kocsival. — Azonban János válasz nélkül lagyta ezeket a szavakat, sőt meg sem mozdult. Ekkor a gróf rosszat sejtve, féltérdre ereszkedett mellette és^ázogatni kezd­te őt. Most láta csak, hogy feje alatt alidt vér látszik a porban. Jobban oda nézve, arra is rájött, hogy a nagy eséstől koponyája megrepedt és a agyveleje ki­loccsant. Mély megilletődés fogta el a grófot. Feri is látta mindezt és meg volt elégedve. De csakhamar részvétet színlelve felkiáltott: — Szegény ember, meghalt! A bollogtalan életéi­vel fizette meg vigyázatlanságát, mert íem szenvedhet kétséget, hogy az ő hibájából vadultak meg a paripák. — Ez ki van zárva, — kiáltott fel a gróf. — Já­nos régi szolgánk volt, ki nemcsak hűséges odaadással, hanem kifogástalan ügyességgel végeze teendőit. Ha­lálát mélyen fájlalom. Mint látom, itt minden emberi segítség hiába lene. Nincs más hátra, mint holttestét visszaszállítani a kastélyba. Csak hamar megtalálták a kereke: is. Soltész fel­kapta és visszavitte a kocsihoz. Magának keréknek, sem pedig kerékágynak nem volt baja. Mindössze csak a kerékszög esett ki, melyet fából faragott szeggel vala­hogy kipótolták. Géza gróf ezalatt beszállóit a hintcba Lolához s kö­zölte vele János halálát. A gróf a szegény ember sorsán annyira meg volt indulva, hogy csaknem könnyezett. Lola csak félfüllel hallgatott rá. Őt most legin­kább Soltész Feri s az a gondolat foglalkoztatta, hogy ugyan mi célja volt neki ezzel a veszélyes csínnyel, melyet aZ imént végrehajtott? Erre nézve nem volt sokáig kétségben. Soltész Feri csakhamar hátán hozta a halottat s a kocsiba tette. — De már most mikép jutunk vissza a kastélyba? — kérdezte a grófot. — Nagyon szépen. Itt vagyok én, — szólt a betörő és rendbehozván a szerszámot, befogta a lovakat, mi­közben az elégett tapló nyomait ügyesen eltávolította. Aztán felkapott a bakra és olyan biztossággal, mely csodálkozásra ragadta a grófot, a kastélyba terelte a hintót szomorú tartlmával együtt. A kastély lakóit bánat fogta el ,midőn megtudták, hogy János oly szerencsétlen véget ért. A gróf még mindig annyira izgatott volt, hogy megérkezésük után rögtön szobájába vonult, ahqva Lola is követte őt. — Oh atyám, — kiáltott sirvafakadva, — Mily szomorú kimenetele lett ennek a maif'sétakocsikázás­­hak, mely pedig oly kellemes kilátások között kezdő­dött. A tündöklő nap öröm helyett szomorú arcokat lát.-ü- Igazad van, gyermekem. A mai kirándulás sze­rencsétlenül végződött de lehetett volna még szeren­­ccétlenebb kimenetele is. Az Isten kegyes volt hozzánk és megóvott bennünket olyan sorstól, mely szegény Jánosnak jutott osztályrészül. Mi is épugy összetörhet­tük volna magunkat, mint János. — Borzasztó, — kiáltott fel Lola valódi borzalom­tól összerázkódva. — Ne beszéljünk a halálról, nem is bírom hallani ezt a borzasztó szót. — Ezt én természetesnek is találom, válaszolt a gróf. — Szép és fiatal vagy, reád nézve még csak most kezdődik az igazi élet, nem csoda, hogy úgy ragaszko­dói hozzá. Most pedig elsősorban arra az emberre kell gondolnunk, aki megszabadított bennünket egy bor­zasztó haláltól. Igen, igen, atyám, — kiáltott fel Lola olyan hangon, mely félig-meddig félelmet is látszott elárulni. — Adj neki nagyobb pénzösszeget, ugylátszik rá van utalva, mert ha nem is éppen szegényes, de kissé ko­pottas az öltözete. — Nem, nem leányom! Pénzzel nem hálálhatjuk meg, amit értünk tett. Valamely más módot kell kitalál­ni hálánk méltó nyilvánítására. Ezen szavak után megnoymta a villamoscsengő gombját s a belépő Balázsnak meghagyta, hogy az ide­gent, ki őket hazahozta, vezesse be dolgozószobájába. Néhány perc múlva Soltész Feri átlépte a gróf dolgozószobája küszöbét. Egész magatartása elárulta azon meggyőződését, hogy az általa elvetett mag fogja teremni gyümölcsét. Csakhamar belépett a gróf. — Kedves barátom, — szólt az idegen kezét me­legen megszorítva, — nem kevesebbet köszönhetek önnek, mint én és leányom életét. Nem tudom ki ön és mi a neve! Nem tudom azt sem, honnét jött, mi a jelene és mi lesz a jövője, de ha sorsának kedvező ala­kulására befolyást gyakorolhatok, szívesen megteszem. Beszéljen tehát, kívánjon valamit, szavamat adom rá, hogy kívánsága teljesítve lesz. — Gróf ur, :— válaszolta Soltész. — Mindenek­előtt engedje, hogy magamat bemutassam. Nevem Sol­tész Ferenc, születésemre nézve angol vagyok s Lon­dont nevezem szülővárosomnak. Otthon túlságosan so­kan vagyunk már, én tehát gyermekkoromban már ide­jöttem, hogy valahol valami állást kaphatnék, kitünő­en tudok lovakkal bánni, voltam lovász és kocsis egy­aránt. Ha már a gróf ur elismeréssel akar lenni irán­tam, — amire egyébiránt igényt nem tarthatok, — leg­jobb szeretném, ha engem tenne abba az állásba, mely a szegény öreg parádéskocsis halála folytán megürese­dett. Thursday, 1964, April 9 Az életmentő menyét bundája — Kanadai indián-legenda — Mint a világ minden népé­nek, úgy az indián-törzseknek is megvannak a maguk nem­zeti hősei. Az Olibway-törzs nemzeti hőse Nainabush, az első földi ember. Csodálatos tulajdonságok­kal volt felruházva, az em­ber minden jó és rossz tulaj­donságait egyesítette magá­ban. Hol bölcs volt, hol egy­ügyű, hol bátor, hol gyáva, — egyidőben volt alkotó-mű­vész és hóditó-hős és álnok csaló. Az indiánok bőrsátraiban szálltak a Nainabush-történe­­tek nemzedékről-nemzedékre. Az indián-rezervációc kuny­hóiban és házaiban, s a váro­sok indián lakosai közt ma is élnek ezek a legendák. “Tudod honnan kapta gyö­nyörű bundáját a menyét? Az úgy volt, hogy Nanaibush ép­pen vándoruton volt, kalandot keresett. Útközben szembeta­lálkozott Windigoval, ezzel a félelemgerjesztő, emberevő óriással. — Nézd csak, mibe ütköztem —, mondta az óri­ás, megpillantva Nainabusht. — “Ez lesz csak a finom fa­lat.” — Ne faljál fel Windigo — könyörgött Nainabush. De Windigo így válaszolt: — Dehogynem! Csak nem fogom a világ legfontosabb eseményét elmulasztani? Bi­zony, hogy végetvetek ennek a Nainabushnak. Először is rozsét szedsz, s ide összegyűj­tőd. Én majd tüzet rakok s arra kiterítelek téged, hogy köröskörül szép ropogósra pi­ruljál. Erre lefeküdt Windigo és elkezdett sütkérezni a napon. Szegény Nainabush meg szo­morúan hozzákezdett a rőzse­­szedéshez. Egyszeresük egy menyétre bukkant. Akkor még a menyét csúf, fekete ál­lat volt. Azt mondta Nainabush: — Kis testvérem, segitenél­­e nekem? Néz, Windigo fel akar falni engem. A menyét igy felelt: — Mit tehet egy ilyen kis állat, mint én, a hatalmas óri­ás ellén? Nainabush igy válaszolt : — Windigo tátott szájjal alszik. Szaladj be a torkába és harapd ki a szivét. Ha meg­teszed, olyan széppé teszlek, hogy minden állat irigyelni fog! ■ - • A menyét ráállt, hogy meg­próbálja. Bemászott Windigo szájába le a torkán, s kiharapta szi­vét. Windigo rögtön meghalt. Nainabush olyan boldog volt, hogy kezébe vette a kis menyétet és gyengéden vé­gigsimogatta a fejétől a far­ka hegyéig. A simogatás nyo­mán a menyét bundája hófe­hérré változott, kivéve a far­ka leghegyét, amely fekete maradt. Mégegyszer végigsi­mogatta, s a menyét bundá­ja a legszebb aranyosbarna szinre vált. Nainabush betar­totta a szavát. — Megmentetted az élete­met, ime a jutalmad. Minden­ki csodálni fogja szépségedet. Hófehér lesz a bundád télen, aranybarna egész nyáron.” így szerezte a menyét azt a gyönyörű bundáját. JUBILEUMOK BUDAPEST. — A Parádi Üveggyár alapításának 150- ik, a Herendi Porcelángyár­­pedig 125-ik évfordulóját ün­nepli az idén. Ebből az alka­lomból kettős kiállítást ren. deznek a budapesti Iparművé­szeti Múzeumban. * Több mint ezer kutya vesz részt a júniusi, harmadik nemzetközi ebkiállitáson, me­lyet az alapításának 65 éves jubileumát ünneplő Magyar Ebtenyéstők Szövetsége ren­dez a budapesti Városliget­ben. Külföldről eddig 300 ebet neveztek be. ❖ Jakab Bertalan 74 éves, nyugdíjas különös jubileumot ünnepelt, ötven esztendeje hord puskagolyót az oldalá­ban, amely még az első világ­háborúban érte, eltávolítása azonban veszélyeztette volna életét. Elmondotta: nincs a vi­lágon olyan pontos barométer, mint az oldalában lévő golyó. Napokkal előbb megérzi, hogy változik az idő! — Ha csak ennyiből áll az egész, akkor ön e perc­től fogva a házhoz tartozik, — szólt a gróf, anélkül, hogy erről csak egy percig is gondolkodott volna. Nem vette észre Lola ijedelmét, ki azon hiszemben, hogy Feri már elment, belépett s az utolsó szavakat meghal­lotta. — Ön a mai naptól fogva az uj parádéskocsis. Egébként úgy veszem észre, ön igen ügyes és mint ilyen, más tekintetben is hasznos szolgálatokat fog ne­kem tenni. Ami a fizetést illeti, meg lesz velem eléged­ve. Lakása természetesen a kastélyban lesz. Lola ijedt mozdulatot tett és a grófhoz szeretett volna sietni, megkérni őt, hogy ne vegye a házhoz ezt a fiatalembert. Ámde Soltész egy pillantást vetett rá, melytől Lola elsápadt és veszteg maradt. — Ezzel az ügy el van intézve, — szólt végeze­tül a gróf. — És mivel uj állásában grófi házamhoz illően fel is kell ruházkodnia s egyet-mást beszereznie, esetleg apróbb tartozásai is lehetnek, fogja ezt a szá­zast. Ezzel azonban hálám korántsem teljes mértéké­ben leróva. Amit ön tett, ezért én örökre lekötelezett­je vagyok! '— Én pedig a gróf urnák alázatos szolgája, — mondotta Soltész Feri s hangjából úgyszólván kihallat­szott az általa elért sikerek fölötti öröm diadalmasko­dása. Ezen szavak után meghajtva magát, kifelé indult. Távozásközben alkalmat vett magának még egy pillan­tást vetni Lolára, ki bár nem nézett rá, mindamellett égni érezte magán Feri lángoló tekintetét. Alig högy a távozó betette maga után az ajtót, Lola hirtelen fölemelkedett és búcsút vett atyjától. —- Vissza kell vonulnom szabómba, — mondotta, — mert érzem, hogy nyugalomra van szükségem. A szegény öreg János halála roppantul hatott rám. Iga­zán nagyon sajnálom őt. — A legszebb halál, mikor valaki kötelességének teljesítése közben hal meg, mint a hü kötelességtudás áldozata, — válaszolt a gróf. Az ajtóig kisérte Lolát, még egy csókot nyomott homlokára, mire. a csalónő kilépett a tágas oszlopcsar­nokba, melybe a lépcsők torkoltak. Abban a pillanat­ban, midőn egy oszlop mellett elhaladt, annak árnyé­kából egyszerre előlépett egy nyulánktermetü férfi. — Ah, Feri! Hallod-e, borzasztó ember vagy te! Mit csináltál? Becsempészted magad ebbe a kastélyba, mely nekem nem is annyira tartózkodási hely, mint inkább börtön. Most te is itt vagy. Oh Feri vesztemre szolgálhat, ha csak szemednek egy tekintetével eláru­lod, hogy engem ismersz és előéletemről csak egy árva szócskát is elejtesz. — Bohó, — súgta neki Feri. — Eszem ágában sincs elárulni titkodat! Szövetségestársad leszek, e perc­től fogva vállvetve egymás kezére dolgozunk. Lola heves taglejtéssel ellent akart mondani, Feri azonban szavába vágott: — Ne riadj vissza tőlem Lola, ne tégy tiltó moz­dulatot kezeddel, mert egy napon üthet az óra, mely­ben szükséged lesz egy megbízható és hü barát köz­reműködésére és akkor szerencsédnek fogod tartani, hogy oldalad mellett vagyok. Ne gondold ám, hogy a gróf bizalma változatlan és örökké tart. Eljöhet az idő, mikor személyedre és valódiságodra vonatkozó­lag kételyek támadnak lelkében, akkor majd én leszek az, aki a grófot ezektől a kételyektől megszabadítom, — akár úgy, akár igy. Habár egyrészt irtózott is Feritől ebben a hely­zetben, másrészt félt is tőle ebben a pillanatban, mégis hévvel nyújtotta feléje kezét. — Lehetetlen neheztelnem reád, — mondotta. — És ha már itt vagy, légy üdvözölve, mint szövetséges társ! Jól tetted, hogy eljöttél. Ezentúl nagyobb bizton­sággal dolgozom és a győzelmet biztosnak tartom. Női Szépség és férfias erő, e kettő együttvéve célhoz kell, hogy vezessen! — És szeretni fogsz engem ezentúl is, Lola? — kérdezte Feri tompa hangon. — Szemed előtt fog-e mindig lebegni a tőr, melyre nekem a minap meges­küdtél? — Azt hiszem, nincs okod a kételkedésre, Feri. Ámde egy feltételt én is szabok neked. Meg ne kísé­reld soha belső szobámhoz közelíteni, vagy éppen an­nak küszöbét átlépni! Legkivált most, midőn oly közel vagyunk egymáshoz, jobban kell vigyázni és idege­nebbeknek kell lennünk, mint valaha. Feri komoran összehúzta szemöldökét és megra­gadta Lola kezét. Ez azonban hirtelen visszarántotta és ijedten súgta: — Lépteket hallok! Valaki sietve jön fel a lépcsőn. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents