Független Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1909-05-22 / 9. szám
'■Tb* Í 1 11 Szatmár, 1909. I. évfolyam, 9. szám. Péntek, május 22, • V" Wf"’ A Bank és hadsereg. Szatmár, május 20. A politikai helyzet kavarodottsága ma ebben a két szóban áll: bank és hadsereg. Mi lesz velük. Lesz-e magyar bank? Lesznek-e katonai engedmények. Ha lesznek, milyenek lesznek, ha pedig nem lesznek, akkor mi lesz ? Egy hirlelés szerint a bankkérdésben fölvetették azt a megoldási módot, hogy az osztrák-magyar banknak nem hosszabbítják meg a jelenlegi szabadalmát, hanem csak egy olyan uj szabadalmat kapna, amelyben sokkal erősebben jutna kifejezésre Magyarország külön állami önállósága, mint az eddigi szabadalomban. Ez azonban csak tervezet, amely éppen nem talál osztatlan tetszésre. A függetlenségi párt ragaszkodik az önálló magyar bankhoz, vagy legalább a kartelbankhoz, ami azonban megint osztrák részről talál ellenzésre. Az osztrák politika a saját bel- ügyeiben talán negyven felé húz és pártoskodik, de ha pénzről s az osztrák zseb érdekeiről van szó, nyomban összeröffen. Látható volt legutóbb, hogy mit csináltak Burián- nal a boszniai magyar bank dolgában. Sértegetések és rágalmazások tömegeit vetőtték fölszinre s azóta hihetetlen módon dühöng náluk a magyarszidás mindenféle változatban. A készfizetések fölvétele is egyike volna a békülési pontoknak. Az újabb bankszabadalom megadása után ezeket a készfizetéseket nyomban megkezdenék. De — természetesen — Ausztria ez ellen is tiltakozik. MíSfc. minden ellen, amiben csak halványan sejtheti is, hogy az a magyar ügynek az előnyére s neki esetleg közgazda- sági hátrányára szolgál. A katonai kérdésekben mint kibontakozási utat jelölik meg azt. hogy a zászlókérdést és jelvénykérdést rendeznék a két állam paritása alapján. Ugyanekkor rendeződne a katonai perrendtartás kérdése is, amely már több, mint évszázados panasz. Efelől nem lehet kifogást tenni. Elvégre mindenki elismerheti, hogy a mostani közös hadseregbeli büntetőügyi eljárás szégyenletesen ósdi és elavult, a melyen a kor szellemének megfelelően változtatni szükséges. A naiv rendszer nem állhat tovább. A tárgyalások idegen nyelven folynak, a vádló egyúttal védő, a bíróság tagjai nem függenek egymástól, amiből következik, hogy az úgynevezett Justiz-mordok terén bizonyára az osztrák katona- biróságok érik el a legnagyobb s egyúttal a legszégyenletesebb rekordot. Anélkül, hogy efelől a bíróság tagjai tehetnének, mert őket is egy ósdi, otromba, a középkori ököljog sötétségében született szabályzat-rendszer köti. Hanem . . . Mindig van valami hanem. Ezúttal a trónörökös udvara felől kerülnek ki olyan hirek, amelyek a katonai kérdésekre vonatkoznak. De a más egyébb politikai fejlődést ^^érintik. Amelyek szerint a trónörökösnek az a nézete, hogy egyik állam belügyeibe sem kell beavatkozni, azokat csinálják a felelős minisztériumok a legjobb tudásuk szerint. Ebben a politikában a főelv, hogy Ausztriában tartassák fönn a szlávsággal szemben a német hegemónia, Magyarországon pedig a különböző nemzetiséggel a magyar állami fen- sőbbség. A hadsereg egységét azonban nem szabad megbolygatni. Ezen politika szerint a hadseregről való nézet ma az, hogy a hadsereg a mai szervezetében jó, ennélfogva a hadsereg szervezetét nem tanácsos megváltoztatni, mert lehetséges, hogy egy újabb, átalakított szervezet ezt az óriás testületet, amely sokba kerül ügyan, de szükség van rá, nem jobbá, hanem rosszabbá teheti. Szóval ott ezt a változtatást nevezik sötétbe való ugrásnak, mint nálunk az általános, községenkint való titkos választói jogot. Ilykép a kibontakozás nagyon sok tényezőtől függ, de türelemmel és reménységgel majd csak átgázolunk ezeken az árvizeken is, a fődolog manap, hogy a türelem és az önbizalom erénye ki ne vesszen belőlünk. A régi mesterség. Irta: Sas Ede. A tengerparton két ifjú járkált karonfogva. Az egyik költő volt, a másik gabona- kereskedő. Ha mind a kettő költö, vagy mind a kettő gabonakereskedő, nem is sétálnak karonfogva. Vagy ha úgy sétálnak is, azon igyekeznek, hogy az egyik hogyan boszantsa a másikat. így azonban mulattatták egymást. Jókedvű nevetésüket el-elkapta a szél, mely gyöngéden fodrozta a hullámokat s szétzilálta az égen a felhőket úgy, hogy gyönyörűen kisütött a kellemes enyhe téli nap. A téli verőfényben sütkérezve egy kövér ur jött velük szembe. Igen lassan bal- gott, látszott, hogy igen nehezére esik minden lépés. Csakhamar ki is fáradt és lihegve telepedett le egy lócára. Szolga jött utána, aki gondosan bebugyolálta térdeit a vörös csikós sárga takaróba. Az öreg ur szivarra is gyújtott, de ezt is hamarosan eldobta. Végtelen unalom, fanyarság, elégedetlenség ült arcán. Pedig körülötte legszebben virultak a babérligetek. A legvidabb keringő hangjai csattogtak ide a zenekar pavilonjából s a legdivatosabb ruháju, legpompásabb asszonyok rajzottak előtte a nyüzsgő tengerparti sétauton. A két fiatalember tisztes távolban a kőkorlátokhoz támaszkodott, amelyen nagy buzgalommal törekedett átcsapni egy-egy merészebb hullám. Úgy nézték az öreget. A kedvetlenség élő szobrát itt a zajos, színes életvidorság közepette. Az egyik, a költő, megszólalt: — No, végre eszembe jutott, miért tűnik fel előttem annak az urnák az arca oly ismerősnek. — Miért? — El se hinném, ha nem tudnám bizonyosan. Pedig hát valamikor ugyan sokat kiabáltam a nagyságos urra: Hé, pincér, még egy fröcscsőt. — Ne mondd. — Ott futkározott egy kis budai korcsmában, hóna alatt az asztalkendővel, a történeti igazságnak tartozom azzal a kijelentéssel, hogy az asztalkendő nem is volt valami tiszta. De ezt mogbocsátottuk a kis- korcsmának, amely különben roppant barátságos kis fészek volt. Sokan jártunk oda iróemberek, ha egy kicsit vidékre akartunk menni. Mert hiszen tudjuk, hogy Buda már vidék . . . — Hát aztán hogy vitte fel az Isten ennyire a dolgát? — Tudom is én? Én bizony nem kísértem figyelemmel a pályáját. Annyit hallottam róla, hogy a gazdája később meghalt s ő feleségül vette özvegyét. Azután egymásután annyi házat rakott Pesten, hogy én még tán légvárat sem épitettem annyit... E pillanatban két karcsú, prémes- boás höigy tűnt fel az ifjak előtt. Nem filozofáltak tovább a szerencse forgandó- ságán, hanem nyomban utána eredtek a két andaluziai szemű tüneménynek és a gabonakereskedő éppen olyan hévvel, sőt határozottan ügyesebben kezdett udvarolni a maga ideáljának, mint a hivatásszerű trubadúr. Ott hagyták a ritkuló hajú öreg urat, aki mogorván nézett a térdére csavart plédre. Talán arra gondolt, hogy mikor pincér volt, bezzeg jobban bírta a lábait, mint most. . . II. Az előkelő ur, aki után a szolga hozta a finom, gyapjas takarót, valóban a Három hárfa pincére volt hajdanában. Hűségesen kiszolgálta a vendégeket s még hűségesebben szolgált az ő piros-pozsgás ténsasszo- nyának. Tovább kellett ezért az asszonyért szolgálnia, mint Jákobnak a Lábán leányáért. De kitartott mellette tántorithatatlanul, pedig a megtakarított pénzéből lett volna módja önálló üzletet is nyitnia. S isten látja a lelkét: nem is azzal a számítással cselekedte ezt, hogy a Három hársfa. göthösködő vén gazdáját majd csak ejszólitja az Ur az árnyékvilágból s akkor ő veszi át a kívánatos örökséget: a még mindig helyre menyecskét és a virágzó vendéglőt. (Folyt, köv.) ma Lapunk mai szá 8 oldal Szerkesztőség és lsiad.óliíivá.tél: SZATNIÁR, DEÁK-TÉR 2. sz. ELŐFIZETÉSI Ar : . . . . I kor. Negyedévre . . .. 3 kor.
