Független Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1909-05-12 / 1. szám

/ I r t 1909. május 12. FÜGGETLEN ÚJSÁG lége a válságnak mondja Becs. Gráf Jtudrássy Gyula lesz a miniszterét«^. ft HibailgatásoH folytatása VíeKerle a Király előtt. (Saját tudósítónk telefon je­lentése.) Szenzácziós fordulat tör­tént a válság során. A mint Bécs- ből jelentik, a király határozott — véget vet a válságnak, u fel­sége mezunta a sok huza-vonát és erélyes fellépésre szánta el magát. Mindenféle ellenőrizhetet­len hirek keringenek a bécsi po­litikai világban, a hol tudvalevő­leg még mindig a súlypontja for­dul meg a magyar politikai vál­ságnak. A „Neue Freue Presse“ szenzácziós hirt pattantott ki a mai számában. Ha hitelt lehet adni e hírnek, amelyről a Presse megjegyzi, hogy előkelő és be­avatott körökből származik — úgy az uj miniszterelnök gróf Andrássy Gyula lesz. Bécsben szeretnék tehát — nem lehetetlen, sőt valószínű, ^°jgy a „Presse“ szób'anforgó czikke is ezt akarja kiforszirozni — hogyha 67-es kormányelnököt bíznék meg a király a kabinet- alakítással. Budapesten óriási szenzá- cziót okozott a „Neue Freue Presse“ szenzácziós híresztelése. Sokan hajlandók már befejezett­Mikor négy év múlva haza ke­rült és tanítónő lett ugyanabban a leányiskolában, amelyet Lidivel láto­gatott, hallotta, hogy egykori iskola­társa, a miliomos kisasszony London­ban van. De úgy látszik, Gábosnak, az ezermesternek, a geniális feltaláló­nak, nem tetszett a Londoni élet. Másfél év múlva hazajött családjával együtt s hire járt, hogy Lidia Meny­asszony. A vőlegény felöl nem sokat tudtak. Valami külföldi arisztokratát emlegettek, aki állítólag őrgróf lenne. Ilonka, mint tanítónő, csak ritkán találkozott Lídiával. Az első találko­zásnál ugyanis valami hidegséget ta­pasztalt Lídia részéről, mit othon el is panaszolt. Latorczy, az öreg fűszeres, nem is akarta elhinni. — Te csak azt úgy képzeled, lehet, hogy éppen rossz kedvű volt. — Lehet, — hagyta helyben Ilonka tűnődő tekintettel. A rá következő esztendőben, ősz táján nagy szerencsétlenség érte Ilon- káék harmadik szomszédját, Margari nét, az özvegy mézes-bábosnét. A háza égett le s benne minden, ami éghető volt. A szegényasszony ötöd­magával egyszerre vagyontalan, haj­léktalan lett. jó emberek, úgy, ahogy tudtak, nek tekinteni az ellenőrizhetetlen szenzácziót, amely esetleges alap­talansága daczára is mély baráz­dákat fog maga után vonni, a politika amúgy is zavaros vizein. A király előtt ma tovább folytak a kihallgatások, illetőleg csak egy kihallgatás, amelynek a részleteit eddig még mély homály fedi. Wekerle volt a felség figyel­mének ma egyedüli részese. Mint­egy 5 órás kihallgatáson fogadta a király. Hét órától majdnem tizenegy óráig referált Wekerle a helyzetről. Az uralkodó még sen­kit sem méltatott eddig ennyi figyelemre mint Wekerlét. Épen ezért vannak nagyon sokan Budapest előkelő politikai köreiben, akik ezen az alapon vonják kétségbe a „Neue Freue Presse“ szenzácziós híresztelését. Ezek szerint Wekerle a jövő embere. Nagy a felfordulás úgy a budapesti mint a bécsi politikai világban. A helyzet válságosabb mint eddig. Forradalom a magyar irodalomban. * Ady Endre méltatása. — írói arckép — Ady Endrét a baj tette azzá, ami. A magyar dalköltészet tiszta patak­jába valami nem tiszta méllékágat ve­zetett ; a mi egészséges hangunk kiáltó vagy andalgó ritmusába a halk zoko­gás, a maga elébe mormógás, a ke­serű nekibúsuiás uj veretű szavait lopta be. Országok rémülnek el, ha körútra indul a fekete halál, vad el- szánások, gátemelések gördülnek szo­morú diadalutjába; Ady belépőnek elkiáltotta: én a Halál rokona vagyok, az eleve elrendelés zúg fájdalmas ———— segíteni iparkodtak rögtönösen. La- torczyné két gyermeket magához vett, s Ilonka másnap korán reggel látoga­tóba indult Lídiához. Még ágyban, menyezetes remekművű ágyban találta egykori barátnéját. Elmondta neki, hogy milyen szerencsétlenség történt a sze­gény mézes-bábosnéval. Lidia unottan hallgatta végig, aztán legközönbösebb hangon igy válaszolt: — Sajnálom szegényt, azt hi­szem, ismerem is . . . De tudod, én a jótékonyságot nem esetről-esetre gyakorlom. Minden esztendőben kül­dök a hatóságnak ötezer koronát, a szegények számára. Ezzel el van in­tézve . . . Minthogy azonban te vagy a szószólójuk, hát kivételt teszek . . . Ott a márványmosdón van az a kis elefántcsonterszény, végy ki belőle mindent, mindegy akármennyi . . . Ilonka kinyitotta a kiserszényt s talált benne nyolc ’koronát . . . Ott hagyta . . . Aztán megköszönte Lí­diának határtalan nagy lelküségét s egész bensejében felindulva távozott. Az arca is kipirult azon a hideg szív­telenségen, melyet tapasztalt. Mintha érző lelke hideg, érzéketlen kőbe ütő- dött volna . . . A kapuban az öreg Gábossal találkozott, kinek feltűnt a fiatal ta­nítónő dúlt arca. Nem engedte távozni. kiáltásomból — bezzeg, lett is nagy megdöbbenés, óvó intézkedés, kiátko- zás, de csodálatosképen; zászlója alá esküvés is. Kihimzett palástja sok szürkeségbe fáradt szemet megbabo­názott, tódultak utána, uj Messiás után uj tanitváyok: csak azt nem gondol­ták meg, hogy az élet célja nem a halál, s aki Ady Endrét követni akarja: át kell élnie az ő keserves életét s örömvesztetten hullani valami nagy feketeségbe vele együtt. Költészetét alig lehetne megérteni az élete nélkül; össze is vannak nőve, mint fa és virága, mint tett és gon­dolat. Erdély határáról kerekedik föl, Debrecenben kezdi irói-pályáját, Bi­harban vívja első csatáit az élettel és a hatalmasokkal. Testébe szakad egy rettentő betegség, veri piros ostorával a szerelemvágy s ez a két hatalom örök átka, pedig testvére, egymásnak. Jó sorsa vagy balsorsa kivéti Párisba, a világ szivébe, ott kap uj szint, uj jelentést különben gyökeres magyar­sága. A betegség egyszerre nemcsak földi baj, hanem ihlető is lesz nála; beteg ember olyan, mint a finom huru hangszer, minden parányi illetést föl­fog és visszazeng, de minden bántás háromszorozva háborog végig rajta. Csak egy szól ki belőle vezérszólam­ként tisztán: az Én. A dalolónak sa­játságos, eltorzult, nyakas, duhaj, uri- askodó egyénisége. Mikor a bajnak, a mámornak, a szerelemnek, a pénzkivánásnak, a hol­nap elébe törtetésnek és a halálnak hatszoros összefonódásából előáll az Ady költői egyénisége: célt tűz maga elé, akaratlanul is. Ügy tesz, mint a középkor költője: akit levág, meg- énekli. Az életnek 5 szomorú fölvo­nását eljátsza s azután megírja. Ő, a halál rokona, egyúttal költője is az utjdk azakadottaknak. ő, a mámorba temetkező, boros szivü dalolója is a mámornak. A kínjait, vérehullását gyér aranyakra váltó ember: egyúttal me­rész, keserű hirdetője a pénzhatalom­— Mi történt, kis leány? Ilonka, ki nem volt már kisleány, mindent elmondott, háborgó szavak­kal ecsetelte, hogy milyen részvétlenül, hidegen fogadta kérését Lidia. Az öreg ezermester csüggedt arccal, hallgatta. — Majd elkísérem magát, — mondotta. Harmadnap építeni kezdték a mézes-bábosné házát. Gábos építtette a saját költségén. De nem ez volt az, mi a sziveket, lelkeket megindította és könyeket, a megindultság könnyeit sajtolta a jámbor emberek szeméből... Az öreg Gábos, mindenki láthatta, aki arra járt, az összes lakatosmunkát maga végezte. Erre az alkalomra fel­vette a kék kötényt, kalapácsot, vésőt vett a kezébe s olyan szorgalmasan dolgozott, mintha kenyérért tenné. — Azt akarom hogy jól legyen megcsinálva. Nem vagyok az utolsó mesterember ... — mondotta az európai hirü feltaláló, ki eszével milió- kat szerzett. És az emberek az alatt a hét alatt, mig ott dolgozott, csodájára jártak s áz öreg főjegyző, a város el­aggott filozófusa igy Szólt Ilonkához: — Látod, édes gyermekem, ez a gazdagság költészete . . . Mert olyan is van . . . 3. nak, ennek a legújabb művészi témá­nak. Az előre vágyás régi örökség, minden költő a holnapra apellál; eb­ben Ady épugy konzervatív, mint Petőfi, vagy Csokonai. A halál előtt, a nagy fekete talány előtt, szintén ezredmagával áll Ady; keserű maga­megadása az őskeleti Nirvánába oszló, első halálénekesek szavát döngi visz- sza, az örökegy emberi sors jogán. A szerelem nagyon is állati nála; a Léda szobra mögött egy határozatlan talán több személyt összesítő asszony áll. Újabban az istenkereső ember szava mélyíti és nemesíti költészeté­nek művészien prófán hangját. Ez a minden illetésre visszazengő lélek nemcsak lírai, hanem asszonyos is valamennyire. Ady hisztérikus, si­ránkozó, rossz nyelvű, elpuhult, illa­tot és selymet szerető, bókot kívánó. Ez az asszonyiassága szólja magát el sok becéző sorában, egy-egy férfiat- lan szavában, közvetetlenségében, haj­lékonyságában. Sokszor úgy kezdi versét, mintha délutáni csevegést foly­tatna valakivel. Öröklött vonás nála a földhöz tapadás; asszony, bor, pénz: ezek a megfogható istenek az ő iste­nei. Ady mélyen belát a maga nagyitó lelkén keresztül nemzete sorsába, társ- talanságunk, erőtlenségünk zokog ab­ban a keserű felkiáltásában: „Mit ér az ember, ha magyar?“ De soha nem állott a belső felemelkedésnek azon a fokán, melyről Petőfi a világ minden rabszolga népének hirdeti a szabadu­lás hajnalát. Ady mindig lefelé néz, rögöt és sírokat lát, nem csillagokat; ha néha föltekint az égre: nagy Kéz rótta titkos betűk lángolnak le rá, de mire kibetüzné értelmüket, letörli a kéz és ujjakat ir föl. A nő hatalmát valahogy sejti; csakhogy egyéni bal- szerencséje sötétebbik oldalát mutatta meg ennek a hatalomnak, az asszony tragikusan játszott bele az ő sorsába- testébe. Mégis hirdeti: életünk határ­vetője két asszony, az indulásnál anyánk, a megérkezésnél szeretőnk, Mária és Veronika; ami köztük van, az az ut Golgotajárás. Az a boldog, aki magában áll; ha meghal, senki nem fáj utána. A halál rokonai va­gyunk, elindultunk és megállunk; görget bennünket a perc, az ő dolga: merre, mivégre. Költő szeme: a képzelet; itt válik meg, milyen mélyre lát s milyen szín­ben lát. A képzelet tüzét az érzések forrósága gyújtja föl; az idegeken átzajlott viharok természete határozza meg rendesen a fantázia milyen voltát. Testvér alkotónak hozzászegődik a megfigyelés, vagy belső értelemben: a meglátás. Hogy mindent elevenít, cselekvőit, abban csak Csokonai és Petőfi uno­kája, sőt minden nagy költőé. Adynak is él az ősz, kacagva szalad Páris boulevardján. Él a temető, mely nap­nap után közeleg feléje. Élnek az ál­mok, ezek a fürge fickók, akik őrüle­tekbe hajrázzák éféienként. Él a Duna, aki világtitkot vall neki mámoros fővel. Él a csend, a tiz öles óriás, aki agyonroppantással fenyegeti. Él maga a bormámor is, mint biborpalástos nagy ur, aki halálra itatja a vele ta­Glasinger-féle angol tennis-küiönlegességek, Rackettek, hálók, labdák, rackétt-javitások és teljes himó- • ............ .........— zások, valamint más ügyes sportezikkek érkeztek --------------------------­Ht sffáiyi sporiii&ieiébe MMeúh-tér cutty én-ház. Poszté és gyapjú szöveteb legolcsóbb' bevásárlási forrás, Weisz Eniánuelnél a Pannónia mellett.

Next

/
Thumbnails
Contents