Független Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1909-05-20 / 8. szám
FÜGGETLEN ÚJSÁG 1909. május 20. Sbdul Hamid öngyilhüs. A török forradalom. Retteg a zsarnok! 2. követelő hangján szóljanak, s az államnak azt meg is kell hallgatnia, ha csak azt nem akarja, hogy legerősebb támaszai, a városok sorra összeros- kadjanak. Áldozd csütörtök. Az egész keresztény világ ünnepet ül. Fönséges, magasztos ünnepet. A golgotán szenvedett, tépdesett lélek a keresztre feszített test lelke mennybe szállt. Az egéz keresztény világ ünnepet ül. Öröm ünnepet, mert az ellenség nyila nem tudta megsemisiteni az igazságot, bár a test kiszenvedett, de a lélek él, tanít, és terjeszti az igaz eszmét. Mindnyájan egy mennyei atya gyermekei vagyunk. A mi ünnepünk nem örömmel, de ürömmel telitvék. A mi ünnepünk a szomorúság, a gyász ünnepe. Nálunk nem öltött testet az eszme, de mintha megtagadnék az isteni igét, mintha lelkűnkből kivetnénk az igaz hitüség minden szimbólumát, mintha életünket csak arra rendeztük légyen be, hogy az egyenetlenség és kis hitüség minden fegyverével küzdjünk egymás ellen, csakhogy megnehezítsük egymásnak a különben úgyis keserves életet. Nem is szólva a közélet minden napias harcairól, ahol a kenyér irigység, a kényelmesebb létfen- tartási érdek lenyűgöz mindent és darabokra töri, megsemisiti, porba, sárba tapossa a legszentebb kapcsot is. Ugyanez a karakterisztikája politikai életünknek. Ugyanez a jellemvonás húzódik végig politikai működésűnkön is. Talán történeti tradíciónk ez nekünk, hogy önönmagunk váljunk ellenségévé minden egészséges, érett eszmének nemcsak, de jogos, alkotmányunk értelmében bennünket megillető jogoknak is. Miért? Szomorú a válasz, a közélet átkos betegsége átragad politikai életünkre is. Ez adja a fegyvert ellenségeink kezébe, mely élésebb, gyilkolóbb mint akármelyik gyikoló szerszám. Ismernek már bennünket erről a gyönge oldalunkról és a legkomolyabb törekvésünket is gyermekies pajkoskodásnak minősitik. Bécsben és az osztrák földön már szinte szálló igévé vált, hogy a magyarok csak követelnek, de nem akarnak Na hát talán ilyen logikus allegorikus mondás nem hangzott el a császárváros felől. Hiszen csak egy pár hízelgő Velünk jön ő is . . . . hamar üljünk kocsiba a szép kisasszonnyal, ő szöktet meg bennünket az operabálból a Theatra Frangaisba. Franciaország legelső és Európa legirodalmibb színpada előtt állunk, éppen abban a pillanatban léptünk be, mikor a Mounet-Soully felemelt karddal egyik leghatásosabb szavalatába kezdett bele. Hangejtésén azonnal érezzük, hogy nem a modern Páris boulevard tájszólásán beszél, hanem a XIV. Lajos királyi nyelve hangzik ajkairól. Ma itt az első női csillag Bartet kisasszony, mellette növekszik hírben a már egyszer bemutatott Cecile Soréi, akit csak nem régiben vetettek fel — „sociétaire“- nek. Nagy dolog az a Theatra Frangais tagjának lenni, mert az első művészeknek 60—70 ezer frankot is jövedelmez. De pillantsunk be a „Vaudveille“-ba, s ott is mindjárt az igazgatói szoba szentélyébe. Az egy esti szinpadi komédiánál talán érdekesebb az az állandó vígjáték, melyet az itt jellenlevő házastársak játszanak világ előtt: Poréi ur, a mindenható igazgató, átlag minden évben elválik egyszer a feleségétől, Rejane asszonytól, aki e percszó, csak egy kis képmutatás s tárcán fehér keztyüvel kezünkön visszük Ausztriának felajánlani. Ma helyzetünk is zilált. Még utat sem láthatunk a kibontakozás felé. Akiben bíznánk, a nemzet önzetlen vezére a nagy Kossuth, betegen fekszik, úgyhogy most már még érdeklődnie sem igen szabad az ügyek iránt. Ünnepet ülünk, szomorú ünnepet, Áldozócsütörtök ünnepét. Az eszme, az igazság, az élet diadalát. Vájjon diadalmaskodni fog-e a mi eszménk, a mi igazságunk a sirba temetés neeyvennapjára ?! Vajda Jenő. * < . Maris, a portás lánya, Bűvös nyárvégi estvelen Az ablaknál áll, kitekintget És lám: előtte megjelen Egy ifjú ember, csodás, szőke, Akár az égi látomás, Minőt sokszor álomba nézett . . . Pedig a szörnyű nagy varázs Nem lidérc, se tündér, se álom: Egy jogászgyerek volt csupán, Ki épen aznap szobát bérelt A szomszédos ház udvarán. S mert ablakjuk vis-a vis nézett, Hát megtörtént — nem is csoda, — Hogy szivük forró vágyat érzett Egymásért élni. És soha Nem éledt annyi édes álom A portásék kis otthonában, Mióta Maris szerelmes lett És mert a sors tán mostohábban Méri kezét ifjú telkekre . . . Az idő elszállt . . . Messze, messze A küzdelembe, az életbe Indult el im’ a kis jogász . . . Tél volt é$ laszti, fehér pelyhek Szállingóztak az utón át. Elfödiek állatot és embert, Szegényes kunyhót, palotát. Tél volt. Maris újból kinézett A szűk padláslak ablakán, A szemeiből könyek folytak, Fájdalom rezgeti ajakán. A kis jogász már kocsin ment el. Nem gyalog jött... Mint egykor régen. Egy álmot vittek a hópelyhek, A csodás, fehér temetésen. Fodor Ilonka. ben ugyan ismét válni készül, de azért üzleti szempontból igazgatója jelenlétében beszéli meg Szardou mesterrel legujjabb szerepe részleteit. A világhírűvé lett „Madame Sans- Géne“-t neki irta volt Sardou mester, a ki a maga részéről a legördöngősebb virtuóza a modern szinpadi technikának. De Sardou nemcsak Rejanenak dolgozik, Sarah Bernhardt az ő igazi művésznője, neki irta a megrázó Toscától kezdve a leghatásosabb szerepeket, hozzá nézzünk be most egy percre a „Theatra Sarah Bern- hardt“-ba. Néger inasa vezet be minket az isteni Sarah-hoz. Ha igaz az, hogy a nők csak úgy titkot tudnak bizton megőrizni, tudniilik a saját korukat, akkor Sarah titoktartása révén csakugyan a legmegbízhatóbb jelleme a világnak, mert ma is olyan fiatalosan néz ki, mintha a hat X-nek csak a felet viselné. Soványsága mese, ellenkezőleg olyan művészettel tudott ő belehizni ráncaiba, hogy éppen ez biztosítja örök ifjúságát ... Kedvesen fecseg velünk, de aztán bocsánatot kér: színpadra szól a csengő. Pár perc múlva már mint „D’Anunio“ „Francesses de Riminije“ borul a hős Paolo karjaiba. Fővárosi tudósítónk jelenti: Szaloni- kiből táviratozzák, hogy a szultán már napok óta feltűnően borús kedély állapotú. Sem nem eszik, sem nem iszik, sem nem alszik. Nincsen Ínyére semmi sem. Napközben is sötéten meredt maga elé, vagy a tenger végtelenségébe bámult. Az éjszakáit valósággal irtózatos félelem között tölti el. Veritékes kimerültséggel hánykolódik párnái között. Néha nagy zajt csap, isszonyu hangokat hallat, úgyhogy solgái ijedten szaladnak be hálószobájába. Tegnap azután valósággal extázisba ragadta a szultánt félelme. Öngyilkossági kísérletet követett el, aminek kicsiny hijja hogy nem sikerült. Biztos forrásból értesülünk ugyanis, hogy a szultán gyorsan őlő mérget készítetett magának. Már az ajtóhoz is emelte a mérep poharat, mikor hűséges alattvalói megakadályozták tettének végrehajtásában. Erőszakkal kellett kiragadni a dühöngőtői a mérget. Abdul Hamid öngyilkossági kísérletének a hire óriási szenzációt kelltett egész Törökországban, úgy az ifju-mint az ó törökök között. ................ Ál talános az a vélemény, az ifjutö- rökök soraiban, hogy a zsarnokot halálra kellett volna Ítélni. Most önön maga Ítélte magát halálra. Nem hagyják nyugodni uralkodásának véres árnyai. Különben is ezek ez az egyetlen helyes mód, hogy Törökország békéjét és nyugalmát biztosítsák. Az öngyilkosság hire gyújtó hatással van az ó-törökök között is. Most már még jobban kiélesednek az ellentétek. A véres polgárháború még nagyobb áldozatokat fog követelni, mert a szultán minden fegyverfogható hive harcba száll. Előkelő ifjutörök politikai körökben általános a vélemény, hogy Abdul Hamid, a zsarnok, csupén ravasz számításból követte el az öngyikossági kísérletet a hívei fanatizálására. jtogy HfezBI a politika ? Apró megfigyelései!Az orvos találkozik az utcán estetájban a kereskedővel. — Már zárás után? — kérdezi az orvos. — Igen. Nem érdemes tovább nyitva tartani. A segédek nyugtalankodnak. Hideg is van, este nem jön senki vásárolni. Kár a világításért! — Tán nem jól megy? — De megy, hál’ Istennek. Reggel, délelőtt, délben, délután jól megy s épen azért csukhatunk este korábban. — És kedves neje, hogy van? — Köszönöm, doktor ur, jól, Maris.
