Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1993-11-15 / 9. szám
5 Pesti^Hírlap 2. (152.) ÉVFOLYAM 214. SZÁM 1993. SZEPTEMBER 14., NYUGATON A HELYZET VÁLTOZATLAN Miért hallgat az emigráció? Az anyaország és az emigráció között a viszony — tulajdonképpen — csak romlott Ennek okát jó lenne a magyar nemzet érdekében elemezni, hogy legalább elviselhető legyen ez a kapcsolat. Feltéve, ha egyáltalán hajlandók vagyunk a magyar nemzet jövőjével foglalkozni, vagy már oda süllyedtünk, hogy kizárólag a „materialista” életszemlélet uralkodik felettünk? Eszerint már nem is gondolunk arra, hogy hazánk sorsa a kezünkben van. Már nem is gondolunk arra, hogy életünkben nemes, hazafias érzelmeknek, sót tetteknek is helye lenne, nemcsak a kalmárkodásnak, feketézésnck, csalásnak, lopásnak. (Mindez természetesen egyaránt vonatkozik mind az anyaország lakóira, mind az emigrációra.) Tény, hogy a nyugatosok nagy része „befutott", mégpedig nem pártkönyvecskék segítségével. Becsületes munkával, a nehéz, kemény munkát sem kerülve, kiérdemelte a befogadó országok elismerését. Ezért rátarti a nemzeti emigráció, különösen, ha életét is kockáztatta elmenekülésekor. Arra a kérdésre, miért hallgat az emigráció e mozgalmas, eseményekkel teli időben, többféle magyarázat adható. A probléma azzal kezdődött, hogy bár közel kétmillió magyar él Nyugaton, és majdnem minden családból ran valaki „odakint”, az ún. politikusok és fullajtáijaik — úgy tűnik — a nemzeti emigráció bevonását az új magyar életbe nem kívánták. Men — jegyezd meg, kedves honfitárs! —, minden nagyobb észak-amerikai vagy ausztrál város „magyar házából” különb, nagyobb kaliberű, tisztább múltú és főleg jobb hazafiakat lehetne összeszedni, mint amilyen ez a mostani, szép fizetésű „rendszerváltó" társaság. Mindezt megelőzendő, a ma jól fizetett politikusok a nyugati emigrációt nem kívánták otthon látni. Ugyanis, ha a nyugatosok öt százaléka hazamegy, tudással, vagyonnal — hisz százezer nyugatos hazahozta volna a 22 milliárd dollár „államadósságot" mint magánvagyont —, akkor lett volna igazi számonkérés. A nemzeti vagyon magyar kézen maradt volna, nem pedig sötét lelkű idegenek (mint a Mr. Maxwell-félék) uralnák a nemzetet. A sajtó, a televízió, a rádió magyar érdekeket szolgálna. Ha jók voltunk arra, hogy harcoljunk a hazáért, hogy segítsük otthon maradt rokonainkat, s jó hírnevet szereztünk a magyarságnak, akkor elvárhatjuk azt, hogy létezésünket és eredményeinket tudomásul vegyék. Még az idegenek által irányított Magyarországon is. Ezen utóbbi megjegyzésem természetesen az otthoni „Irányító Csoport" érdekeibe ütközik. Hisz kik élnek ma jól Magyarországon? Elsősorton a volt kommunista vezetők a lopott vagyonból. (Ne feledjük, ez a lopott vagyon nemcsak gazdasági, hanem politikai hatalmat is jelent!) Jól élnek ezenkívül a botcsinálta „politikusok" és a pártfullajtárok, a magas fizetések és egyéb előnyök miau. (Ez. alatt a kormánypártok és az ellenzéki pártok egyik-másik tagja egyaránt értendő.) Amikor 1949-ben Ausztráliába kivándoroltam, mint üldözött politikai menekült, láttam olyan magyar orvosokat, akik csak a kórházak folyosóját moshatták föl, mert nein ismerték el diplomájukat. Voltak olyan sorstársaim, akik — túlélve a második világháború, a front borzalmait — Queensland földjén cukornádat vágtak a trópusi hőségben. Vajon kibírnák-e ellenlábasaink ezt egy hétig, egy napig, egy óráig? Földváry Tibor Salzburg Ámbár a Pesti Hírlapban egymást követően megjelent és egymással feleselő két írás egyikének tartalmával sem értünk százszázalékig egyet, mégis közöljük azokat, mert az elsőből egyfajta emigráns gondolkodásmódot ismerhetünk meg, az arra adott válaszból pedig a "másik oldal" véleménye tükröződik. Mondanivalóikkal talán hozzájárulhatnak az emigráció körül folyó (dúló?) vita tisztázásához. Akik ismernek, általiban azt is tudják rólam, hogy már a tilalma« időben is élénk kapcsolatot tartottam a határon túli magyarsággal, beleértve a nyugati nemzeti emigrációt is. Kaptam érte nem egy elmarasztalást, de ami ennél fontosabb, a megbecsülésnek is számtalan tanújelét külhoni magyar honfitársaim, barátaim részéről. Holott tudták, hogy senki kedvéért vagy barátságáért véleményemet el nem hallgattam, nem hízelegtem, nem sertepertéltem az emigráció prominensei körül, s egy-egy szellemi dugárunak számító könyvön kívül más ajándékot, „lekenyerezést” sem fogdtam el senkitől. A külfödi egyetemek továbbképző vagy nyelvi kurzusaira sem én jártam, hanem azok, akik most gyakran azon mesterkednek, hogy a kormány és a volt emigráció viszonyát, azaz a nemzet közös útját mérgezzék. ... PttSCTÄgEm lálZLŐ Különös, de barátaim közül, akik „odakint” is vitték valamire — a rendszerváltás után úgyszólván senki nem kívánt végleg hazatérni. Jöttek, amint lehetett, hogy segítsenek, tanácsot adjanak, de a valóban bölcsek, valóban tudós elmék nem azzal a hangos kivagyisággal csörtettek haza, hogy itthon még a csecsszopót is megtanítsák, miként kellett volna viselkednünk nekünk, politikai fullajtároknak negyvenöt évig a csizma talpa alatt, ók mindig halk, finom mérsékletre intenek, mint az a Svájcban élő, nagyra becs ült barátom is, aki ha itthoni dolgokról ejtettünk szót, rendre beleszőtte mondanivalójába, hogy „könnyű nekünk a svájci páholyból véleményt nyilvánítanunk”. A változások első szelére hazatérők között azonban tisztelet a becsületes szándékú kivételnek, alighanem túlsúlyban voltak a külföldön be nem futott élhetetlenek, valódi vagy kitalált címekkel, rangokkal instandázó szélhámosok, akik utolsó dollárjaikon vett repülőjeggyel a baleknak nézett óhazában kívántak zsíros álláshoz jutni. Sajnos, néhányan nem b sikertelenül; ez egy idő után illő gyanakvásra intette a magyar kormányszerveket. Ennek ellenére minden külföldre szakadt honfitársunk jöhetett haza immár, amikor csak kedve tartotta. Persze miniszteri tárca, főhivatalnokig vagy diplomáciái állás nem várhatott minden hazatérőre. Ezért csodálkozom a Pesti Hírlap 1993. szeptember 14- iki számában indulatosan kifakadó Földváry Tibor (Salzburg) úron, aki a volt emigráció valamennyi tagját egyképpen félelem és gáncs nélküli lovagnak tekinti. Azt sem érdektelen megállapítani, hogy a történelem példái alapján egyetlen emigráció, így a magyar sem volt soha olyan makulátlan és egységes, mint amilyennek a Pesti Hírlap cikkírója látni szeretné. Ami pedig a nem „pártkönyvecskék", hanem kemény munkájuk vagy tehetségük révén befutottak körét illeti — habár nem számoltam utána —, háryjánoskodásnak tűnik említett honfitársunknak az a megjegyzése, hogy „százezer nyugatos hazahozta volna a 22 millárd dollár államadósságot mint magánya- . gyónt, akkor lett volna számonkérés". (Nem kétlem, hogy esetleg összejönne talán az említett összeg, de jó ha tudjuk, miszerint a magyar emigráció többségét soha nem vetette fel a felesleges pénz*, illetve az igazán vagyonosok nem könnyen nyitogatják a pénztárcáikat.) Nos, kedves Földváry Tibor, ha voltak ilyenek, mire , vártak, miért nem jöttek? Ha valaki igazán használni akar az országnak, az hívás nélkül is jön, hogy használhasson, és i úriember módjára azt sem hánytorgatja fel, hogy mennyi pénzt hozott magával, vagy mennyit fordított közcélokra. Csakhogy az a réteg, amely anyagilag is valóban befutott, az nem számonkénti, fenyegetni, hanem azért tér haza, hogy sikeres üzleti, tudományos, vagy művészeti tevékenységet folytasson, s őket nem az itthoni „szép fizetésű »rendszerváltó« társaság” féltékenysége, hanem a nemzet jobbik felének -megbecsülése övezi. Elég, ha példaként ezúttal Szekeres Szabolcsod az Állami Vagyonkezelő Rt. újonnan kinevezett elnökét, Szapáry Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank alelnökét, a magasabb állású diplomaták közül Tar Pál washingtoni, Perépyi János Strasbourg vagy Fehérvári Géza kuvaiti nagyköveteket említjük. S végül engedjen meg Földváry úr egy békéltető megjegyzést: a jelen pillanat és a politikai helyzet nem alkalmas arra, hogy egymásra mutogassunk s a demokratikusan választott nemzeti kormány rovására keressünk érveket (még akkor sem, ha önhöz hasonlóan pokolra kívánják az átmenet szemérmetlen vámszedőit, s a nemzeti vagyon megrablóit!), mert aki ma ezt a hatalmat gyengíti, az mérje fel előbb, hogy kik sorakoznak a másik oldalon. Magyarországnak ma társadalmi békére, személyi és vagyonbiztonságra, valamint a törvényes cselekvés és véleménynyilvánítás szabadságira van szüksége, hogy a hazai társadalom és a volt emigráció egységét is képes legyen tartósan megalapozni. S hogy ehhez mi kell? Mindenek előtt türelem, valamint annak felismerése, hogy a külföldön töltött idővel arányosan hő a türelmetlenség és csökken a hazai viszonyok pontos megítélésének képessége. A kormány két tagja, Dr. Bogár László, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma politikai államtitkára és Dr. Medgyasszay László, a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára érkezett néhánynapos látogatásra Washingtonba, részben az új amerikai adminisztrációhoz való kapcsolatok kiépítése, részben saját munkaterületükre vonatkozó tapasztalatok szerzése végett. A két magyar politikus az első napok benyomásai alapján rendkívül eredményesnek minősítette az utat és külön hangsúlyozta az amerikai illetékesek részéről megnyilvánuló segítőkészséget. A vendégek a magyar nagykövetségen találkoztak a magyar újságok itteni tudósítóival, akiknek elmondották, hogy mindketten sok hasznosat láttak, amelyekből tervezik a magyar viszonyoknak megfelelő elemek otthoni hasznosítását. Október 19-én a két államtitkár a magyar nagykövetség nagytermében előadást tartott az amerikai főváros magyar közösségének néhány meghívott tagja előtt. Bogár László előadásának címe "Belpolitikai és külgazdasági helyzetkép Magyarországon" volt, míg Medgyasszay László "Sikerek és kudarcok, különös tekintettel az élemiszergazdaságra" címmel adott tájékoztatást a hazai viszonyokról. A meghívott közönség nagy figyelemmel hallgatta az előadásokat, melyeket számos kérdés és a jelenlévőknek az otthoni helyzetről alkotott képét pontosító konstruktív vita követett, melyhez hozzászólt többek közt Tar Pál nagykövet is. Fizessen elő az Amerikai Magyar Értesítőre! Kérjen mutatványszámot! Hungarian Monthly P.O.Box 7416 Baltimore,MD 21227-0416
