Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)

1993-11-15 / 9. szám

2

Az egyik véglet: az emigránsok nem ismerik a hazai helyzetet s a másik, hogy aki otthon élt, az mind kommunista ‘ volt. Az egyik éppoly ostoba, mint a másik. Az otthoni agymosás hatására a hazai közvélemény minden emigránst szélsójobbodalinak és áruló kalandornak könyvelt el. Ezt szajkózta évtizedeken át a hazai propaganda és ez beieivódott az emberek tudatába. Olyannyira, hogy még ma is érezhető a hatása, mert az előítéletektől nehéz megszabadulni. Pláne, ha azok az előítéletek beleillenek abba a képbe, amit a rendszerváltás utáni új kormányzat kialakított az emigrációtól való (többféle módon indokolható) elzárkózás érdekében.

Nos tudjuk, hogy a háború utáni évek 'nyugatos' felfogásával szemben nem volt mindenki kommunista, aki otthomaradt '45-ben (hiszen akkor Mindszenty hercegprímást is gyanúba lehetett volna keverni...) és otthon vészelte át a kommunizmust, de azt is tudjuk (tudom, mert 1970-ig otthon éltem), hogy nagyon kevés kivétellel mindenki megkötötte a maga kis alkuját és alig van ma otthon valaki, ami ne sározódott volna be. (Ami lélektanilag érthetővé teszi: miért nem kívánatosak az erkölcsileg feddhetetlen emigránsok. De csak azok. Mert akik a diktatúra alatt nyugatról építgették a maguk kis hídjait a rendszer felé és vízumért alkut kötöttek a hatalommal, azokkal szemben ma sem tapasztalható elzárkózás. Az azonos mentalitásúak minden rendszerben könnyen szót értenek: Similis simili gaudet...)

Ami pedig a hazulról hangoztatott kifogást illeti, miszerint az emigránsok eltávolodtak a hazai élettől és nem ismerik az otthoniak mindennapi gondjait, erre hadd jegyezzem meg, hogy nem vagyunk a középkorban, amikor lovas futárok vitték a híreket egyik országból a másikba és hónapokba telt átkelni az Óceánon. Azóta feltalálták a távírót, a telefont, a telexet, a faxot és a repülőgépet is, de egy levél vagy újság is eléri a címzettet legkésőbb két nap alatt. És ha valakinek kedve szottyan, ma már bármikor hazarepülhet és órák alatt otthon teremhet, hogy tájékozódjék. De azt se felejtsük el, hogy míg az elmúlt és szerencsére letűnt korszak alatt a hazaiak szinte hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól és a horizontjuk csak Moszkváig terjedt, híreket csak megszűrve kaptak, olykor még arról is, ami saját hazájukban történt, addig az, aki nyugaton élt, az korlátlanul juthatott minden információhoz. Jó, tudom, az nem ugyanaz, mint otthon élni és küszködni, de jómagam és velem együtt sok olyan emigráns, aki a Kádár-rendszer 'konszolidációja' után, a puha diktatúra idején (mert akkor már könnyebb volt útlevélhez jutni s ezzel a lehetőséggel sokan éltek is) jött nyugatra, saját bőrén próbálta az otthoni életet és eléggé tájékozott a hazai viszonyok felől. Aligha dorongolható le hát azzal, ami egy 45-össel, vagy esetleg még egy 56-ossal szemben is jólhangzó érv: hogy elszakadt a hazai valóságtól. (Zárójelben hadd szúrjam közbe: a térbeli távolságnak is vanna előnyei. Aki benne él egy társadalomban, a napi gondok miatt előbb-utóbb beszűkül a látóköre és nem látja a fától az erdőt. A távlatok néha jobb 'rálátást' biztosítanak, mint a bentről, a belső körből való szemlélődés. Nem hallgathatom el itt azt a hízelgő véleményt, amellyel már örömmel találkoztam több hazai olvasóm levelében: ti odakint jobban látjátok a hazai helyzetet, mint mi. S ebben talán szerepet játszik a már említett tudat- és érdeklődés beszűkülés is: kétszeri otthonjártamkor nem kellett kiterjedt közvéleménykutatást végeznem ahhoz, hogy lássam, az emigránsok politikai érdeklődése mennyivel nagyobb a hazai átlagemberénél, aki alig olvas újságot /abból is csak a sportrovatot és TV-músort/, míg aki nyugaton él, nemcsak a független televíziók hírszolgálatainak információ-áradatát kapja 'egyenesben', hanem lelki szükségletként olvas több hazai újságot és folyóiratot is, nem szólva a számtalan nyugati sajtótermékről.)

Lám, sokat beszéltem, de még egyetlen szót sem szóltam Zimányi Tibor fentebb említett írásáról, jóllehet az adta kezembe a tollat, hogy azzal foglalkozzam, mintegy válaszoljak rá. Ám amit eddig leírtam, az a cikkre való utalás nélkül is mind hozzászólás volt, hiszen Zimányi gondolatai inspiráltak azok papírra vetésére. De befejezésül hadd reflektáljak konkrét formában is a cikk néhány mondatára és egészítsem ki azokat a magam véleményével.

Jól esett a hívó szó, ami először hangzott el ilyen fogalmazásban: igen, szükség lenne egy széleskörű hazatelepítési programra, ami megkönnyítené a ma már jóval 65-70 fölött járó volt emigránsok visszatérését, aki koruk és családjuk miatt ma már nem olyan könnyen mozdulnak, mint ahogy kényszerből nekivágtak az ismeretlennek 30-40-45 évvel ezelőtt. Arról vitatkozni sem lehet Zimányi Tiborral, hogy aki eddig politikai emigránsként élt nyugaton, annak most otthon a helye, mert -- idézem cikkéből - 'a kizárólagos szerep megszűnt és a rendszerváltással most már itthon is lehet valaki igazi magyar.' És megszűnt mindaz, ami ellen az emigráció távollétével tüntetett'. Hiszen nem is itt rejlenek a mi 'gondjaink', amikre Zimányi írásának címe céloz, hanem a mindennapi élet gyakorlati problémáiban. Nem mindenki lett nyugaton milliomos, aki könnyen tudná vállalni az áttelepülés és főleg az otthonteremtés költségeit. Ahogy Zimányi is írja, az emigránsok többnyire nem az üzleti életben jeleskedtek, hanem olyan kultúrális téren (egyetemek, magyar újságok, magyar szerveztek, stb.), ahol csak szellemi vagyonuk gyarapodott, de nem a bankbetétjük. (Ha azt a megszámlálhatatlan munkaórát, energiát és pénzt, amit a politikai emigránsok szabadidejükből és saját zsebükből a magyar ügyre - újságok, könyvek, röplapok kiadására, utazásra, szervezésre, tüntetések rendezésére, stb. - áldoztak, vagyongyűjtésre, dollárral fizető különmunkára fordították volna, most nem lennének gondjaik...)

Áki már több mint 20-30 éve él távol a hazától, annak aligha élnek szülei vagy olyan közeli rokonai, akik legalább az átmeneti időre befogadnák. Az arra rászoruló ötvenhatosoknak otthont adó lakótelep mintájára a hazatelepítési program keretében talán lehetne létesíteni olyan nem kizárólag nyerészkedési célokat szolgáló apartment-telepeket, ahol dollárért, de nem vagyonokért lakáshoz jutnának azok, akik haza kívánnak menni és -- amennyiben egészségük engedi - munkájukat, tapasztalataikat is felajánlanák az országépítéshez. Fizetség nélkül.