Független Magyar Hírszolgálat, 1991. március-1992. február (15. évfolyam, 1-12. szám)
1991-10-15 / 8. szám
M H Független Magyar Hírszolgálat INDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE WASHINGTON, D.C. Szerkeszti: Stirling György 4301 Columbia Pike, Arlington, VA 22204 1991. október 15. Megjelenik minden hó 15-én XV. évfolyam S. SZ. Szeptemberi összefoglaló ”Je vecu" - hangzott. Sieyes abbé immár szállóigévé vált válasza, amikor azt kerdezte tőle a forradalom alatti magatartását vizsgáló bizottság elnöke, hogy mit csinált a direktórium uralma idején,mialatt a terror tombolt Franciország fölött.. "Éltem1’ - szólt a lakonikus válasz s ennél tömörebben valóban nem lehetett volna megfogalmazni, hogyan vészelhette át egy átlagpolgár a kritikus időket úgy, hogy az életét ne kockáztassa, de ne is kompromittálja magát. Vannak történelmi korszakok, amikor önmagában már ez is nagy teljesítmény és indokolatlan lenne többet kívánni attól, aki nem született hősnek /de jeliemtelen opportunistának se, hogy eladja lelkét az ördögnek/. Néhány ilyen korszak kijutott kis hazánknak ebben az évszázadban s némelyik olyan próbatétel elé állította az embereket, hogy azokban az időkben a puszta létezés is elismerésreméltó eredménynek számított. Ha a első világháborús koramünt s az azt követő megtorlást'nem számítom, generációnknak a második világháború alatt és az annak utolsó felvonásakor ránkszakadt meghasonlás hónapjaiban kellett vizsgáznia először emberségből és magyarságból, de az igazi próbatétel csak ezután következett. Mert Magyarország hadbalépésétől a szovjet megszállásig négy év sem telt el, amit átélni - még a háborús állapottal járó veszélyek ellenére is - viszonylag könnyű volt /legalábbis erkölcsi értelemben/, annál is inkább, mert mindenki látta végét és tudta, hogy nem tarthat sokáig. Igen, az igazi próbatételt az azt követő évek tartogatták, egyrészt azért, mert ideologialiag élesebben támasztottak igényt a színvallásra, másrészt, mert a kezdetkor senki se tudta, meddig tarthatnak. És pár év próbálkozásai után - melyek magyar hazafiak tízezreit juttatták börtönbe, akasztófára vagy emigrációba - a magyar társadalomnak be kelleti látnia, hogy Moszvával szemben tehetetlen és sem saját erejében, sem Nyugat segítségében nem bízhat: nincs más hátra, mint fel kell készülni egy hosszú elnyomásra és valószínűleg kommunista uralom alatt kell leélnie az egész életét. Ezek voltak azok az idők, amikor - az 195ö-os forradalom fellángolását nem számítva - az emberek már kezdték megérteni, hogy a Nyugat jóvoltából szovjet érdekszférába kerültünk és belenyugodtak abba, hogy az oroszok se lesznek rpvidebb ideig Magyarországon,mint voltak a törökök párszáz évvel előbb. Es mindenkinek csak egy élete van... Hz a felismerés mindenkit számvetésre késztetett: számvetésre önmagával, a lelkiismeretével és lehetőségeivel» bele tud-e illeszkedni az új rendszerbe, képes lesz-e megalkudni a körülményekkel és ha igen, meddig mehet el az alkalmazkodásban anélkül, hogy önbecsülésén csorba ne essék. Mzeic voltak azok az évek,- 1947/48-ban, majd 1956/57-ben - amikor azok,akik azt gondolták,képtelenek egy levegőt szívni a kommunistákkal, disszidáltak, ük - noha semmivel sem szerették kevésbé hazájukat, mint azok, akik maradtak - úgy érezték: többet tudnak használni népüknek, ha elmennek, mint ha otthon a börtönlakók számát gyarapítanák vagy megpróbálnák - Sieyes abbé módjára - fai melleti, afféle belső emigrációban, fél-illegalitásban átvészelni a kommunizmust. Ami azonban egy páréves háborús kavarodásban aránylag egyszerűen megoldható, már elképzelhetetlen egy békeidőben konszolidálódoti diktatúrában, ami láthatóan hosszú
