Független Magyar Hírszolgálat, 1985. március-1986. február (9. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-15 / 8. szám
sze ketyeg... És a ház nézi az utcában az egyre dühödtebb és kétségbeesettebb közműfoltozást, de ehelyett önmagába is tekinthetne. Mű,építészeti alkotás volt egykor - ma nedves vakolatú lépcsőházában toldozott kábelek lógnak, ismeretlen rendeltetésű vezetékek fityegnek. Elhasználták és megöregedett..." A HÁZ, amelyről az Élet és Irodalom cikke szól, mindössze negyvenvalahány éves. Ami egy épületnél igazán nem kor. Ha törődnek vele, ha gondozzák. De a szó cializmus felelőtlenné tette az embereket: minden a miénk, minden a népé, azonban dolgozni mindenki csak a sajátjáért szeret. Amikor a közösért kell tenni va lamit: csinálja más! Ezért mennek sorra tönkre az állami tulajdonba vett bérházak és ezért van lakáshiány Magyarországon. Ami immár negyven év óta visszatérő téma a hazai újságokban, de megoldást nem képes találni a rendszer. Pedig a lakáshiány is közrejátszik abban, hogy hazánkban kevés gyerek születik, hogy sok a válás,hogy szétzüllenek a családok. Minden elhanyagolt, pusztuló budapesti ház - a fenti cikkben szereplő HÁZ is a kommunizmus szégyene, tehetetlenségének bizonyítéka. De akár jelkép is lehetne egy-egy ilyen omladozó ház: senkinek sem telik benne öröme, haszna sincs már jövője mégkevésbé. Előbb-utóbb magától összedől, összeomlik... x „ x A Ismét egy évfordulóhoz, a HÚSZÖNKILENCEDIK ÉVFORDULÓHOZ érkeztünk ezzel az októberrel. Közel három teljes évtized suhant el már felettünk 1956 őszének csodálatos napjai óta és az emlékezés néhány perces megállásra késztet bennünket a hétköznapok rohanása közben. És néhány perces néma tisztelgésre ötvenhat hősei, vértanúi előtt. Akik életüket adták a magyar szabadságért és áldozatuknak köszönhető, hogy a magyar nép kicsit jobb és elviselhetőbb körülmények közt él, mint élt a világot felrázó forradalom előtt, a Rákosi-terror szörnyű éveiben. - Véletlen egybeesés, hogy az amerikai ABC televíziós társaság éppen ezekben a na pókban - kerek egy hónappal 1956 októberének évfordulója előtt - mutatott be a képernyőn egy rendkívül érdekes áttekintést az elmúlt negyven év történetéről, kiemelkedő eseményeiről. A képsor a hiroshimai atombomba robbanásával indult és napjainkig ívelt. A film szerkesztői minden évből kiragadták a világ figyelmét akkor legjobban felkeltő, az adott évre leginkább jellemző mozzanatot - koreai háború, Kennedy-gyilkosság, első holdraszállás, vietnami kudarc, stb. -és természetes, hogy az 1956-os év fókuszába a magyar felkelést állították. Képeket mutattak a pesti utcákról, láthattuk a tüntető fiatalokat, a nemzeti lobogóval - a lyukas zászlókkal - felvonuló magyar páncélosokat, a Bem szobor és a Parlament előtt hullámzó lelkes tömeget. Aztán föltűntek a képernyőn a vöröscsillagos szovjet tankok, a felvevőgép végipásztázta a főváros rommálőtt épületeinek sorát, a törmelékkel borított, feldúlt utcákat. Mutatta a megszálló hadsereg kegyetlen pusztításának nyomait, mutatta, hogyan fojtották vérbe egy magárahagyatott kis nép szabadságvágyát. És hallottuk a hangot is, mely kétségbeesett kéréssel fordult a szabad világ népeihez: Segítsetek, segítsetek, ^segítsetek! De senki sem segített. A nyugati hatalmak - s élükön az Egyesült Államok - mással voltak elfoglalva: az oroszok szabad kezet kaptak Magyarországon és a szabadságharc elbukott... Ennél a résznél váltott a kép és a riporter egy akkori szemtanút szólaltatott meg: Nixon volt alelnököt, akit éppen a forradalmat követő amerikai választáskor emeltek a szavazók e magas pozicióra s akinek egyik első dolga volt elutazni az osztrák-magyar határra, az andaui hídhoz. Ahol saját szemével láthatta a menekülők riadt seregét, hallhatta elbeszéléseiket. És most, harminckilenc évvel később Nixon azt mondta: Nyugat és Amerika cserbenhagyta a magyarokat, mert propagandájával előzőleg bátorította őket, amikor pedig azok - a segítségben bízva - fellázadtak a szovjet elnyomás ellen, semmit sem tettek érdekükben. - Ismét ugrott a kép és Eisenhower elnök kuglifejét láttuk, amint azon a bizonyos rosszemlékű Fehér Ház-i sajtóértekezleten elmondja híres-hírhedt mondatát: "Az Egyesült Államok sohasem bátorította a Szovjetunióval határos kis országokat fegyveres felkelésre." Ezek a szavak - és a mögötte lapuló hipokrita, kétszínű magatartás - megpecsételte a magyar forradalom és az utána következő szabadságharc sorsát. Az embernek ökölbe szorult a keze a jelenet láttán és a szavak hallatán... Aztán megint villant a kép és már a szuezi krizis, a kubai krizis, a berlini krizis mozaikjait láthatta a néző. A magyar krizisen túlszaladt a történelem, új szenzációkat keresett a tévékamera: 1956 oly messze van már! - A világ elfelejtheti, de nekünk emlékezni kell!...- 3 -
