Független Magyar Hírszolgálat, 1983. március-1984. február (7. évfolyam, 1-12. szám)
1983-04-15 / 2. szám
így született meg Budapesten korunk nagy újítása, a zenés illemhely. Melyről lelkendezve Írnak a nyugati lapok, köszöntvén benne a magyarországi gazdasági - és politikai - enyhülés egyik ékes bizonyítékát. De valahogy nem tudok örülni ennek. Mert szánalmasan sivár világ az, ahol egy önerőből létesített nyilvános WC ekkora sajtót kaphat és megnyitását mint valami hőstettet ünnepük. A lényeget nem ismerő nyugati újságírók szemében ez is “eredmény**, de nekem arra kell gondolnom, hogy az országos méretű maszekolásból teremtődött felszíni jólét mögött mi az, ami még hiányzik a hazaiak életéből? Saját sorsuk intézésének joga, fiaik-leányaik igaz emberré és magyarrá nevelésének joga, a valóságos és teljes élet joga, a szabadság jellemzőivel. Melyek hiányát nem feledteti, hogy - állami engedéllyel - már szabad zenés magánillemhelyet nyitni Magyarországon. Nekem inkább eszembe juttat ja, ami nincs: és ez elszomorít. Kiss János számára persze beütött az üzlet. Mondják, messzi kerületekből is elzarándokolnak az emberek, hogy - ha szükségük van rá, ha nincs - meglátogassák ezt az egyedülálló intézményt. A tulaj meg csak ül és szedi a pénzt. Aminek ugye nincs szaga. S közben cserélgeti a lemezeket, irányítja a háttérzenét. Vajon mit kedvelnek jobban a vendégei? Andalító valcert, pattogó csárdást? Vagy netán a kemény rockmuzsika inkább becsábítja a látogatókat?... Tudom, most örülnöm kellene, hogy lám milyen élelmes és ügyes a magyar ember: még a jég hátán is megél, még a szocializmus korlátozott lehetőségei közt is megtalálja boldogulását! És hány értelmiségi van a maszekok között! Se szeri se száma azoknak, akik jogi, tanári, mérnöki vagy közgazdász diplomával a zsebükben csapnak föl maszeknak, mert így a sokszorosát tudják megkeresni annak, amit végzettségükhöz illő állásban kapnának. És nem kell hivatali íróasztal mögött görnyedni, diákokkal vesződni,főnökök rigolyáit eltűrni, közügyekkel törődni. A maguk urai lehetnek, csak a pénzkeresésre koncentrálhatnak... A régi értelmiségnek - mely nagyjából azonosítható volt a középosztállyal - mindig hibájául rótták föl, hogy húzódozik a szabad pályáktól, az üzleti vállalkozásokhoz pedig nincs érzéke. Nos a mai értelmiség, főleg a fiatalja rácáfol erre és nem érheti szemrehányás* igen leleményesen él a lehetőségekkel,amelyek most, a gazdasági lazítások időszakában megnyíltak számára. A baj csak az, hogy az üzlet gyarapításán és a pénzszerzésen kívül más nem érdekli, minden energiáját az "ügyeskedés", a törvényes és törvénytelen mezsgyéjén való egyensúlyozás emészti föl. Az értelmiség legéletrevalóbb, legtehetségesebb rétege így valósággal önként félreáll az útból és átengedi a terepet a pártot kiszolgáló piroskönyves opportúnistáknak, a középszerűeknek. Az ország vezetésére hivatottak visszahúzódnak és önmaguknak élnek, nem is érdeklődnek a közügyek iránt. S ezen még csodálkozni sem lehet. Az értelmiség az elmúlt évtizedek alatt megszokta, hogy nincs beleszólása az ország ügyeibe, hogy mások gondolkoznak helyette és képességeit csak használják, de nem méltányolják érdeme szerint.Most hogy alkalom adódott rá, az új értelmiség szabad pályákon bizonyít és mivel élete céljául tette az anyagi gyarapodást, most már nem is igényel magának beleszólást a közösség dolgaiba. Csak egyet kíván* hogy békénhagyják a politikával. Józan ésszel aligha lehet hát örülni az uj értelmiség "hozzáállásának". De kiábrándító a régi értelmiség, a hajdani középosztály magatartása is. Ez a sokat szenvedett, számtalanszor megalázott társadalmi réteg mutatkozik a kádári konszolidáció legodaadóbb hívének. A rendszer "aki nincs ellenünk, velünk van" propagandaszólama jó talajra hullott a középosztály évtizedek megpróbáltatásait átvészelt tagjainál. Szegényeket annyit rúgták, taposták, tán nem is csoda, ha ma, amikor a társadalmi kompromisszum enyhülést hozó szellői fujdogálnák az ország fölött, hálásan fogadják, hogy végre nyugtonhagyják őket. Ez a hála néha egészen különös, szinte bizarr formában nyilvánul meg. A középosztályt a hatalomból mindig kirekesztve, mélyen szellemi rangján alul, két évtizeden át szinte páriaként kezelte és dolgoztatta a rendszer. Módszeresen tönkretette, üldözte, deportálta és mindenétől megfosztotta. Úgy tűnik,még az önbecsülésétől, öntudatától is. Mert ma, amikor a rendszer - rászorulván az értelmiségiek szaktudására - gesztusokat tesz feléjük és az elismerés morzsáit hullatja nekik, sokan a régi középosztály tagjai közül valósággal elérzékenyülten fogadják ezt a leereszkedést. Es mintegy viszonzásképen igyekeznek szolidá
