Független Magyar Hírszolgálat, 1982. március-1983. február (6. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-15 / 2. szám

perek, újabb áldozatok, akiknek azért kellett vállalniok a szerepet, hogy folt ne essék a marxi tanok makulátlanságán és hogy tovább lehessen velük ámítani a*» világot. Azután minden döcögött tovább - a következő válságig.

Amikor 1953-ban az emberiség megszabadult Sztálintól, egyszerre kiderült, hogy Lenin e legkiválóbb tanítványa milyen sokat ártott mestere és a kommunista ideológia hitelének. Mert sok tekintetben rosszul vitte át a gyakorlatba a boldogító elméletet. Nosza le vele a piedesztálról! Aztán így jártak sorra az epigonok* Béri ja, Malenkov, Bulganyin, sót Hruscsov is. Valamennyiről megtudta a világ, hogy rosszul tanulták meg a leckét és alkalmatlanok voltak a nagy feladatra. Nem a kommunizmusról derült ki, hogy használhatatlan, hanem az emberekről. Minden az ismert forgatókönyv szerint zajlott le és a világ el is hitte, amit a kommunizmus hivatásos és önkéntes propagandistái elébetálaltak.

Ugyanígy váltak a kommunizmus hőseiből a kommunizmus árulóivá, vagy enyhébb; esetben csak eiferdítőivé a többi vasfüggönymögötti országok válogatott vezető káderei, akikre Moszkvában azt a szerepet osztották, hogy mentsék meg az eszme becsületét. Ezt a célt szolgálták a még Sztálin életében lefolytatott u.n. koncepciós perek, melyeknek kivétel nélkül minden szovjetmegszállta országban megvoltak a maga áldozatai. Akiknek - mint Rajknak és társainak - azt kellett bízonyítaniok, hogy azért mennek rosszul a dolgok, mert az ellenség befurakodott a párt soraiba és szabotált... Később - a sztálinizmus elmúltával és a terror enyhülésével - ritkultak a látványos perek s akire rábizonyult,hogy közreműködése révén vizsgázott újra sikertelenül a kommunizmus, az megúszta azzal,hogy el kellett tűnnie a közélet porondjáról. Vagy ha már nem élt, halála után fosztották meg érdemeitől.

Hosszan sorolhatnánk a neveket Bulgáriától Kelet-Németországig, akik ilyen sorsra jutottak. A legismertebbek közülük Ulbricht, a csehe^knél Gottwald és Nowotny, a lengyeleknél Gomulka és Gierek, akik akármilyen hűséggel szolgálták is a pártot, később kisebb-nagyobb mértékben mindegyikük nimbuszát megtépázták a Kremlben éppen soros hatalmasok, hogy volt segédeik ügyetlenségével próbálják indokolni a népek előtt, miért tolódott ki ismét beláthatatlan időre a Lenin által beígért aranykor eljövetele? Amikor Magyarország már végkép a tönk szélére jutott és a kommunizmus elleni elkeseredés már méhében hordta a forradalmat, Hruscsov Rákosit dobta oda koncként, hogy őt üssétek, mert ő felelős minden rosszért. De ez már nem menthette meg a rendszert* a forradalom kitört nemcsak Rákosi bűnei, hanem az egész kommunista népelnyomás és népbolondítás ellen, elsöpörve az azt megtestesítő pártot s annak minden segédcsapatát.

Kádár hatalomba jutásával - az u.n. konszolidáció korszakában - Magyarországon szinte kormányprogrammá vált az 1956 előtti évek és események dialektikus magyarázata. Aminek sarktétele, hogy a bekövetkezett tragédiáért egyedül a régi vezetést terheli felelősség. Rákosi és az általa vezetett párt nem tudott élni a kommunizmus nyújtotta óriási lehetőségekkel, de Kádár majd megmutatja az átmázolt cégtáblájú párttal, milyen jó is az a proletárdiktatúra. A lelkendezésben az tán senkinek sem tűnt fel, hogy - kivéve a "fejeseket" és pártucatnyi főfunkcionáriust - a párt- és állami adminisztrációban mindenütt egytől egyig ugyanazok az emberek ügyködtek, akik 1956 előtt is bírták a párt bizalmát. Azok a középvezetők és párttagok, akik a rendszer villámgyors összeomlásakor az októbervégi forró napokat meglapulva vészelték átj a november ^.—i szovjet invázió után - hűségük jutalmául - kevés kivétellel mind visszakerültek pozícióikba. Jóllehet mindenki tudta, hogy Rákosiék nem egymaguk tették tönkre az országot, hanem száz- és százezrek készséges közreműködésével, akik buzgón hajtottak végre a felülről kapott utasításokat.

Valami egészen elképesztő naivság kell ahhoz, hogy valaki elhigyje* az 1956 utáni kommunizmus más - jobb -, mint az 56 előtti. Ugyanazok az elvek, ugyanaz az ideológia, ugyanaz a moszkvai irányítás, ugyanazok a paranesvégrehajtók. Kádár és még néhány cégérül használt figura aligha lehet garancia arra, hogy a mostani rendszer, mely hatalma biztosítása érdekében hallgatólagos kompromisszumot kötött a néppel és Ötvenhat tanulságain okulva gazdasági - de csakis gazdasági és nem politikai! - engedményeket tett, a jövőben valaha is magyar nemzeti érdekeket fog követni. Mint ahogy jelenleg sem törődik azokkal* a párt járszalagján futó kormány minden ténykedése a nemzetközi kommunizmus érdekeihez és Moszkva direktíváihoz igazodik. Kádár nyiltan kérkedik azzal,hogy